Erdélyi Szemle, 1936 (21. évfolyam, 1-8. szám)

1936 / 1. szám

2 ERDÉLYI SZEMLE S. NAGY LÁSZLÓ : Az erdélyi irodalom születése „Csodálatos föld ez az Erdély ... vi­rágot fakaszt, tövisek s bogáncsok kö­zött és szárnyaló dal születik a vir­rasztó könnyekből“. Úgy hangzik, mint egy szép vers, de hiszen maga Erdély sem más. Olyan mint egy rég elültetett, örökké­­termő fa, mely sokáig érlelődött, de megéri a termés. Talán az Isten ül­tette el azoknak a sziveknek, melyek többet éreznek a vér lüktetésénél, azok­nak a szemeknek, melyek többet akar­nak látni, kora-virradatnál, s késői bo­ridat szürke felhőinél. „Virágot fakaszt tövisek és bogáncsok között“. Nem tudja megölni a dudva a kikivánkozó csirát. Ha ma még araszosan is áll rajta a gaz , holnapra már felüti fe­jét „virrasztó könnyekből“ a „szár­nyaló dal“. S. Nagy László nem akar az erdélyi irodalom őskoráról beszélni, csak a „mába hajló napsütésről“ számol be. És beszámolása egyéni és élvezetes. A legnehezebb időket is bevonja a múl­tak kedves és mindent megbocsájtó patinájával. Nem sorolja fel szárazon a tényeket, hanem elmond úgy mindent, mintha egy jó­ barátjával beszélgetne, akiben bízik és akit szeret. Nem be­szél a háború nehézségeiről, csak bemu­tatja azokat az „álom­kergető“, „délibáb­embereket“, akik már a háború véres, puskaporos levegőjében is ott melen­getik szívükben kedvenc újszülöttük eljövetelének gondolatát. Együtt vajúd­tak a kihaló békével, de az ő gyerme­kük megszületett. 1915-ben megindult egy sovány kis lapocska, melynek értéke óriássá nő, akkor ha megismerjük, hogy ez volt az a lap, amely abban az idő­ben indult el, amikor a többi újságok mind elhallgattak, kimondott iro­dalmi lap nem volt, és az erdélyi szel­lemi életnek egyetlen sajtó­orgánuma sem maradt. Amikor azok, akiknek mondani­valójuk lett volna, úgy érez­ték, hogy „hasztalanul kiáltó szavakká válnak“. És ez a lap, amely azokban a ne­héz időkben indult, megküzdött az eléje álló legnagyobb veszedelmekkel a cinizmussal, a közönnyel, a nemtörő­dömséggel és most a huszonegyedik évét tapossa. Az a lap az Erdélyi Szemle volt és a szerkesztője 5. Nagy László. S. Nagy László rádió előadása so­rán, mintegy Rembrand-képobszkurójá­­ból egyenként tűnnek elő a mostani szel­lemi arisztokrácia tagjai, akiknek neve még akkor nem volt annyira híres: Re­ményik S, Walter Gy., Moldován P, Áprily L., Nyirő J, Makkai L., Kós K. stb., azóta beérkezett, vagy egy-két esetben elhallgatott nagyságok. Jönnek a belső meghasonlások és Trianon, és 1921-ben az elültetett er­délyi magyar fából kinő az új hajtás, a Pásztortűz, 1924-ben megalakul az Erdélyi Szépmives Céh, 1926-ban a marosvécsi Helikon és 1928-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat. Romon virág Ezt a szimbolikus címet adta Reményik Sándor az Erdélyi Szép­mives Céh kiadásában megjelent új re­prezentatív verses­kötetének. Romon virág — vagy ahogy a költő jelképesen mondja: Lehet rom és lehet reménytelen, Virág nő rajta mégis friss virág. A verskötet első impressziók után ítél­ve — pesszimisztikusnak látszó alap­hangja szimbólikusan magát Reményiket is romnak mutatja. Lélekrom-nak vagy Rom-lélek-nek. A költő kimerült és agyonhajszolt lélekkel és testtel jelent­kezik előttünk a verseiben. Rommá ro­molva a szenvedések, betegség, szülők elvesztése, a ránézve legdrágább lelkek elvesztése, a magyarság fájdalmas meg­próbáltatásai a gyötrelmes létezés által. De csak látszólag pesszimisztikus az, és Reményik csak látszat szerint rom­­lélek. Összeroppanni látszó fizikum, „A magyar fa nő“ tenger-bánat és garmadás gondok között és lesz egyre terebélyesebb s dúsabb, friss gyümöl­csöket érlelő „Az erdélyi szél, a szé­kely Nemere pedig búg, búg, orkánok vad táncai döngetik a tölgyeket, erdő­ket, rengetegeket, paloták, viskók, em­berek és sorsok dőltek dübörgő robaj­jal össze“, de a viharban elvetett de mégis megfogant magok „dacolnak, küzdenek, hirdetik az igét és templo­mot emelnek a megtépett szívekben“. A budapesti rádió igazgatósága alig találhatott volna más és hozzáér­tőbb egyéniséget ennek a tárgynak a kidolgozására. S. Nagy László végig élte a mondottakat, nem légből­ kapott dolgok, hanem kedves, édes emlékek, melyeknek gyökere megegyezik az 1915 utáni erdélyi irodalom jó termő­földbe ültetett fa gyökerével. Nehéz, nagy munka és hosszú idő telt belé, míg a sovány lapocskától elért az iro­dalom a mai kifejlettségéig, de ha a kezdet nem lett volna, nem lennének ma virágzó, termő ágak (m. e.) amelyre a terhek, felelősségek, a költői öntépelődések, az örökös magagyötrő­dés, a hivatásérzés és nemzeti feladat­­végzés mázsasullyai nehezülnek, de a vátesz, az erdélyi magyarság nagy költő­­vátesze, ha görnyedten, tiporva, szinte földresujtva is­, állja és viseli a harcok mázsasulyát. Állja a nyomást, cipeli a terheket, rajokra fakad sokszor a szája, de gályarab prédikátorok módjára mégis hirdeti az igét, a hitet, a sorsvállalás kényszerítő teljesítését. Ez a rom­ lélek szimbolikus a maga keresztre­ feszített­­ségével, mert az élet és a levés szent, örök muszáj­ parancsait vallja és zú­­gatja a világba, a magyarság egyete­messége felé. És a költő nagy magatusakodásai, lázas önkínzásai, forradalmi felhördülé­sei mind-mind csak a jövő reménysé­géért való harcolás riadói mégis. Állani kell a tusákat, véresen, fájva, tépve, magagyötrőn is csak állni. Az Isten kemény rendelése ez a rengeteg vihar­próba. Az élet örök veszteségek, buká­sok, legyőzetések sorozata, de a rendít­hetetlen emberlélek rettenthetetlenül áll földbegyökerező lábakkal, az ember­telenségben, a magányban vagy a kol­lektivitás szent testvériségébe kapcso­lódva. Hit ez, magyar hit és kü­lön­­külön hit, mert a költőt külön is tartja szépség ajándékaival, ihlet-erősítéseivel az Isten. Ihlet-erősítésekkel, amelyek képessé teszik arra, hogy apát, anyát a lélek legdrágább kincseit, faji szépsé­geket elveszítve se veszítse el a költő önmagát és szinte önmagán végezzen műtétet és a kiéneklés magatépő, de egy­ben felszabadító tettével keresvén meg­­kinzatására gyógyulást. Ez a fájdalmas IRODALMI KÉRDÉSEK Reményik Sándor új verskötete S. NAGY LÁSZLÓ REMÉNYIK SÁNDOR

Next