Erdélyi Szemle, 1937 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1937 / 1. szám

rében egy hosszú múlt küzdelmes emlékei bizonyítják törek­vései­nk tisztaságát. És hisszük azt, hogy tevékenységünk újabb fokozásával ezután is mindenütt rokonszenvvel fo­gunk találkozni, ahol a magyar szónak, vágynak, őszinte­ségnek, határokon innen és túl, a valóságot látó és meg­értő, nem csupán fellegekben járó igaz hivői vannak. És hogy vannak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy céljainknak eddig is sok megértője, támogatója volt s hogy most is sokan várnak egy olyan korszak beköszöntésére, amelyet becsületes elgondolással, magyar meggyőződéssel és végtelen faji szeretettel végzett és akar végezni ezután is az Erdélyi Szemle. Ehez az építő, megértő munkához kérjük és várjuk régi munkatársaink és olvasóink kitartó támogatását, segítségét és ebben a reményben köszöntjük újra ol­vasóinkat. (Új magyar éld küszöbén Némi előszó-féle az egyetemes magyar megújhodás, az erdélyi fiatalok parlamentje, magunk munkája s mások harcai elé. Az egész világ keres, kutat, meg­oldásokat vár. Tudósok, írók, köz­gazdászok mind a politika labirintus mezőin vendégeskednek, mert a po­litikusok tudománya csődöt mondott, vak vágányra vezette a világot. A nagy háborúban béklyóba szorult emberi agy és kéz a vérgőz elszállta után olyan hullámzásba hozta a bi­lincseitől felszabadult szellemet és anyagot, amilyent eddig nem láttunk, nem is reméltünk s olyan hihetetlen helyzeteket teremtett,amilyeneket a tör­ténelem folyamán alig tapasztaltunk. Eszmék és törekvések indultak meg­­a világűrben. A nemzeti lélek meg­újhodásra, újjászületésre áhítozott. Az áhitat gondolattá erősödött s a gon­dolatot követte a tett. Az indiai pá­riáktól az ír partokig mindenki a test, a lélek s a szellem felszabadulására vágyott. A nemzeti hevület új értéke­lést adott a régi dolgoknak, új isme­reteket tárt fel, új irányokat indított útba. A vörös és fehér színekkel jel­zett világnézeti áramlatok, világpolitikai uralmi szándékok új színeket juttattak felszínre. Mindenfelé megmozdult az ember, hogy megkeresse elveszített hitét, emberségét. Mert a régi hit el­veszett. Hit nélkül pedig, úgy látszik, nem lehet élni. De az új hit, az új eszme sem tud megszületni. Nem akarja megváltani ezt a temérdek szenvedésétől megrendült világot. És ebben a nagy zűrzavarban, ir­datlan bizonytalanságban természetes, hogy a magyar élet is keresi a maga ki­utjait, megoldási egyenleteit. Külö­nösen a fiatal értelmiség keresi egyre hevülőbb lázzal, odaadóbb tevékeny­séggel a magyar élet friss szabályait, megfejtendő ismeretlenjeit. Megmara­dásunk és továbbhaladásunk eszközeit, a közös lelki és szellemi találkozók eredőit. A körülöttünk levő dolgok és népek felismerését és megértését. A világ egyetemébe való bekapcso­lódásunk vaspántjait és anyacsavarjait. Sorsunk és rendeltetésünk öntudatos megismerését és megismertetését. Az okokat és okozatokat, amelyek körül­fonnak és forgatnak. Az eredménye­ket és eredménytelenségeket, amelyek sújtottak. A tennivalókat, amelyek ki­emeljenek és fölébe emeljenek mai sorstalanságunknak. Nem­rég olvastam, hogy valaki „folyóirat nemzedéknek“ nevezte el a mai fiatalságot. Igaza van, mert a mai fiatalok valóban annyi folyóiratot termeltek ki, amennyi a régi időkben hihetetlen lett volna s e folyóiratokba öntik bele vágyaikat, gondolataikat, terveiket. A régi időkben tényleg nem volt annyi folyóirat s ami volt vers, az is másmilyen volt, de ennyi probléma sem volt s nem került ilyen széles rétegezésben megvitatás alá létünk és sorsunk sem. De nemcsak folyóiratok özönére áll ez, nyugodtan megálla­píthatjuk, hogy könyvtermelésünkben is annyi a szociológiai, nemzetpolitikai munka, amennyi régen ritkaság lett volna. Világos. Eleink tized annyit sem foglalkoztak soha a magyar sors problémáival, életünk mélyebb értel­mével, mint amennyit a mai generá­ciónak kell foglalkoznia a sors rende­lése értelmében. Kell tehát a vita és gondolat termelése, ha azt akarjuk, hogy szélében-hosszában megismerjük önmagunkat, hogy felmérhessük való erőinket,hogy megláthassuk hiányain­kat, hogy lássuk a környezet hatóerőit, hogy értékelni és következtetni tud­junk, hogy nyugalmasabbá tehessük létünket Európa forrongó katlanjában. Csak természetes, hogy ebben a sistergő hevületben, ebben a forró katlanban, amikor óráról-órára vál­tozik Európa s a világ térképe, népek és nemzetek száma és történelme, a magyar nyugtalanság is új és új gon­dolatokat, terveket, álmokat, lázakat, forradalmat szül. A nagy európai zsi­­bongás kellős közepében vagyunk s a világ megoldatlan problémáival szem­ben itt állunk a magunk megoldást váró kérdéseinkkel. Minden jószán­­déku, gondolkozó ember úgy érzi, hogy kötelessége a maga ideáival oda ál­lani a nagy heropág elé és elmondani a maga kibontakozást kereső nézeteit, meglátásait. Lehet, hogy sok egyenet­len és kiegyensúlyozatlan töredék ke­rül felszínre ebben a nagy tülekedés­ben, lehet, hogy néha ellentétes gócokról indulnak el a párbajozó felek, de ez és minden azt a nagy életerőt mutatja, amely az egész magyarság történelmi hivatás­tudatát jelenti, amely rendületlenül és hittel bízik népe ren­deltetésében s amely feszülő életerő­vel nemcsak faja, de az egész embe­riség javára akar szolgálatot tenni. Minden gondolat, terv, szándék — szem a nagy láncban, gyűrű a vas­karikában, kapocs az összefogásban, amely elengedhetetlen a szerkezetben s fontosságát annál kevésbbé tudjuk, mert nem tudjuk, hogy mi adja meg a Holnap végső erejét, örök táma­szát. Eszmék és évek viharában edződik örökkétartóvá a gondolat s azok egy­ségbe törő erői biztosítják a nemzet szellemi erejét a haladásban s hosz­­szabbitják meg végtelenné életét. A holnapoddal nő az élet M. Eminescu: — Cu mâine zilele-ţi adaogi. — A holnapoddal nő az élet, A tegnapoddal újra fogy És így mindegyre magadénak Csak az örök mát mondhatod. Alig hagyod üresen helyed, Oda mindjárt már más hatol; Mi a szemednek naplemente, Hajnal az másnak valahol. A gát marad, ám új a hullám, Amely rajta aláomol, S hogy minden ősz más, azt hiszed te, Pedig egyazon lomb bomol. Éjünk előtt a szép királylány, Az édes reggel megy elől; És a halál maga csak látszat, Az életkincsnek őre ő. És minden múló pillanatból Ez a tanulság, emberek, Ez sarka az örökvalónak, S a világ e körül kereng. Hiába száll ez év sietve A múltba veszni hasztalan, Mit örökül kapott a lélek — A kincs marad hiánytalan. A holnapoddal nő az élet, A tegnapoddal újra fogy És így mindegyre magadénak Csak az örök mát mondhatod. Tündökletes tájékok arca Sorra eltűn itt mindenütt, S a nyugalom marad, amelyre Az örök eszme fénye süt. Ford.: Finta Gerő.

Next