Esti Hirlap, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-02 / 77. szám

Beszélgetés az Olaszországból hazaérkezett Vedres Márkkal Vedres Márk néhány nappal­­ ezelőtt érkezett haza Olaszor­szágból. Ezúttal hat hónapig volt távol: Rómában élő leá­nyát és Milánóban élő fiát lá­togatta meg. A 86-ik évét ta­posó nagy művész minden esz­tendőben elutazik Itáliába, ahol valamikor­ évtizedekig élt, gyermekei is ott születtek. Most frissen, kipihenten és teli munkakedvvel jött haza, s izgatottan várja a pillanatot, amikor ismét hozzáfoghat­­ nagyszabású szoborkompozí­­­­ciójának mintázásához. — Rómában és Milánóban —­­ mondja — több érdekes kiállí-­­ tást láttam, de ismét megálla-­­ pítattam, hogy ez a kor nem­­ a mű­tészeteké, hanem a tudó-­­­mányé és a technikáé. Olasz-­­ országban, a régi olasz művé­szet ege alatt ez különösen szembetűnő. Ott az absztrakt festészet és szobrászat uralko­dik ma, ami az én számomra idegen. Megértjük a mestert, kivált amikor új, nagy munkájának, a Kút­nak már megmintázott fi­guráját látjuk: zárt egységű, formáiból harmonikus nyuga­lom és kiegyensúlyozottság árad. A két alak két pihenő férfiú: az egyik futballista, a másik könyvet tart kezében. A Kút a Béke térre e­lkészül, öt pihenő alak díszíti majd, a meglevőkön kívül egy hegedű­­művésznő, egy teniszező­nő és a középen egy halász. Egy­­egy figura másfélszeres élet­nagyságú. A mintázás ugyan­csak kemény próbára teszi az ősz művész fizikai erejét is, de amikor ezt megemlítjük, csak legyint, mint aki azt mondja: „semmiség”. — Az a tervem — mondja —, hogy amíg a kutat be nem fejeztem, nem mozduloik el Budapestről. Ez a munka szív­ügyem és már nem sok évem van hátra, hogy elkészüljek vele. Amíg Olaszországban voltam, újabb és újabb váz­latokat rajzoltam hozzá és plasztik­nból mintáztam az egyes figurákat. Örülök, hogy ezeknek az előmunkálatoknak a nyomán most már itthon, a műtermemben valósíthatom meg elképzeléseimet. .. r ír i­ a Ph­CLegiux dl Qtmtzdlbct/L A Bánk bán és a Tragédia,­­ a magyar drámairodalom , e két klasszikus pillérje közt,­­ az újjáépült Nemzeti a leg- I szebb francia drámával, a­­ maholnap háromszáz éves Phaedrával kezdte bemutatói sorozatát — s mindjárt hozzá­tehetjük, hogy ezt a szerencsés választását a legforróbb, a leg­spontánabb, s a leg­jogosabb Siker kíséri. Az immár évek óta tartó magyar Moliére-kul­­tusszal szemben Moliére nagy kortársát, Racine-t alig-alig ismeri a magyar néző, holott ezelőtt tíz évvel Racine min­den remekműve igen díszes kiadásban, s új fordításban került a könyvpiacra, míg az utolsó Racine-előadást, And­­romachét, majdnem húsz éve, a költő születésének három­századik évfordulóján láthat­tuk, ugyancsak a Nemzetiben, Tőkés Anna felejthetetlen Hermioné-alakításával. Magát Phaedrát, a kilenc Racine-remekmű legremekebb­­jét, Jászai Mari fiatalkori szerepvállalásán kívül legfel­jebb csak külföldi művésznők játszották Budapesten és így egyszerre kérdezhettük, miért kellett ilyen sokáig várni egy ily híres, s méltán híres tra­gédia előadására, s mi magya­rázza három század, s ily hosz­­szú mellőzés ellenére, hogy akik ott tapsolhattunk a Nem­zeti nézőterén, nemcsak a da­rab, egy régi darab bámulatos elevenségét érezhettük, hanem azt is, hogy élményben, ritka élményben volt részünk, a leg­magasabb költői műfaj, a tra­gédia élményében. Mi a nagy tragédiák titka? Mi hozza olyan közel őket hozzánk, mintha minden tá­volság és annyi változás elle­nére rólunk, a mi életünkről beszélnének, létünknek, az emberi létnek legmélyebb alap­jairól, vágyainkról és értel­münkről, szabadságunkról és végzetünkről. Vagy talán épp megfordítva, azért tetszenek olyan vonzónak, mivel alakjai és történésük messze, egészen messze esnek tőlünk, az emberi fejlődésnek ősi, mitikus évez­redeire, vagy a történelemnek elmúlt és végleg lezárt száza­daira, titokzatos, elérhetetlen, monumentális magasságban? Ha Phaedra témáját, légkö­rét, „nyersanyagát” vesszük szemügyre, a régi görög mito­lógia világában találjuk ma­gunkat, maga Phaedra, a Nap leszármazottja, hozzá­intézi legelső és legutolsó szó­zatát; ve­tély­társnő­je, Aricia, a Földtől veszi eredetét, férje, Theseus, Neptunusnak, a Ten­ger istenének kegyeltje, s még a darab cselekménye sem más, mint a szűzi tisztaság és a féktelen szerelem, mint Arte­mis és Aphrodité párharcának földi vetülete. De Racine, aki témáját részben Euripidesből, részben Senecából merítette, az antik mesét XVII. századi, versailles-i ízlésre hangolja, enyhíti a téma nyerseségét, árnyalja a szereplők lélekta­nát, átszűri az egészet a maga tragikus szemléletén — és így a néző, a mai néző egyszerre, s egységben élvezheti a darab sokrétű szépségét, rég letűnt korok ellentmondásos és har­monikussá vált rétegeit. Mint ahogy nem egy katedrális ró­mai templom és pogány szen­tély maradványain épült, Phaedrában is az antik isten­nevek XIV. Lajos-kori fogal­makkal keverednek, s míg a Szereplők a színen mítoszi szörnyetegeket és vad isteneket emlegetnek, a szín mögül egy niép lázadását, dinasztiák har­cait, s trónok recsegését vél­jük hallani — s vajon nem ez a tág távlat, nem ez a vissz­­hangos atmoszféra okozza-e a mai néző azonnali elfogadá­sát és döbbenetét, nem közna­pi felajzódását? J­me Phaedra nemcsak mí­­tosz, hanem egy szerel­mes asszony drámája is, ma­gáé a szerelemé, minden mez­telenségével és gátlásával, minden szemérmetlenségével és bűntudatával, valóságos klinikai kézikönyve a szenve­délynek, úgy ahogy egy érett asszony élete csúcsán átéli, a maga gyötrődő, önemésztő, ön­megsemmisítő végletességével. A költészet boldogtalan és ün­nepelt hősnői közt, a Didák, az I­szoldák, a Margitok és az An­nák légiójában, a bús Phaed­ ■ rát nemcsak az jellemzi, hogy — mivel mostohafiáért, Hip­­polytosért lángol — szerelme közel jár a vérfertőzéshez, nem is csak az, hogy szerelmé­nek sosem élvezheti a gyümöl­csét, hanem, hogy ezt a szerel­met, ezt a puszta, viszonzat­lan, soha meg nem valósuló érzést állandó lelkifurdalás kí­séri, s hogy nem a külső kö­rülmények, nem a külső sze­replők fokozzák vagy gátolják, élesztik vagy lohasztják Phaedra lángját, hanem mint­ha magából, vágyából meríte­ne mindent, azt is, ami köze­lebb vinné a kétes megvalósu­láshoz, azt is, ami eltávolítja az érzéketlen Hippolytostól. Vajon Hippolytost van Hippo­­lytost szereti-e, s nem az ama­zon fiának érintetlenségét, tö­­retlenségét-e, azt mely oly meg­­indítóan zeng fel az euripidesi drámában, s rajta is túl azt a tisztaságot, amelynek állhatat­lan vágyát sehol sem tudja kielégíteni? Ez a vágy az, amely Phaedrát örökös önma­gába fordulásra, másrészt épp­oly állandó magából való ki­­vetődésre, belső kárhozatra kényszeríti, de egyben ez is emeli egész, szánalmas ház­népe, főképpen kalandvadá­szó férje, s a híven és fárad­hatatlanul ármánykodó Oino­­né fölé, s mintegy önnön vég­zete, az egész dráma, az egész cselekmény fölé, amelynek, mint Nap őse a Földnek, ő ma­rad végig éltetője, sötét és bánatos fényforrása. A vi­szonzatlan szerelem mezében Phaedra a lét kapuit döngeti és körötte minden csak kórus, minden csak visszhang az ő pa­naszára, amely az egyes em­ber magányának fájdalmát és feloldatlanságát hangoztatja, a magányét, amely ebben a korban, a versailles-i kultúra fénykorában a hitben, vagy a szép látványosságban talál megoldást, vagy legalább eny­­hületet. Csoda-e, ha a legnagyobb színésznőik is csak fél­ve nyúlnak egy ilyen szerep­hez, amely öt felvonáson át szinte állandó jelenlétével, magában is bámulatos erőfe­szítést követel, s még inkább a tanultságnak és természetes­ségnek azt a szintjét, amely egyszerre kell hogy éreztesse, akár a darab légköre, a leg- s pogányabb ösztönöket és a­­ legszigorúbb fegyelmet, a leg­­­­élesebb valóságot, s a legfi­­­­nomabb kifejezésmódot, úgy, ahogyan — főképp Racine óta — a francia művészet legjobb képviselőinél is megnyilvánul. Tőkés Annát gyönyörű hangja, harmonikus megjelenése, egész gazdag művészi múltja, s leg­inkább tán játékának érzelmi átélésmódja, mindenképpen feljogosította Phaedra mai megtestesítésére, s nem tud­juk, mit bámuljunk nála in­kább: élményének hőfokát-e az indulat kitöréseiben, vagy pedig nemes tartózkodását a legkényesebb és legmeré­szebb helyzetekben? Játéká­nak bensősége jelenetről je­lenetre emelkedik, de talán sehol sem magasabbra, mint a negyedik felvonás féltékeny­­ségi tébolyában és utána a po­kollátomásban; mert míg a két nagy „vallomásban’,’ (Oinené­­val, majd Hippolytosszal) min­den szót, minden sort, minden gesztust külön gonddal hang­súlyoz, itt, a félelmes hangu­lat- és hangváltozások ellenére bámulatos biztonsággal, s haj­lékonysággal kapcsolja egybe a szervesen lélegző és egy­másba fonódó verssorokat. Ha szabad zenei kifejezéssel élni — s hol jogosabb ez, mint Ra­­cin­nál? — az állandó stac­­catók itt fenséges legatókká válnak, s a hang, Tőkés Anna hangja ezúttal úgy siklik, mint egy szép vitorlás a nevek és a sorok hullámain, folytonos ze­névé varázsolva a dráma old­hatatlan egységét. A női szereplők mind ki­tűnnek friss és üde szö­vegmondásukkal, különösen Kohut Magda Aricia nem ép­pen hálás és legtöbbször el­hanyagolt szerepében, amelyet tűzzel, gráciával, sőt — a The­seusszal való jelenetben — igaz drámaisággal tudott el­játszani. Oinone, Cobbi Hilda alakításában, szépen zengő szobor, de szobor, s némelykor oly fölénnyel nézi úrnője ver­gődéseit, mintha nem is hű dajkája, hanem csak kétes ke­rítőnője lenne, pedig milyen jó színésznő! Hogy betölti a színpadot, s milyen félelmetes árnyéka lehetne, asszonyi Lu­ciferje Phaedrának. De felfo­gása, úgy látszik, nem simul a játék egészéhez, mintha na­gyon is hangsúlyozná a kor je­­zsuitás józankodását, Phaedrá­nak és sorsának janzenista iz­zásával szemben. A férfi szereplők mind a he­­­­lyükön: Sinkovits Imre Hippo­­­­lytosa minden szívet megnyert­­ Phaedra ellen, nem csupán Ariciáét. Básti Lajos Theseusa­­ csupa méltóság, majdnem több,­­ mint amennyit talán ez a csa­­i pohár férj és ez a rossz apa megérdemel. Hindy Sándor­­ igen szépen, értelmesen és­­ megindítóan taglalja a nagy­­ monológot, Hippolytos halálát. Ez egyébként nagy részben a fordító Somlyó György érde­me is, aki ezt a sokat vitatott részt, akárcsak a szöveg leg­több helyét, éppoly gyöngéd költői gonddal, mint mester­ségbeli lelkiismerettel tolmá­csolta, s a szövegmondó mű­vészek eleven segítségével csi­szolja tovább ezt a több év óta kész, s egyre tökéletesbülő munkáját. S külön köszönet Major Ta­másnak, az igazgatónak és a rendezőnek, aki színháza vala­mennyi dolgozójának segítsé­gével, a művészekkel, a díszle­­tezővel (akinek kék-fehér an­tik térmegoldását a közönség külön is megtapsolta), a ruha­tervezővel, a legkisebb sze­replővel és elsősorban a maga művészi ösztönével és fegyel­mével valóságos ünneppé emelte ezt a bemutatót, a klasszikus tragédia és a ma­gyar színpadi kultúra ünne­pévé ... Gyergyai Albert Kohut Magda — Aricia Tőkés Anna — Phaedra Gobbi Hilda — Dinoné Sinkovits Imre — Hippolytos (MTI Fotó: Keleti Éva felvételei) Jtb­L hallottuk □ EZT UGYAN NEM HAL­LOTTUK, de ma, április 1-én jut eszünkbe. Egy jól sikerült április 1-i művésztréfa. Ábra­hám Pál zeneszerző egy időben Berlinben lakott és egy ma­gyar színész, a kövér Szenes Ernő volt a barátja. A muzsi­kus elhatározta, hogy április 1-én megtréfálja a színészt, és fogadott vele, ki lát meg előbb séta közben szakállas embert. Egy márkát kap, aki először pillantja meg, két márkát, ha az illető kecskeszakállas, és­­ száz márka jár annak, aki elő-­­­ször lát az utcán rőtszakállas­­ férfit — fehér lovon. Előző este ugyanis Ábrahám felbé­rel a színházban egy sta­tisztát, maszkírozza ki ma­gát vörösszakállasnak. Az állatkertben kölcsönkértek egy fehér lovat. Megbeszélte a sta­tisztával, hogy április 1-én, pontosan délután 5 órakor, az Unter den Lindenen forduljon ki egy utcából. A zeneszerző észreveszi és Szenesnek fizet­nie kell. Háromnegyed ötkor Ábrahám ott sétált a zeneszer­zővel a jelzett hely közelében. Lesik, jön-e szakállas ember vagy sem. öt óra előtt egy perccel kintornás bukkan fel előttük. Ábrahám valamelyik sikeres számát játssza. A zene­szerző felfigyel és hallgatja sa­ját melódiáját: „Ez aztán nép­szerűség, ugye Szenes?”, büsz­kélkedik. Kivesz a zsebéből egy bankjegyet és odaadja a kintornásnak. Abban a pilla­natban Szenes Ernő felordít: — Pali! Megnyertem a főnye­reményt! — Ugyanis ő látta meg először az utcából kifor­duló vörösszakállas statisztát a fehér lovon. (K. K.) □ DR. PALLÓ IMRE és Lukács Miklós szombaton Ausztriába utazott. Úgy érte­sülünk, hogy véglegesen tisz­tázzák bizonyos magyar mű­vészekkel, számíthat-e rájuk dalszínházunk, vagy sem. Ugyanakkor más szerződtetési tárgyalásokat is folytatnak s kiadókkal tárgyalnak. □ A NEMZETI SZÍNHÁZ­BAN kedden, április 2-án szép jubileumhoz érkezik Madách Imre drámai költeménye. „Az ember tragédiája“1­­775-ször adják. □ „VIGYÁZAT, CSALOK!“ Rodolfo, az ismert bűvész könyvet írt ezzel a címmel. A kötet április közepén jelenik meg Budapesten és ősszel Svédországban is. □ A MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA Vásárhelyi Zol­tán karnagy vezényletével terv szerint e hó közepén meg­kezdi svájci hangversenykör­­útját. Zürichbe és Lausanne-ba szól a szerződésük. Nem lehe­tetlen azonban, hogy közös megegyezéssel a turnét szep­temberre halasztják. □ MILOS AURÉL fogja rendezni a firenzei zenei ün­nepségek során Monteverdi Orpheusát. □ NAGYON KIS HONORÁ­RIUMOT fizetett eddig a rá­dió a színházi helyszíni közve­títésekért. E héten megválto­zott a tarifa. A szerzőknek 1000—1200 forintot adnak, a színészek pedig a gázsi 20 szá­zalékát kapják meg. Az intéz­kedést a színpadi írók körében már régen várták. □ A CORTINA D’AMPEZ­ZO csodálatos hegyvonulatain ötezer olasz alpini katona és nagy számú színészgárda vár­ja, hogy megkezdjék Heming­way „Búcsú a fegyverektől” című filmjének forgatását. Egyelőre azonban csak várnak, mert O’Selznick, a producer összeveszett John Hustonnal, a rendezővel és egyelőre egyikük sem mutat kedvet a békülésre. □ A PÁRIZSI NAGYOPE­RÁNAK magyar származású vendégművésze volt a múlt héten, Strauss Richard „Ró­zsalovag“ című operájának előadásán. Ochs báró szerepét Alváry Lőrinc, a New York-i Metropolitan művésze énekel­te. □ GYEREKEK! A távbeszélő mesemondó (42?—900) műsora 2-án, kedden: Jemagata aján­déka. Japán népmese. (Elmond­ja: L­adányi Ferenc.) Építkezők figyelem ! 1000 (ezer) köbméter bányaho­mok és föld díjtalanul elszállítható. BORFA, X., Harmat u. 22—24. Megnyílt a cirkusz A Fővárosi Nagycirkusz vasárnap kezdte meg elő­adásait, de májusig csak vasár- és ünnepnapokon ad műsort. Az előadásokon a Pá­rizsban, Brüsszelben, Barce­lonában és Nyugat-Európa többi nagyvárosában sikerrel vendégszerepelt és nemrég ha­zatért artisták mutatkoznak be. Húsvétikor négy magyar utazócirkusz, amely a bemu­tatkozás után országos kör­útra indul, lép a Fővárosi Nagycirkusz porondjára. Az országos körút során ezek a cirkuszok mintegy negyven várost látogatnak meg, s egy­­egy helyen négy-öt napig szórakoztatják a közönséget. A Fővárosi Nagycirkusz idei nagy attrakciója a 36 tagú párizsi jégrevü-társulat ven­dégjátéka lesz. Az egész estét betöltő revüműsort már tavaly leszerződtették, s úgy volt, hogy a francia vendégek de­cemberben és januárban sze­repelnek a budapesti közönség előtt. Ehelyett most arról van szó, hogy a francia társulat a májusi és júniusi műsor kere­tében mutatkozik be. Tárgya­lások folynak egy néger mam­bó-zenekar szerződtetéséről: a zenekarral együtt egy néger jazzénekesnő is fellép majd. A revü- és varietészínpadok változatos műsoráról is gon­doskodnak. A SZOT-tal kötött megállapodás alapján a cir­kusz vállalat esztrád-együttesei meglátogatják a Balaton menti fürdőhelyeket és vidám zene- és táncműsorral szórakoztat­ják majd az üdülő közönséget. G. J. Változások a mozik műsorában! 1957. április 1— 3-rg­. JELENTÉKTELEN EMBEREK (francia film, 16 éven , felüliek­nek) ZUGLÓI (Angol u. 26.) 4, 17, 19. — SMETANA (színes csehszlo­­vák film) TATRA (Pesterzsébet) 14, 16, 8. — Légy Jó mindhalálig (magyar film) FILMMÚZEUM csak délelőtt (Tanács krt. 3.) 10, 12, 2. — Utolsó ember (néma­film) FILMMÚZEUM (Tanács krt. 3.) 4, 6, 8. — Smetana (színes csehszlo­vák film) HUNYADI (Kispest) 3, 16, f8. — Embereik a havason (magyar film) SPORT (Thököly U. 56.) 14, 16, f8. Színházak keddi műsora: Operaház: Bánk bán (L. 6. bér­let, 6). — Operaház Erkel Színhá­za: Don Juan (6/6. bérlet, 6). — Nemzeti Színház: Az ember tra­gédiája (fél 5). — Katona József Színház: Warrenné mestersége (fél 6). — Madách Színház: Ki­rályasszony lovagja (bérletszü­net, 6). — Madách Színház Kama­raszínháza: Sose lehet tudni (bérletszünet, 6). — A Magyar Néphadsereg Színháza Hajnal­ban, délben, este (Rákóczi-bérlet, 5. előadás, fél 7). — Petőfi Szín­ház: A Sasfiók (fél 6). — Jókai Színház: A szűz és a gödölye (6). — Fővárosi Operettszínház: Csárdáskirálynő (fél 6). — Blaha Lujza Színház: Ipafai lakodalom (fél 6). — Vidám Színpad: Színe­­java (6). — Kis Színpad: A dok­tor úr (fél 7). — József Attila Színház: A szabin nők elrablása (fél 7). — Állami Bábszínház: Ha­mupipőke (10). Aki hallja, adja át (fél 7). — Déryné Színház: Nincs előadás. — Zeneakadémia: Bächer Mihály zongoraestje (7). — Kamara Varieté: (fél 5 és 7). — Budapest Varieté: Automat­ák...­ (fél 7). Külföldi PIANINÓK és ZONGORÁK nagy választékban kaphatók a Zongorateremben Lenin krt. 101. Telefon: 123—398 Használt zongorát és pianinót magas áron vásárolunk.

Next