Erdélyi Szemle, 1941 (26. évfolyam, 11-14. szám)

1941-04-06 / 11-12. szám

Diós Teleki Pái Szomorú kiváltságunk, hogy legjobb fiai a nemzetet életükkel váltsák meg. Sokan hosszú esztendők gyöt­rődésében emésztik fel magukat, mások számkivetettségben sínylődnek, mások ismét a harcok mezején áldozzák életüket a halhatatlan hazáért. Az ezeresztendős magyar sors útja nem más, mint ösvény, szakadékok és temetők peremén. Mennyi virággal teleszórt, vagy besüppedt sirhalom, mennyi értünk kiontott drága vér, mennyi hősi ál­dozat, s mennyi megtépett magyar sors. A magyar rendeltetés rettentő súlya alatt roppant össze Széchenyi s évti­zedek során a magyar élet oly sok kiváló férfia. Trianon rettentő katasztrófájának utórezgése esztendőnktől is súlyos áldozatot követelt s az égi teremtő kifürkészhetetlen akarata elszólitotta nemzetünk nagy tanitómesterét, a tisztesség férfiát, a tudás és mérséklet férfiát, cserkészfiaink gondoskodó kedves jó atyját, fiaink örök büszkeségét, a magyar nép előrelátó, bölcs állam­­férfiát, e súlyos magyar korszaknak legtöbb dísszel ékesített életét. Hosszú esztendőkön át éjszakát nappá téve dolgozott s a nemzetéért vállalt emberfeletti munka és a rettentő felelősség felőrölte életét. Hívei és politikai ellen­felei egyaránt mélyen gyászolják. Élete a maradandóan hasznos tanítások végére tehetetlen sorozata, de tanítás volt elhunyta is számunkra: látnunk adatott, hogy az oly sokszor s oly keményen támadott kormányfő, ha kell és ha a haza sorsa úgy kívánja, életét adja népéért. Amit életében annyiszor hangoztatott, most halálával is arra figyelmeztet: egy nemzet létének legfontosabb feltétele a nemzeti öntudat és egység, s különösen a mai súlyos időkben. Valósítsák meg tehát azok, akik a nemzet irányítását és vezetését vállalják! Elhunyta azonban jeladás arra is, hogy hegyeket áthelyező hitet, a nemzet jövőjébe és örök életébe vetett bizodalmat kérjünk a magyarok Istenétől azok számára, akik a magyar népért való felelősség keresztjét vállaik­ra vették s főként köztük azok számára, akik az elhunyt nagy magyra államférfiú súlyos örökét ezekben a válsá­gos időkben vállalták. Erdély legdrágább kincse Írta: NYÍRŐ JÓZSEF Az elmúlt huszonkét esztendő alatt a román politika min­den téren kitartóan és céltudatosan, úgyszólván minden intéz­kedésével az erdélyi magyarság teljes pauperizálására töreke­dett. Az az elv vezérelte, hogy a leszegényített népkisebbség tökéletesen ki van szolgáltatva az államhatalomnak és a több­ségi, uralkodó népnek és vagy beolvad elveszítve népi és faji karakterét, vagy lassanként, de annál biztosabban szétzüllik és elvész. A cél gyors, szinte mohó elérésében semmiféle szem­pont neon feszélyezte és bárminő, ránk nézve káros ötletet ken­dőzés nélkül megvalósítottak, a törvények, helyesebben a tör­vényrendeletek és intézkedések egész tömegét zúdították a nya­kunkba, amelyeknek sokszor nem is titkolt célja az erdélyi ki­sebbségek, elsősorban a magyarság háttérbe szorítása volt és korábban az egyes kormányok, későbben az egymást váltogató rendszerek versenyeztek abban, hogyan lehetne minél több éle­tet és anyagi erőforrást elzárni előlük. Vidékenként vették sorra a magyarság lakta területeket és azokban a meglévő gaz­dasági forrásokat vették el, illetve tették lehetetlenné a lakos­ság számára azok felhasználását, így pld. Székelyföldön, ahol főképpen a fa- és állattenyésztés volt a magyarság legfőbb ke­reseti forrása, az új erdőtörvénnyel és számos egyéb rendel­kezéssel ettől fosztották meg a székelységet. A bányatörvény a föld kincseit vette ki a kezükből, az adó- és illetéktörvények pedig olyan fokozott terheket róttak a meglévő kicsiny va­gyonkára, hogy elviselhetetlenségükkel siettessék az anyagi összeomlást, ami sok esetben sikerült is és nem volt nehéz elő­re látni, hogy a nemzetvagyon előbb-utóbb kicsúszik a magyar­ság kezéből és a román nép megerősítőjévé válik. Azt pedig nemcsak mi, de ők is tudták, és tudják, hogy az anyagi lerom­lással szükségszerűen együtt jár a kulturális lesülyedés is és a népi értékek, tehát a nemzeti jelleg és alap megsemmisülése, ami végül is a nép halálát jelenti. A banktörvény a kisebbségi pénzintézetek működését szorította háttérbe, a nemzetvédelmi törvény az ipari és kereskedelemi vállalatok gyors romanizá­­lását igyekezett tűzön-vizen keresztülhajszolni és a városok el­­románosítását keresztülvinni. Mindennap újabb talajvesztést jelentett a számukra, amely ellen teljes kiszolgáltatottságunk miatt semmit sem tehettünk. Ne gondoljuk azonban, hogy ezeknél az intézkedéseknél csak az olthatatlan magyar­gyűlölet vezette az ületékes hatal­mi tényezőket. A fajgyűlölet csak eszköz volt ezek minél mara­déktalanabb és tökéletesebb keresztülvitelére. Biztosíték arra, hogy az a falusi csendőr, pap, tanító, pénzügyi és más tisztvi­selő kérlelhetetlenül meg fogja valósítani ezeket az intézkedé­seket, még ezek intenciója fölötti túlzással is, ahogy valójában minden esetben történt is. Felmérhetetlen a kár és veszteség, amit ez a gyűlölettől fűtött, vakbuzgóság nekünk két évtized alatt okozott nemzeti és gazdasági téren. Az illetékes és a min­denkori román kormánytényezők előtt az egységes és etnikai­lag tiszta Románia álma lebegett, amelynek legnagyobb akadá­lya az ország kellős közepén fekvő egységes és kilencvennyolc százalékosan magyar lakosságú Székelyföld volt. Ezt szeret­ték volna mindenképpen megszüntetni és ezért kellett a Szé­kelyföldnek huszonkét év alatt a legsúlyosabb sorsot elviselnie és ezért találta ki Jorga professzor a legostobább történelmi hazugságot, hogy a székelyek román eredetűek és a román jel­leg erőszakolása érdekében vállalt,­­— ha kellett­­— bármilyen történelmi hamisítást. Ezért találta ki és alkalmazta Anghe­­lescu közoktatásügyi miniszter Székelyföldre a kultúrzónát, duplafizetésű tanítókkal, az állami és községi területekből ki­hasított ötven hektáros földajándékokkal, hogy erős román kö­zéposztályt teremtve színmagyar területen, annak elrománosí­­tását szolgálják. Ezért kellett a székelyeknek véres verejtékkel a sajátjukból a faluban levő jegyző, tanítók és csendőrök szá­mára görögkeleti templomokat építeniük, ezért kellett elszen­vedniük a tömeges lélekvásárlásokat és vallási üldözéseket. Ez­ért tördelték össze a csendőrök az iratos székely guzsalyokat, semmisítették meg, ahol lehetett a népművészeti emlékeket, ül­dözték a mesét és a nép ajkán kifakadó dalt. Ezért volt a leg­nehezebb éppen a legmagyarabb helyen, Székelyföldön magyar­nak lenni és ezért a legnagyobb dicsősége az én népemnek, hogy mégis magyar maradt. Szegény, kifosztott, de talán még jobb magyar, mint amilyen volt. A nagy román álom nem tel­jesülhetett, mert erőszakra volt építve és könyörtelenségre, az illetékesek pedig nem vették figyelembe ennek föltétlen bizo­nyossággal bekövetkező lélektani következményeit és azok el­lenhatását. — — Amikor tehát az erdélyi kérdés a bécsi döntőbírák elé ke­

Next