Esti Hírlap, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-01 / 258. szám

Népesedik az újpesti „hajólaktanya“ A MAHART-nál elhangzott az őszi parancs: „Irány a te­lelő!” Vasárnap utoljára vette hátára utasait a sztálinvárosi sétahajó, lassan beúsztat a téli kikötőjébe, az újpesti „hajó­laktanyába”. Dömös ma búcsú­zik hajójától, s ezzel megszű­nik az idei Budapest—Dömös járat is. Már csak a mohácsi „kofahajó” maradt A vízibu­szok is búcsúvasárnapot tar­tottak tegnap­­, csak ha szép napos idő lesz a hét végén, a kettős ünnepen, akkor vonul­nak ki még egyszer. Benn a téli kikötőben pedig megkez­dődött a javító munka. Kezdődik a vadkacsázás Nemrégen zajlott le a szarvasbőgés, de már ismét csőre töltenek a vadászok. A hortobágyi tavakról és az­ al­földi vizek mellől megérke­zett a hír: lehet már vadka­csára vadászni. Hamarosan megkezdődik a nyúlvadászat is. Az eseményre — csakúgy, mint néhány héttel ezelőtt a szarvasbőgésre­­ sok külföldi vadász jelentette be részvéte­lét. Miért drágább a termelés az egyik gyárban, mint a másikban? Összehasonlító vizsgálat a textiliparban — Gépi termelékenység, szervezetlenség — Állásidők Mi az oka annak, hogy a tex­tilgyárak költségei — hasonló munka azonos szakaszaiban — olykor jelentősen eltérnek egy­mástól? Vagyis: miért termel egyik üzem drágábban, mint a másik? — A kérdésre válaszol az üzemek összehasonlító elem­zése. Ötvenszázalékos eltérés A textiliparban eddig főként a gépek korszerűsítésével, a fejlett gyártási eljárások be­vezetésével igyekeztek növelni a termelékenységet. Kevesebb gondot fordítottak a­ szerve­zésre. Pedig itt is nagyok a tar­talékok. Teljes feltárásuknak feltétele viszont az összehason­lító elemzés, ez a mindenre ki­terjedő tapasztalatcsere, amely biztosítja a legjobb módszerek­ átvételét. Az év elején négy nagy vál­lalat, a Magyar Pamutipar, a Goldberger Textilművek, a Kispesti Textilgyár és a Kő­bányai Textilművek üzemeiben megkezdték a gyártás teljes folyamatának felmérését és összehasonlítását. Hosszú mun­ka után elsőnek a szövőelőké­szítő üzemrészek elemzését fe­jezték be. A központi brigád vizsgála­ta számviteli adatokkal kezdő­dött. A lánccsévélésben pél­dául az egy kiló fonalra jutó költség az egyik gyárban egy forint egy fillér, a másodikban egy forint 54, a harmadikban egy forint 45, a negyedikben egy forint két fillér. Mi az oka az eltérésnek? Gyorsítani a gépeket Gondosan tanulmányozták a munkafeltételeket, a műhelyek alapterületét a gépek számát, a világítás minőségét, a szállí­tás körülményeit, a berendezé- s sek állapotát, kihasználásuk­­ fokát és így tovább. Hasonló­­ alapossággal leírták a munka- s­ügyi, szociális feltételeket is. Az­ egyes tényezők egybeve­­­­tése máris sokban megmagya­­­­rázta az eltéréseket. A lánc­­i csévélőkben más és más a gépi­­ termelékenység. A fonal sebes­­­­sége 494, 380, 400 és 480 méter , percenként. Az összefüggés a­­ csévélési költség és a gépi ter­melékenység között nyilvánva­­­­ló, tehát az egyik feladat a gé- s pék meggyorsítása. Az összehasonlító elemzés­­ felderítette a belső szervezet­­l fenséget és ugyanakkor a jó módszereket is. Ezeknek alap­ján javasolták a Goldberger­­gyárnak és a Kőbányai Textil­nek, hogy növeljék a szövődébe kerülő hengerek súlyát. A két üzemben a hengerekbe 60, il­letve 59 kilogramm fonalat vetnek fel, a Magyar Pamut­iparban viszont 71, a Kistext­­ben pedig 79 kilogrammot. A súly növelésével csökkenthetik a szövődei állásidőt. Másik ta­pasztalat a sok közül: a Ma­gyar Pamutipar vetülékcsévé­­lőjében 19 nagy égő 2155 wat­tot fogyaszt óránként. A Kis­­text hasonló üzemrészében 43 fénycső csak 1720 wattot. A korszerű világítás olcsóbb is, jobb is. Az új beruházások Az összehasonlító elemzés alapján megállapítják az egyes üzemekben a legmegfelelőbb műszaki feltételeket, termelési­­ értékeket. Ugyanakkor kidol­­­­gozzák az egész iparágban­­ is a számokat, amelyeket a vál­­­­lalatoknak el kell érni. Az eddigi eredmények máris sokban elősegítették, hogy az üzemek gazdaságosabbá tegyék munkájukat. A tapasztalatok , felhasználására a gyárakban­­ november 15-ig intézkedési­­ terveket készítenek. A vizsgálat világos, megbízó­­­ható képet rajzol az ipar veze­tőinek is a szövőelőkészítők helyzetéről, kapacitásáról. En­­­­nek alapján állítják össze a­­ következő terveket a beruházá­­­­sok­ra, a felújításokra. Miután­­ megállapították, hogy a Kőbá­­­nyai Textilben elavultak az l­kzező berendezések, a legkoro­­­szerűbb gépeket ide szállítják.­­ Új láncorsózó gépeket kap a­­ Goldberger is. A szövőelőkészítők munkájá­­­­nak vizsgálata csak a kezdet­­ volt. Most a következő lépés a négy nagyüzemben a fonodák tanulmányozása. De kezdemé­nyezések történtek más válla­latoknál is, hogy hozzáfogja­nak az összehasonlító elemzés­hez. Módszereiben és arányai­ban hasonló vizsgálat eddig­­ még nem volt a textiliparban.­­ Gazdasági eredményeitől ha­marosan sokat lehet várni, s­tt­­.­ kegyelet, vasárnap óta­­ ott áll a Köztársaság téren a­­ magyar szabadságért elesett­­ hősök emlékműve. A fehér márvány talapzaton csak­­ egyetlen hatalmas figura van, de ezreket, tízezreket jelképez. Hirdeti örök dicsőségét azok­nak, akik vérüket hullatták, életüket áldozták a Tanács­­köztársaságért 1919-ben; a nemzet becsületéért, hazánk függetlenségéért, a munkásosz­tály ügyéért a fasizmus ural­ma alatt, a munkáshatalom fennmaradásáért 1956 véres októberében. Holttestük lö­vészárok mélyébe hullott, név­telenül, titokban vettetett a kínzókamrákból, a bitóról a temető sarkába, vagy az utcán­­ hevert temetetlenül —, de­­ mártíromságuk nem volt hiá­bavaló. Formálták a magyar történelem legutóbbi négy év­tizedét, s életük árán segítet­tek kivívni, megtartani a nép­hatalmat. Haláluk dicső példa az igaz hazaszeretetre, a mun­kásosztály ügye iránti hűség­re, a nép szabadságának önfel­áldozó védelmére. Ilyen halot­takra emlékezni felemel, bá­torít, ösztönöz. .. szobor. Az em­lékmű (Kalló Viktor szobrász és Sko­da Lajos építész alkotása) ha­lálos sebbel összerogyó férfit ábrázol. Térde már megcsuk­­lott, arcán a rettenetes kín, de bal keze még a magasba len­dül, még viszi előre a feltar­tóztathatatlan lendület. Nem gyász árad belőle — erőt, hi­tet sugároz. Hatalmas arányai­val (a figura talán három ak­kora, mint egy ember) és még­­inkább a bronzba öntött moz­dulattal a forradalmárt, el­nyomhatatlan harc hősét, le­győzhetetlen ügy mártírját mutatja. Egyszerre hirdeti a tudatosan vállalt áldozat nagyságát és értelmét. Az emlékmű avatásánál Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának póttag­ja, a Budapesti Pártbizottság első titkára mondott beszédet. Rámutatott: nemcsak már­ványból és bronzból, a szocia­lizmus eszméiből is emlékmű­vet emel mártírjainak a ma­gyar nép. A leleplezés után a főváros dolgozói nevében Ve­res József, a fővárosi tanács VB-elnöke átvette az emlék­művet, majd gyászdallamok hangjainál elhelyezték a ko­szorúkat. Az MSZMP Közpon­ti Bizottsága nevében Somogyi Miklós, a Politikai Bizottság tagja és Komócsin Zoltán, a Politikai Bizottság póttagja, a kormány képviseletében Benke Valéria művelődésügyi minisz­ter és Czinege Lajos altábor­nagy, honvédelmi miniszter helyezett koszorút az emlékmű talapzatára. A SZOT részéről Brutyó János, főtitkár és Tóth Anna, az elnökség tagja, a Bu­dapesti Pártbizottság részéről Gáspár Sándor és Kiss Dezső titkár koszorúzott, a fegyveres testületek koszorúit Garam­­völgyi Vilmos vezérőrnagy, belügyminiszterhelyettes, Úsz­ta Gyula altábornagy, a hon­védelmi miniszter első helyet­tese, Halas Lajos, a Munkás­őrség országos parancsnoka, Gábor István, a Partizán Szö­vetség főtitkára helyezte el. A fővárosi tanács képviseletében Veres József és Kelemen Lajos elnökhelyettes, a KISZ nevé­ben Nagy Richárd, a KISZ központi bizottságának titkára és Balogh István, az MSZMP Központi Bizottsága ifjúsági alosztályának vezetője helyez­te el a megemlékezés virágait. Ezután az 1956-os ellenforra­dalom áldozatainak hozzátar­tozói képviseletében Mező Im­­réné és Szántó Miklós koszo­­rúzta meg a szobrot, majd a fővárosi üzemek, intézmények és a lakosság képviselői díszí­tették virágokkal a magyar szabadságért elesett hősök em­lékművét. Emlékmű a JCoztírstoreg, téren Tizennyolc üzemben rendeznek be önkiszolgáló éttermet Sok az eszpresszó — kevés a cukrászda — Egységes irányelvek a vendéglátóipar fejlesztésére A Központi Népi Ellenőrzé­si Bizottság tavasszal és nyá­ron országos vizsgálatot tartott a vendéglátóiparban. Több mint ezer népi ellenőr 700 vendéglátóhelyet, 56 vendéglá­tóipari vállalatot és 25 tanácsi kereskedelmi osztályt keresett fel. Megállapították egyebek között, hogy a vendéglátóipar nem fejleszti üzlethálózatát célszerű egységes terv szerint. Egy-két vendéglátóhely-típust indokolatlanul nagy mérték­ben elszaporítanak, másokat viszont háttérbe szorítanak. Az utóbbi időben országszerte rendkívül megnőtt az eszpresszók száma. ,,Mostohagyermek" lett ,viszont a hagyományos rendszerű cuk­rászda. A Központi Népi El­lenőrzési Bizottság véleménye szerint a vendéglátóiparnak fejlesztési terveiben egyforma helyet kell adnia minden üz­lettípusnak. Az utóbbi években rohamo­san növekvő éttermi forgal­mat az ellenőrök véleménye szerint a vendéglátóipar csak úgy tudná zavartalanul ellát­ni, ha minél több új típusú ön­vagy gyorskiszolgáló étter­met nyitna. A vizsgálatkor az országban mindössze négy önkiszolgáló vendéglő működött, ami igen kevés. A népi ellenőrök azt is kifogásolták, hogy az éttermek, vendéglők vezetői leginkább a szeszesital-eladást szorgalmaz­zák, s kevésbé törődnek az üdítő italokkal. A Belkereskedelmi Minisz­térium vendéglátó főigazgató­sága a népi ellenőrök javasla­tai alapján máris sok fontos in­tézkedést tett. Egységes irány­elveket dolgoztak ki a vendég­látóipar hálózatának fejleszté­sére. Több, eddig elhanyagolt üzlettípust a jövőben tovább­fejlesztenek, közöttük a ha­gyományos rendszerű éttermet, a kisvendéglőt és a sörözőt. Korlátozzák az utóbbi időben indokolatlanul elszaporodott eszpresszók számát, s helyet­tük ismét olyan cukrászdákat nyit­nak, ahol saját készítésű süteményeket árusítanak. A növekvő forgalom zavarta­lan ellátására sokkal több ön- és gyorskiszolgáló rendszerű étterem lesz. A népi ellenőr­zés vizsgálata óta már kilenc önkiszolgáló üzemi és tíz úgynevezett nyílt árusítási ön­­kiszolgáló étteremmel bővítet­ték a hálózatot. A tervek sze­rint még az év végéig 18 üzemben, közöttük az Ikarus-gyárban, a Kle­­ment Gottwald Villamos­­sági Gyárban, a Duna Ci­pőgyárban és a Láng Gép­gyárban építenek önki­­szolgáló éttermet. A szeszesitalforgalom ellen­­súlyozására a vendéglátóipar tovább bővíti az alkoholmen­tes üdítő italok választékát, s azt tervezik, hogy 1965-ig már évente kétezer vagon üdítő italt hoznak forgalomba. Azt is el­rendelték, hogy csak az osztá­lyon felüli éttermekben számít­hatnak felárat az üdítő italokra, minden más helyen bolti áron kötelesek árusítani. Megemlékezés a névadóról A XIII. kerület Pannónia utcai Sallai Imre Általános Fiúiskola úttörőcsapata ma délelőtt a Köztársaság téren ünnepélyes csapatgyűlést tar­tott. Az angyalföldi úttörők csapatuk névadójáról, Várko­­nyi Györgyről emlékeztek meg, aki 1956-ban a Budapesti Pártbizottság székházának vé­delmében vesztette életét. Az úttörők virágokat helyeztek a magyar szabadságért elesett hősök emlékművére. CSŐREPEDÉS VAN A HÁZBAN. (Tones, Tibor rajza) rttörténetünk hősének deres­­ a halántéka, arcát sem kímélték az évek barázdái. Nincs ebben semmi különös, nem is említenénk, ha Kóbor István nem lenne „ifjú" dip­lomás. Amikor elsőéves korá­ban odalépett a folyosón egy tanársegédhez, a fiatalember azt mondta neki: — Elnézést, uram, de szülőkkel külön fo­gadóórákon találkozunk. — Az őszülő hajú diák elmosolyodott, s közölte, nem szülői, hanem hallgatói minőségben szeretne néhány kérdést feltenni a ta­nársegédnek. Kóbor István, a IX. kerületi Házkezelési Igazgatóságon dol­gozik. Tapasztalata, szorgalma és tehetsége nem egy olyan feladaton túlsegítette már, amely régi, tapasztalt mérnö­köt is próbára tenne. Felette­sei, kollégái tudják ezt, s tud­ták akkor is, mikor munka után még nem az előadóte­rembe, hanem családjához sie­tett. Szerették és megbíztak benne. Mi indította mégis a negyvenéves férfit, hogy fel­vételre jelentkezzék az esti egyetemen? — Érettségi után — mondja — nem tanulhattam tovább, családunk anyagi lehetőségei nem engedték. Apám, aki mű­szaki ember, fájó szívnél törő­dött bele, hogy nem mehetek egyetemre. Én persze vigasz­taltam, mindig mondtam neki, megszerzem még a diplomát. Kedvetlenül hallgatott és rále­­gyintett. Nem hitt benne. Őszintén szólva, én sem. Igye­keztem azért, tanfolyamokat végeztem, gyakorlatban is so­kat tanultam, de soha nem voltam magammal megeléged­ve. Harmincnégy éves voltam, mikor első ízben felvételt hir­dettek az esti egyetemre. Nem jelentkeztem, de ettől fogva minden évben fontolóra vet­tem. Hat éven át visszatartott a félsz, az aggodalom: vajon meg tudnék-e vén fejjel bir­kózni a nehéz tananyaggal, a napi munka utáni tanulás sú­lyos terheivel. 1955-ben töltöt­tem be a negyvenedik évemet és negyven év az esti egyete­men a jelentkezési korhatár. Most vagy soha — gondoltam — s hosszú töprengés után be­adtam a jelentkezést. Felvételi vizsgám sikerült. A­­ esti egyetem hatéves. A­­1 negyvenéves „gólyának” nem volt könnyű dolga. Fele­sége mondja el, milyen volt megszokott napi programja. Nyolctól négyig munka, két­szer vagy háromszor egy héten öttől nyolcig, esetleg kilencig előadás az egyetemen, a sza­bad napokon konzultáció, ott­hon rajz, tanulás éjfélig, egy óráig. Ritka ünnep volt, ha el­mentek valahová, rokonokhoz, vagy egy moziba. Olvasásra sem jutott idő, mert Kóbor Istvánt a becsvágy fűtötte. Nem érte be az előadások anyagával, könyvtárba is járt, bújta a szakkönyveket, folyó­iratokat , mindent tudni akart. Túl is tett fiatalabb tár­sain. A professzorok és az ad­junktusok őrá hivatkoztak, ő volt a példa. — Az öreg — mondták róla kollégái — az öreg az tud, tőle tanulni lehet. — Kóbor István erről nem be­szél szívesen, annál sűrűbben emlegeti munkahelyét, a válla­lat vezetőit, akiktől minden segítséget megkapott. Az esti egyetemisták jogait törvény szabályozza. Kollok­viumok és szigorlatok előtt rendkívüli szabadság — össze­sen egy hónap — illeti meg őket. Kóbor felettesei ráadásul még azt is elintézték, hogy vizsgák idején ne terheljék túl nehéz munkával. Nemcsak sze­rették, büszkék is voltak rá, mert a jeles kollokviumok, az évfolyam-elsőség híre a mun­kahelyre is eljutott. A kollé­gák tudták, hogy Kóbor az ál­lamvizsgán is megállja helyét: elk­észíti és megvédi első önál­ló tervét, a diplomamunkát. A legnehezebb feladatot vá­lasztotta: ipari tervet készített, 400 vagon befogadó képességű hűtőházat tervezett. • Két hó­nap fizetéses szabadságot ka­pott, zavartalanul munkához láthatott. Tanulmányozta a külföldi és a hazai szakirodal­mat, ellátogatott működő hű­tőházakba, hűtéstechnikai szakemberek véleményét kérte építész-kollégákkal tárgyalt’, de még mindig nem érezte — ahogy ő mondja — ujjal he­gyében a korszerű és leghasz­nosabbnak ígérkező megoldást. Vázlatokat csinált, azután el­dobta, újra rajzolt, de hiába, nem ment. Már vissza akarta adni a megbízatást, amikor egy csendes éjszakán — felesége, kislánya rég aludt már — si­került jó úton elindulnia. Ek­kor már nem egészen öt hete volt csak. A szó szoros értel­mében éjjel-nappal dolgozott, hogy határidőre elkészüljön. Két-három órákat aludt, itta a feketét, s számolt, rajzolt. Az eredményről az ipari tervezés tanszékén azt mondották: Kó­bor diplomamunkája olyan tartalmas és gondosan kivite­lezett, hogy hosszú gyakorlat­tal rendelkező mérnökök se tesznek le mindennap ilyen tervet az asztalra. a mérnök úr — mert most mi már az — hat év alatt kö­rülbelül hatvan kollokviumot tett le, jeles, nagyritkán jó eredménnyel. Utolsó vizsgáját meg is ünnepelték. A családi asztalnál a fő helyet idősebb Kóbor István, a hetvenéves, nyugdíjas vasúti tiszt foglalta el. Kézbe vette negyvenöt éves fia diplomáját és rábólintott. Most hitte csak el igazán. Dersi Tamás Oki, építészmérnök

Next