Esti Budapest, 1955. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1955-01-03 / 1. szám

4 Vidám hangulat — a „Hangulat"-ban Vidám szilveszteri éjszakát töltöttek, a dolgozók a Nyugati­pályaudvar Hangulat-éttermé­ben. Budapestnek ez a nemrég megnyílt új szórakozóhelye az első olyan műsoros helyiség, ahol „nylonvilágítás“ van. A hazai találmányú nylonvilágí­tás háromféle fénnyel: vörös­sel, sárgával, kékkel váltakozik. A Hangulat­ot este 9-től haj­nali 3 óráig több mint ezer szilveszterező dolgozó kereste fel és reggel 5 óráig négyezer­nél több fekete fogyott el. So­kan akadtak a vendégek között, akik az első reggeli vonatokkal utaztak el vidékre. Ezek a ven­dégek Kazal, Halmai, Kardos Magda vidám műsora után egyenesen a Hangulat­ból száll­tak be a vasúti kocsiba a jó­kedvű újévi hangulatban. Új év hajnalán történt. Egy kö­zépkorú, szürke kabátos férfi ne­hezen forgó nyelv­vel kérdezte a fia­tal villamos-ka­­lauznőt: — Mondja kar­társnő ... hukk... a Keletinél va­gyunk most? — Nem kérem, hanem a Nyuga­tinál.. — Különös ,­n­­ mióta jár a 44-es a Körúton?..­. A kalauznő mo­solyog, az utasok derülnek. Aztán megmagyarázzák a szürkekabátos­nak, hogy ez a vil­lamos 4-es... A szürkekabá­­tos hitetlenül to­vább morfondíroz: — Érdekes ... hukk ... Miért van allókor 44 a ko­csin ... •­ Nevezzük Jan­csinak az illetőt. Ez olyan ritka név, hogy senki sem ismerheti meg, ki­vel történt az eset. Szóval Jancsi megegyezett szíve választottjával, Hurkával, hogy: — Érted jövök drágám. S ha hal­lod, hogy trombi­tálok, gyere ki. A kapu előtt vár­lak. — Jó! Iluska ki is ment. Mind gyak­rabban ment ki. Aztán már kint is maradt, mert tör­ténetesen a Rá­kóczi úton lakott. S a Rákóczi út Szil­veszter éjjelére „Trombitás út“ lett. Szerencsére az ügy jól végződött: Jancsi megérke­zett, s Iluéka bol­dogan súghatta a fülébe: — Csakhogy idd vagy Jan ... Jan... há... hapci!... Jadcsigáid! ■k A Nemzetinél a ■■■■■■»■■■«»■■■«■■■■■■was villanyóra oszlopát két, s kissé besze­­szelt állapotban lévő férfi támo­gatja. A magasab­bik megszólal: — Izé... Mond­ja kedves kortárs, miért van ezen az órán négy muta­tó? — Magam is fur­csállom ... hukk... úgy látszik vala­mi újítás... hukk... A magasabbik tűnődve néz ma­ga elé: — Hallja, elég bolond újítás ... Most honnan tud­jam, hány óra van... Az egyik kismutató a ket­tesen áll, a nagy­mutató a kilence­sen. A másik kis­mutató meg a hár­mason, a nagymu­tató a tízesen ... Hát most hány óra van? A másik bizony­talan mozdulatot tesz, aztán meg­szólal: — Egyszerű szomszéd, adjuk össze a két szá­mot, s aztán el­osztjuk kettővel... Várjon csak: ket­tő meg kilenc az tizenegy, három meg tíz az tizen­három ... adjuk össze. Így ni: ki­jött huszonnégy... — Nagyszerű kartársam, nagy­szerű ... Tényleg huszonnégy óra van egy napban. Elosztjuk kettővel, az tizenkettő. Te­hát al­kor reg­gelig még van idő. Hanem mondja csak maga... hukk... maga „civilben“ szám­tantanár? A másik fölé­nyesen legyint, aztán bizonytalan léptekkel indul az Emike felé, majd önérzetesen visz­­szaszól: — A dehogy szomszéd..., hukk... Én gázóra leol­vasó vagyok... B.—K. Szilveszter a pesti utcákon A férj Szilvesztere... &BUBBPIST HÉTTŐ, 1955 JANUÁR 3. Budapest népe vidám hangulatban búcsúzott az óévtől, s bizakodva köszöntötte az új esztendőt Szilveszter estéjén nyolc órára már zsúfol­ásig megtelt 200 budapesti zenés szórakozóhely. A vendéglátóipar jóelőre felkészült, több mint 100.000 hely várta az óévtől búcsúzó, az új évet köszöntő vendégeket, de ez is kevésnek bizonyult. Ahogy ezt a „vendéglátóipar vezérkara“ szaknyelven megállapította, egy szék háromszor is „cserélt“, vagyis 300.000-nél is több vendég fordult meg az éttermeikben, a vendég­lőkben, a kiskocsmákban, s egyéb vendéglátó­ipari helyeken. Körülbelül egymillió liter bor és 70.000 vacsora fogyott. A figyelmes, gyors kiszolgálásról 17.000 vendéglátóipari dolgozó gondoskodott. Szilveszter éjszakáján egész Budapest egyetlen nagy terített asztal volt amely mellett mindenki jól érezte magát. A vidám hangulat óráról órára fokozódott. Este fél tíz órára Csepelen a Stadion-étteremben több mint 1500 csepeli munkás gyűlt össze, s jó hangulatban búcsúzott a távozó évtől, s kö­szöntötte az új évet. Pesterzsébeten az Aranycsillag-étterem volt a központ. Itt is hajnalig állt a bál, 1700 liter bor és több mint 100 ünnepi vacsora fogyott. Budán a Márványmenyasszonyban 10 órakor jubiláltak, a századik farsangi fánkot szolgál­ták fel, nagy keletje volt a szilveszteri vacso­rának, s többszáz liter bor fogyott. A Béke-étterem nyolc helyiségében 50 pincér szorgoskodott, hogy az egybegyűlt kétezernél is több szilveszterező jól érezze magát. Fényes tálakon hordták a párolgó pulykapecsenyéket és a finomabbnál­ finomabb falatokat. Éjfél felé már a századik üveg pezsgő is eldurrant. A kispesti Halásztanyán olyan vidám hangu­lat volt, amilyenre a 69 esztendős Pap bácsi, a finom kispesti halászlé mestere sem emléke­zett. Az Erkel Színházban igaz ugyan, hogy ha az elő­adást nem kezdik 10—12 perc késéssel, én már csak a sötét nézőtéren botorkálhattam vol­na ülőhelyem felé — node hát hála társaimnak, akik még az év utolsó napján sem mellőz­ték a mozi- és színházlátoga­tók tulajdonságát, a későnjá­­rást. És hála a színház veze­tőségének, hogy most egyi­künknek sem kellett félórákat ácsorognia a bejárat előtt, s megelégedni azzal, amit a kulcslyuk keskeny keresztmet­­­szetén láthattunk volna. Úgy látszik, Szilveszterkor igyekez­nek mindenkinek a kedvében járni. ■,, S meg kell mondanunk, bi­zony nem lett volna kellemes lemaradni erről a változatos, színes előadásról. Gyur­kovics Mária, Honthy Hanna, Mészá­ros Ági, Svéd Sándor, Székely Mihály, Feleky Kamill és a többiek felejthetetlenül kelle­mesen eltöltött estét szereztek az itt szilveszterezők számára. Pintér Klári közgazdász, a Nemzeti Bank Pozsonyi úti fiókjának dolgozója szilveszte­ri jókedvvel válaszol kérdé­sünkre: — Nagyon jól éreztem ma­gamat! Vidám, hangulatos be­fejezése volt ez a műsor az ó­­évnek. Remélem, az 1955-ös év minden napja ilyen kellemes lesz számomra, mint ezek az első, jó szórakozással eltöltött órák, így folyt a búcsúzkodás az óévtől szerte a fővárosban. Akik a csendesebb szórakozást keresték, a budai kiskocsmákba látogattak el. A Diósárok úton lévő Árnyasban kisiparosok ütötték fel a tanyájukat, s a hajnal beköszön­­téig szórakoztak vidám, baráti hangulatban. A Mátyás-pincében, amelynek étlapján ezen az este 79-féle étel szerepelt, éjfél után már mindenki ismerte egymást, s közösen ittak az új ismeretségre, a boldog új esztendőre. Hajnaltájt sokan keresték fel a Körút és a Rákóczi út sarkán lévő „éjjel-nappal“ Cseme­ge-boltot, ahol az év fordulásakor rengeteg malacpecsenyét, sokezer üveg bort, sok-sok hideg­ ételt vásároltak. Budapest népe vidám hangulatban búcsú­zott az óévtől, s bizakodva köszöntötte az 1955- ös esztendőt. A „Boldog új évet kívánok“ ha­gyományos pár szava, amellyel ismerősök-is­­meretlenek köszöntötték egymást Szilveszter éjszakáján és új év reggelén, nem kopott frázis, hanem szívből jövő, őszinte kívánság volt.. . Vidám Szilveszter az I. kerületben Buda csendes utcáit is fel­verte a vidám szilveszteri han­gulat. A puha fehér hó, mint­ha csak másképp hullott volna ezen az estén, mint más téli napon ... Kavargás játékos­sággal szállt a szempillákra, a nők gondosan fésült frizurá­jára, s ezen annyit, de annyit kellett nevetni (mert Szilvesz­terkor mindenen muszáj ne­vetni). Az I. kerületi MSZT helyi­ségeiből vidám nótaszó, pat­togó ütemű harmónikaszó áradt az utcára. Szilvesztert ültek itt is, s nem is akármi­lyent. A nagyteremben felál­lított színpadon orosz dalok csendültek, a büféasztalon a magyar borok mellett ott állt a vodka (ez is magyar gyárt­mány ugyan, de a pálinkaféle mégiscsak eredeti orosz módon készült). Halak, húsok, tész­ták, s minden, mi szem-szájnak ingere, illatozott az asztalokon. Az MSZT 1. kerületi szervezete orosz népszokás szerinti Szil­veszterrel akarta megajándé­kozni a vendégeket. S ha az orosz népszokások megelevení­­tése nem is sikerült annyira, a hangulat mégis kitűnő volt. A meghívott szovjet vendégek­kel vidáman teltek az órák. Magyar szokás, orosz szokás szerint ürítették a poharat a barátok egészségére, a békére, az 1955-ös esztendőre .. . Jelmezes gyermekbál a Rákosi Mátyás Kultúrházban. Boldog új évet! Barátkozás Az új év első magyar filmjei Az új év első hetében új magyar filmet játszanak film­színházaink: a „Kétszer kettő néha öt“ című színes filmope­rettet. Felújítják januárban a Mikszáth Kálmán „Beszterce ostroma“ című regénye nyo­mán 1948-ban készült magyar filmet. Gerard Philip boldog új esztendőt kíván a magyar népnek Gerard Philipnek legjellemzőbb -vonása nem bá­jos ifjúsága, nagy tehetsége, nem is nagylelkűsége, vagy vi­lágos értelme, hanem rendkí­vüli szerénysége. Pedig kevesen találhatnának annyi kifogást arra, mint ő, hogy ne legyenek szerények. Hiszen ő ma a fiatal francia lányok bálványa, akik állandóan megostromolják auto­gramért, s órákat várnak rá a színészbejárat előtt, csakhogy mosolyát lássák. S ő szívesen osztogatja autogramját és an­gyali türelemmel mosolyog. S meg kell még mondanom, hogy olyan egyszerű, akár csak já­téka. És épp olyan józan, mint amennyire tehetséges. S ami a legfontosabb: teljes szívével szereti a békét és Franciaorszá­got, akár csak művészetét. Néhány héttel ezelőtt láttam a színpadon — milyen megrázó emlék! — mikor Francoise Ro­­sayval és Lucien Bertheauval együtt az európai ellenállás mártírjainak leveleiből olvastak fel. Philip egy francia mártír, Maurice Lacazette fémmunkás levelét olvasta fel. Jól ismerte e levelet már régóta, akár csak én. Én magam is legalább tíz­szer elolvastam már a francia ellenállási mozgalom e megható emlékét és mindannyiszor könnyek szöktek a szemembe, s Philip, mielőtt felgördült volna­­ a függöny, mégegyszer elolvas­ta azt a kulisszák mögött. És midőn a színre lépett, s elkezd­te olvasni a feledhetetlen soro­kat, hangjának rezzenéséből mindjárt megéreztem, hogy nem fogja könnyen végig olvas­ni. S így is történt. Neki is könnyek tolultak szemébe, sírt... velem együtt és az egész kö­zönséggel. A könnyek sokszor feltárják egy egész ember lé­nyét, és ezek a könnyek becsü­letére válnak. Gerard Philip neve már egy­beforrott a TNP-vel (népi nem­zeti színház) legalább annyira, mint Jean Villardnak, igazgató­jának neve. Néhány nappal ez­előtt felkerestem színházi öltö­zőjében. A falon ott függött Ruy Bias tollas kalpaga. Egy óra hosszat beszélgettünk sok­mindenről. Beszélgettünk önök­ről is, magyarokról. Beszéltünk arról, mennyire ismerik és sze­retik a francia kultúrát Ma­gyarországon. Lelkemre kötötte, hogy írjam meg önöknek: bol­dog új esztendőt kíván a magyar népnel, és íme, most tolmácso­lom ezt az üzenetet. Külföldi utazásainak benyomásairól beszélt. — Mi­kor Lengyelországban és a Né­met Demokratikus Köztársa­ságban jártam — mondotta — ahol bemutatták filmjeimet, s ahol nagy érdeklődéssel várják a „Vörös és fekete“ című új filmemet, megértettem, hogy a közönség lelkesedése nem any­­nyira Gerard Philipnek, s nem is magának Stendhal­nak szól, hanem elsősorban a francia kultúrának. (Helyes — gondo­lom magamban — de a francia kultúra magában foglalja Stendhal­ t is és Gerard Phili­­pet is, Stendhal e nagyszerű tolmácsolóját.) — Milyen emlékekkel tért vissza Lengyelországból? — Soha nem felejtem el azt a rendkívüli lelkesedést, amely­­lyel a lengyel közönség a ,,Cid“-et — és a „Ruy Blas“-t fogadta. Bizonyára nem hallot­ta ezt a két történetet: az a színház, amelyben Varsóban játszottunk, nem volt túlságo­san nagyméretű, befogadóké­pessége sokkalta­l kisebb volt annál, mint ahányan szerették volna hallani Corneille-t és Victor Hugo-t. Egy este két kékoverállás munkásfiatal állí­tott be a színházba a köztár­sasági elnök hatalmas arcképét cipelve magukkal. A bejáratnál természetesen nem kértek tő­lük jegyet. Másnap a színház egyik zugában megtalálták az overállákat, kiderült, hogy két diák — mivel nem tudtak je­gyet­­kapni — ezzel az ügyes csínnyel jutott be az előadásra. Stalingorodban már nem kérték ilyen szigorúan a jegyeket, bár minden este zsúfolásig megtelt a színház. A nézőtéren rendsze­rint jóval többen szorongtak, mint ahányan szabályszerűen ott lehettek volna, mert a benn­­lévők sokszor kicsempészték jegyeiket a kívülmaradottak­­nak, hogy azok is bejöhessenek és láthassák az előadást. Gerard Philip a csodálatosan újjáépült Varsóról beszél ez­után, Muranova csinos, új lakó­épületeiről, arról az új város­negyedről, amely a barbár ke­gyetlenséggel elpusztított var­sói gettó romjai fölött emelke­dik. Terveiről, munkaprogramjá­­ról beszélgetünk ezután. A TNP a „Macbeth“ bemutatására készül, de Gerard Philip nem játszik benne. Minden idejét leköti most egy nagy filmsze­rep, René Clair új filmjének főszerepe. A film ideiglenes címe „A nagygyakorlat“ törté­nete még az első világháború előtti időben egy kis vidéki helyőrségi városban játszódik. Együtt távozunk a színházbó. A bejárat előtt nagy a tolongás. Fiatalok — akik már két órája várnak Gerardra. — Most elvegyülök a tömeg­ben — mondja egyszerűen, s bátor léptekkel vág neki az autogramkérők seregének. És bár fiatal iskoláslányok veszik körül és Gerard Philip példás férj (elárulom, néhány napja már apa is), önkénytelenül is ez a kép jut eszembe: Orpheus a bacchánsnők között. André Wurmser

Next