Erdélyi Szemle, 1936 (21. évfolyam, 1-8. szám)
1936 / 1. szám
2 ERDÉLYI SZEMLE S. NAGY LÁSZLÓ : Az erdélyi irodalom születése „Csodálatos föld ez az Erdély ... virágot fakaszt, tövisek s bogáncsok között és szárnyaló dal születik a virrasztó könnyekből“. Úgy hangzik, mint egy szép vers, de hiszen maga Erdély sem más. Olyan mint egy rég elültetett, örökkétermő fa, mely sokáig érlelődött, de megéri a termés. Talán az Isten ültette el azoknak a sziveknek, melyek többet éreznek a vér lüktetésénél, azoknak a szemeknek, melyek többet akarnak látni, kora-virradatnál, s késői boridat szürke felhőinél. „Virágot fakaszt tövisek és bogáncsok között“. Nem tudja megölni a dudva a kikivánkozó csirát. Ha ma még araszosan is áll rajta a gaz , holnapra már felüti fejét „virrasztó könnyekből“ a „szárnyaló dal“. S. Nagy László nem akar az erdélyi irodalom őskoráról beszélni, csak a „mába hajló napsütésről“ számol be. És beszámolása egyéni és élvezetes. A legnehezebb időket is bevonja a múltak kedves és mindent megbocsájtó patinájával. Nem sorolja fel szárazon a tényeket, hanem elmond úgy mindent, mintha egy jó barátjával beszélgetne, akiben bízik és akit szeret. Nem beszél a háború nehézségeiről, csak bemutatja azokat az „álomkergető“, „délibábembereket“, akik már a háború véres, puskaporos levegőjében is ott melengetik szívükben kedvenc újszülöttük eljövetelének gondolatát. Együtt vajúdtak a kihaló békével, de az ő gyermekük megszületett. 1915-ben megindult egy sovány kis lapocska, melynek értéke óriássá nő, akkor ha megismerjük, hogy ez volt az a lap, amely abban az időben indult el, amikor a többi újságok mind elhallgattak, kimondott irodalmi lap nem volt, és az erdélyi szellemi életnek egyetlen sajtóorgánuma sem maradt. Amikor azok, akiknek mondanivalójuk lett volna, úgy érezték, hogy „hasztalanul kiáltó szavakká válnak“. És ez a lap, amely azokban a nehéz időkben indult, megküzdött az eléje álló legnagyobb veszedelmekkel a cinizmussal, a közönnyel, a nemtörődömséggel és most a huszonegyedik évét tapossa. Az a lap az Erdélyi Szemle volt és a szerkesztője 5. Nagy László. S. Nagy László rádió előadása során, mintegy Rembrand-képobszkurójából egyenként tűnnek elő a mostani szellemi arisztokrácia tagjai, akiknek neve még akkor nem volt annyira híres: Reményik S, Walter Gy., Moldován P, Áprily L., Nyirő J, Makkai L., Kós K. stb., azóta beérkezett, vagy egy-két esetben elhallgatott nagyságok. Jönnek a belső meghasonlások és Trianon, és 1921-ben az elültetett erdélyi magyar fából kinő az új hajtás, a Pásztortűz, 1924-ben megalakul az Erdélyi Szépmives Céh, 1926-ban a marosvécsi Helikon és 1928-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat. Romon virág Ezt a szimbolikus címet adta Reményik Sándor az Erdélyi Szépmives Céh kiadásában megjelent új reprezentatív verseskötetének. Romon virág — vagy ahogy a költő jelképesen mondja: Lehet rom és lehet reménytelen, Virág nő rajta mégis friss virág. A verskötet első impressziók után ítélve — pesszimisztikusnak látszó alaphangja szimbólikusan magát Reményiket is romnak mutatja. Lélekrom-nak vagy Rom-lélek-nek. A költő kimerült és agyonhajszolt lélekkel és testtel jelentkezik előttünk a verseiben. Rommá romolva a szenvedések, betegség, szülők elvesztése, a ránézve legdrágább lelkek elvesztése, a magyarság fájdalmas megpróbáltatásai a gyötrelmes létezés által. De csak látszólag pesszimisztikus az, és Reményik csak látszat szerint romlélek. Összeroppanni látszó fizikum, „A magyar fa nő“ tenger-bánat és garmadás gondok között és lesz egyre terebélyesebb s dúsabb, friss gyümölcsöket érlelő „Az erdélyi szél, a székely Nemere pedig búg, búg, orkánok vad táncai döngetik a tölgyeket, erdőket, rengetegeket, paloták, viskók, emberek és sorsok dőltek dübörgő robajjal össze“, de a viharban elvetett de mégis megfogant magok „dacolnak, küzdenek, hirdetik az igét és templomot emelnek a megtépett szívekben“. A budapesti rádió igazgatósága alig találhatott volna más és hozzáértőbb egyéniséget ennek a tárgynak a kidolgozására. S. Nagy László végig élte a mondottakat, nem légből kapott dolgok, hanem kedves, édes emlékek, melyeknek gyökere megegyezik az 1915 utáni erdélyi irodalom jó termőföldbe ültetett fa gyökerével. Nehéz, nagy munka és hosszú idő telt belé, míg a sovány lapocskától elért az irodalom a mai kifejlettségéig, de ha a kezdet nem lett volna, nem lennének ma virágzó, termő ágak (m. e.) amelyre a terhek, felelősségek, a költői öntépelődések, az örökös magagyötrődés, a hivatásérzés és nemzeti feladatvégzés mázsasullyai nehezülnek, de a vátesz, az erdélyi magyarság nagy költővátesze, ha görnyedten, tiporva, szinte földresujtva is, állja és viseli a harcok mázsasulyát. Állja a nyomást, cipeli a terheket, rajokra fakad sokszor a szája, de gályarab prédikátorok módjára mégis hirdeti az igét, a hitet, a sorsvállalás kényszerítő teljesítését. Ez a rom lélek szimbolikus a maga keresztre feszítettségével, mert az élet és a levés szent, örök muszáj parancsait vallja és zúgatja a világba, a magyarság egyetemessége felé. És a költő nagy magatusakodásai, lázas önkínzásai, forradalmi felhördülései mind-mind csak a jövő reménységéért való harcolás riadói mégis. Állani kell a tusákat, véresen, fájva, tépve, magagyötrőn is csak állni. Az Isten kemény rendelése ez a rengeteg viharpróba. Az élet örök veszteségek, bukások, legyőzetések sorozata, de a rendíthetetlen emberlélek rettenthetetlenül áll földbegyökerező lábakkal, az embertelenségben, a magányban vagy a kollektivitás szent testvériségébe kapcsolódva. Hit ez, magyar hit és különkülön hit, mert a költőt külön is tartja szépség ajándékaival, ihlet-erősítéseivel az Isten. Ihlet-erősítésekkel, amelyek képessé teszik arra, hogy apát, anyát a lélek legdrágább kincseit, faji szépségeket elveszítve se veszítse el a költő önmagát és szinte önmagán végezzen műtétet és a kiéneklés magatépő, de egyben felszabadító tettével keresvén megkinzatására gyógyulást. Ez a fájdalmas IRODALMI KÉRDÉSEK Reményik Sándor új verskötete S. NAGY LÁSZLÓ REMÉNYIK SÁNDOR