Erdélyi Szemle, 1941 (26. évfolyam, 11-14. szám)
1941-04-06 / 11-12. szám
Diós Teleki Pái Szomorú kiváltságunk, hogy legjobb fiai a nemzetet életükkel váltsák meg. Sokan hosszú esztendők gyötrődésében emésztik fel magukat, mások számkivetettségben sínylődnek, mások ismét a harcok mezején áldozzák életüket a halhatatlan hazáért. Az ezeresztendős magyar sors útja nem más, mint ösvény, szakadékok és temetők peremén. Mennyi virággal teleszórt, vagy besüppedt sirhalom, mennyi értünk kiontott drága vér, mennyi hősi áldozat, s mennyi megtépett magyar sors. A magyar rendeltetés rettentő súlya alatt roppant össze Széchenyi s évtizedek során a magyar élet oly sok kiváló férfia. Trianon rettentő katasztrófájának utórezgése esztendőnktől is súlyos áldozatot követelt s az égi teremtő kifürkészhetetlen akarata elszólitotta nemzetünk nagy tanitómesterét, a tisztesség férfiát, a tudás és mérséklet férfiát, cserkészfiaink gondoskodó kedves jó atyját, fiaink örök büszkeségét, a magyar nép előrelátó, bölcs államférfiát, e súlyos magyar korszaknak legtöbb dísszel ékesített életét. Hosszú esztendőkön át éjszakát nappá téve dolgozott s a nemzetéért vállalt emberfeletti munka és a rettentő felelősség felőrölte életét. Hívei és politikai ellenfelei egyaránt mélyen gyászolják. Élete a maradandóan hasznos tanítások végére tehetetlen sorozata, de tanítás volt elhunyta is számunkra: látnunk adatott, hogy az oly sokszor s oly keményen támadott kormányfő, ha kell és ha a haza sorsa úgy kívánja, életét adja népéért. Amit életében annyiszor hangoztatott, most halálával is arra figyelmeztet: egy nemzet létének legfontosabb feltétele a nemzeti öntudat és egység, s különösen a mai súlyos időkben. Valósítsák meg tehát azok, akik a nemzet irányítását és vezetését vállalják! Elhunyta azonban jeladás arra is, hogy hegyeket áthelyező hitet, a nemzet jövőjébe és örök életébe vetett bizodalmat kérjünk a magyarok Istenétől azok számára, akik a magyar népért való felelősség keresztjét vállaikra vették s főként köztük azok számára, akik az elhunyt nagy magyra államférfiú súlyos örökét ezekben a válságos időkben vállalták. Erdély legdrágább kincse Írta: NYÍRŐ JÓZSEF Az elmúlt huszonkét esztendő alatt a román politika minden téren kitartóan és céltudatosan, úgyszólván minden intézkedésével az erdélyi magyarság teljes pauperizálására törekedett. Az az elv vezérelte, hogy a leszegényített népkisebbség tökéletesen ki van szolgáltatva az államhatalomnak és a többségi, uralkodó népnek és vagy beolvad elveszítve népi és faji karakterét, vagy lassanként, de annál biztosabban szétzüllik és elvész. A cél gyors, szinte mohó elérésében semmiféle szempont neon feszélyezte és bárminő, ránk nézve káros ötletet kendőzés nélkül megvalósítottak, a törvények, helyesebben a törvényrendeletek és intézkedések egész tömegét zúdították a nyakunkba, amelyeknek sokszor nem is titkolt célja az erdélyi kisebbségek, elsősorban a magyarság háttérbe szorítása volt és korábban az egyes kormányok, későbben az egymást váltogató rendszerek versenyeztek abban, hogyan lehetne minél több életet és anyagi erőforrást elzárni előlük. Vidékenként vették sorra a magyarság lakta területeket és azokban a meglévő gazdasági forrásokat vették el, illetve tették lehetetlenné a lakosság számára azok felhasználását, így pld. Székelyföldön, ahol főképpen a fa- és állattenyésztés volt a magyarság legfőbb kereseti forrása, az új erdőtörvénnyel és számos egyéb rendelkezéssel ettől fosztották meg a székelységet. A bányatörvény a föld kincseit vette ki a kezükből, az adó- és illetéktörvények pedig olyan fokozott terheket róttak a meglévő kicsiny vagyonkára, hogy elviselhetetlenségükkel siettessék az anyagi összeomlást, ami sok esetben sikerült is és nem volt nehéz előre látni, hogy a nemzetvagyon előbb-utóbb kicsúszik a magyarság kezéből és a román nép megerősítőjévé válik. Azt pedig nemcsak mi, de ők is tudták, és tudják, hogy az anyagi leromlással szükségszerűen együtt jár a kulturális lesülyedés is és a népi értékek, tehát a nemzeti jelleg és alap megsemmisülése, ami végül is a nép halálát jelenti. A banktörvény a kisebbségi pénzintézetek működését szorította háttérbe, a nemzetvédelmi törvény az ipari és kereskedelemi vállalatok gyors romanizálását igyekezett tűzön-vizen keresztülhajszolni és a városok elrománosítását keresztülvinni. Mindennap újabb talajvesztést jelentett a számukra, amely ellen teljes kiszolgáltatottságunk miatt semmit sem tehettünk. Ne gondoljuk azonban, hogy ezeknél az intézkedéseknél csak az olthatatlan magyargyűlölet vezette az ületékes hatalmi tényezőket. A fajgyűlölet csak eszköz volt ezek minél maradéktalanabb és tökéletesebb keresztülvitelére. Biztosíték arra, hogy az a falusi csendőr, pap, tanító, pénzügyi és más tisztviselő kérlelhetetlenül meg fogja valósítani ezeket az intézkedéseket, még ezek intenciója fölötti túlzással is, ahogy valójában minden esetben történt is. Felmérhetetlen a kár és veszteség, amit ez a gyűlölettől fűtött, vakbuzgóság nekünk két évtized alatt okozott nemzeti és gazdasági téren. Az illetékes és a mindenkori román kormánytényezők előtt az egységes és etnikailag tiszta Románia álma lebegett, amelynek legnagyobb akadálya az ország kellős közepén fekvő egységes és kilencvennyolc százalékosan magyar lakosságú Székelyföld volt. Ezt szerették volna mindenképpen megszüntetni és ezért kellett a Székelyföldnek huszonkét év alatt a legsúlyosabb sorsot elviselnie és ezért találta ki Jorga professzor a legostobább történelmi hazugságot, hogy a székelyek román eredetűek és a román jelleg erőszakolása érdekében vállalt,— ha kellett— bármilyen történelmi hamisítást. Ezért találta ki és alkalmazta Anghelescu közoktatásügyi miniszter Székelyföldre a kultúrzónát, duplafizetésű tanítókkal, az állami és községi területekből kihasított ötven hektáros földajándékokkal, hogy erős román középosztályt teremtve színmagyar területen, annak elrománosítását szolgálják. Ezért kellett a székelyeknek véres verejtékkel a sajátjukból a faluban levő jegyző, tanítók és csendőrök számára görögkeleti templomokat építeniük, ezért kellett elszenvedniük a tömeges lélekvásárlásokat és vallási üldözéseket. Ezért tördelték össze a csendőrök az iratos székely guzsalyokat, semmisítették meg, ahol lehetett a népművészeti emlékeket, üldözték a mesét és a nép ajkán kifakadó dalt. Ezért volt a legnehezebb éppen a legmagyarabb helyen, Székelyföldön magyarnak lenni és ezért a legnagyobb dicsősége az én népemnek, hogy mégis magyar maradt. Szegény, kifosztott, de talán még jobb magyar, mint amilyen volt. A nagy román álom nem teljesülhetett, mert erőszakra volt építve és könyörtelenségre, az illetékesek pedig nem vették figyelembe ennek föltétlen bizonyossággal bekövetkező lélektani következményeit és azok ellenhatását. — — Amikor tehát az erdélyi kérdés a bécsi döntőbírák elé ke