Esti Hírlap, 1961. szeptember (6. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-01 / 206. szám

A VAKÁCIÓ UTOLSÓ NAPJA Szereti a szépet, a rendet Búcsú és felkészülés — Korán ébredt az ÁPISZ — Díszítik a tornatermet Szólhat már a csengő Búcsúznak a diákok a nyár­tól, a vakációtól. — Sajnos, vége... — ezt mondja K. É. a Fazekas Mi­hály gyakorló gimnázium ta­nulója. — Rövid volt, úgy ér­zem, mintha tegnap kezdődött volna. Az idén kemény munka vár rám, érettségizem, igyek­szem, hogy a nagy próbatétel jelesen sikerüljön. Éppen ezért magyarból és történelemből nyárom átismételtem a tanul­takat. Az új tanévre megvásá­roltam a könyveimet. Csodál­koztam, hogy még sorba se kel­lett állni értük. K. É. tehát felkészült. De hogyan készült az ÁPISZ az új tanévre? Valószínű kifogásta­lanul, mert K. É.-nak „még sorba se kellett állnia”. Volt valami újítás talán? — Nem! — feleli Miletich László­né, a 805-ös bolt helyet­tes vezetője. — A kényelmes kiszolgálásnak csak az a titka, hogy „korán ébredtünk!” Már júliusban előkészítettük a fü­zetcsomagokat, a tollakat és más iskolai felszereléseket. Gondoltunk rá, hogy ne okoz­zunk a diákoknak bosszúságot a tanév legelső napjaiban. Pe­dig van itt munka éppen ele­gendő: a napi forgalmunk 60— 65 ezer forint. Még a kisisko­lások is nálunk vásárolnak. Természetesen nem egyedül, ők még ahhoz — hogy úgy mondjan — túlságosan fiata­lok. Az elsős táskája — Nézze, ott a pultnál az a szőke kislány elsős. Ismerem, már tegnap is itt járt a mamá­jával. Most éppen vita támadt közöttük. A kislány meglátott a kirakatban egy barna bőr ak­tatáskát. Igen ám, csakhogy a mama vágya egészen más. ő fekete lakktáskát szeretne lát­ni a Zsuzsika hátán. — Nézd, Zsuzsi ... Figyeld csak! Azon a lakktáskán piros­­ díszítés is van. Tudod milyen szép lenne az! De "Zs­uzsi hajthatatlan! ■ -­ ! — ilyen táskám volt óvodás koromban is... Kész a tanterv ! Nem tudjuk, hogy végül is milyen táskát választottak az iskolakaput most átlépő Zsu­zsinak, de annyi bizonyos, hogy mire olyan idős lesz, mint azok a fiúk, akik most Giró Szász Lászlóné keze alatt járnak, a Fáy András Gimnáziumban, már szabadon választhat az is­kolatáskák dolgában. Mert ezek a fiúk már kész legények, s csak komoly ismeretekkel rendelkező pedagógusokat is­mernek el igazi tekintélynek. Giró Szász Lászlóné ilyen pe­dagógus, s mégis örökösen ta­nul, nyáron két tábort is meg­járt. Nógrádverőcén tovább­képző tanfolyam hallgatója volt, ahol a középiskolai KISZ- tanároknak tartottak előadást. Magyar—orosz szakos, három éve tanít, s a nyáron ő is is­mételt, akárcsak a diák. Éppen a negyedik osztály anyagát la­pozta végig. — Mi az idei terv? — Tavaly az osztály KISZ- csoportja volt a legjobb a ke­rületben. A terv? Tartani a színvonalat. Az osztáy negy­ven százaléka építőtáborok­ban volt, a gyerekek tehát megerősödtek fizikailag, most tovább lépnek szellemileg is. Hogy az én munkámról is be­széljek? Csak ennyit: már el­készült a tanterv-beosztás. Most várom a csengő szavát... Talán izgatottabban, mint diák­jaim ... Diák — tanár — pedellus S a pedellus kipróbálta-e már az iskolacsengőt? Igen, bár Bárdosiné, a Vörösmarty Gimnázium hivatalsegédje, mással volt elfoglalva. Renge­teg dolga van ma is: éppen most fejezik be a tantermek meszelését, néhány osztály új padokat is kapott, bővítették a fizikaszertárt is. A csengő jó, a portál is letörölte, fényesen várja a szeptember elsejét... S most, még a csengő meg­szólalása előtt közös kérdést intéztünk a pedagógushoz, a diákhoz, a pedellushoz. — Mivel tölti a vakáció utol­só napjait? A PEDAGÓGUS: Már nyolc­kor az iskolában vagyok. Tan­menetet írok. A DIÁK: Még egyszer tizen­egyig alszom... A PEDELLUS: Díszítem a tornatermet... Horváth Éva — Mihály Ildikó oldal vv\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\v t­­nnepi műsort néztünk és­­ taillgattunk a vidéki vá­rosban, hol diákéveim egy ré­szét éltem és csalódással lát­tam viszont a kis színházat. Át­alakították és eltűntek az egy­kori páholyok. Áldozatul estek annak, a manapság oly divatos szempontnak, mely lényeges­nek tartja, hogy a nézőtér min­den helyéről látni lehessen. Valamikor az volt a fontos, hogy az ember páholyban ült, páholyban... Amikor a szín­házat építették, az összhatás lebegett a szem előtt, az össz­kép, amit a nézőtér nyújt. Hogy aztán a páholyok mélyén ücsörgők hogyan láttak, az már szerencse dolga volt. Vannak még színházak, amelyek őrzik a hagyományt, és amikor be­köszönt az ősz és páholyba kap jegyet az ember, izgalommal várja az estét, miféle ketrecbe vezérelte sorsának csillagzata. Kedvenc ülőhely: pótszék a­ babháromban. Két bársony­ülőkés csücsülő a mellvéd part­ján, teljes kihajlási lehető­séggel, alkalmas arra, hogy a Váci utcában készült kisestélyi egész pompájában érvényesül­jön. Harmadik ülőke féltaka­rásban, jól kivehető a férfiúi arcér, de hogy kit rejt a páholy mélye ott bent, hol a vakhátsó negyedik ülőhely kijelöltetett, csak beavatottak tudják. Szok­tam ott ülni és látom a szín­pad túlsó harmadát. Látom, amikor bedobban az őrgróf, azt is hogy kardot ránt. De, hogy kit szúr le, azt csak hallom. Megismerem a cselszövő bari­tonját, amint utolsókat hörög­vén dalolja: „Én immárom meheg-haha-hahalok ..És fölismerem csizmáját, mert, amikor utolsókat rúg a beste, két lába benyúlik a látószög sarkába. Népszerű kisszínházunk mi­niatűr páholyaiban helyet fog­lalni csak átmászó tornával le­het. Izgalmas mutatvány. Ha valaki jön, kettő kimegy, most egy széket a harmadik fölemel, a negyedik bebújik, a széket akkor a második mögéje igazít­ja és rajta kiáltásra az első hirtelen aládugja. Persze, aki egyszer itt leült, az fölállni többé már nem tud, előadás végén úgy szokták kiásni a ro­mok közül. Elsőrangú színházi élmény a csavarszék. Beülsz, mellel a nézőtérnek, akkor a derekad kissé balra csavarod és ha nya­kadon is tekersz egyet, úgy kis híján az egész színpad eléd tárul. Ha köhinteni­­akarsz, viszacsavarodsz, inkább ne kö­­hints hát, csak nézz. A tag, amikor előadás végén feláll, teljesen félre van csavarodva, oldalt megy haza és másfél óráig tart, amíg törzse, nyaka, feje a helyére csavarodik. Zenekedvelőknek öröm a nyenyere-páholy. Székek múlt század elejéről átmentve, min­den mozdulásra hangot adnak. Egyik nyekereg, másik nyiko­rog, harmadik nyakken-nyak­­kon, a negyedik négy hangon rzsikál és azt mondja: nyakk­­nyikk-nyakk-nyakk... Közismert a csípő-páholy. Négy apróim konyhahokedli határolja egymást, egész elő­adás alatt azon izgulsz, hogy szomszédod székének széle oda­csípi a nadrágodat és benne a vastag húst. Könyököd egész este szomszédod májában, vi­szont időnként érzed, hogy zse­bedben idegen kéz keresi a zsebkendőjét. Legtöbb mélypáholy mélye kitűnő altató. Próbálsz egy darabig kilesni a réseken, két nyak közé bebújtatni orcádat, végül békésen elszunnyadsz és horkantasz aprókat. Aluszé­­konyság ellen legbiztosabb az emeletes pótszék. Hogy a hát­só is lásson, magas bárszéket tesznek némely színházi páho­lyokba. Hajmeresztő vállalko­zás, tetőfedő munkásnak ér­zed magad. Míg cipődet előt­ted ülőnek hajfürtjei tisztogat­ják, ugyanakkor imádkozol, hogy véletlenül el ne szundíts. Aki itt egyensúlyát csak egy pillanatra elveszíti, fejjel zu­han a zenekar mélyébe. Kissé PA H­O­LY KÉSZÜLŐDÉS (Szűr Szabó Józsif rajza) Asszony a törzsgárda elején — Negyedszázad a Golfban — „Fészek" nélkül Kötelesség, jog Tíz nagy utca van ebben a „városban” a keresztutak szá­mát hirtelen még Kasné sem tudná megmondani. Pedig eze­ket a keresztutakat járja nap­nap után, huszonöt éve, lanka­datlanul. Valaki egyszer kiszá­mította: egy fűzőnő naponta harminc kilométert gyalogol. A ,,városban”, az I. számú ha­talmas szövőteremben a gépek melletti körök az utcák, ezeket róják a szövők. Aranyfokozat Idős asszonyt vártam. Mond­ták: huszonöt éve dolgozik a Goldbergerben, most kapta meg a törzsgárda-jelvényt, a hűség s a megbecsülés bizo­nyítékát. Az aranyfokozatot. A „Golf” 4190 dolgozója közül 2040 kapja meg a törzsgárda­­jelvényt. Kasné egy a 224-ből, aki aranyfokozatot kap, mert több mint húsz éve dolgozik a Goldbergerben. Az üvegfalú irodába élénk szemű, kedves arcú asszony lép be. Egészen fiatalos. Csak a haja ... mintha belepte volna a szövödék finom fehér pora. — Faluról jöttem fel — mondja —, hatan voltunk test­vérek. Ezer szerencse, hogy is­merősünk volt az itteni főmes­ter, mert protekció nélkül nem lehetett bejutni szövőnek. Tan­­folyam, szakmai oktatás nem volt. Egy gyakorlott szövő mel­lé tettek, már kezelhettem is a gépet. Hat hét múlva önállóan kellett dolgozni. Aki ügyes volt, megmaradt... „Valósággal szeretem..." — Mindig tudtuk, mikor van a Goldbergernek nagyobb ren­delése. Olyankor hattól hatig dolgoztunk. Igyekeztem, ez volt a kenyerem. Ülünk Kasnéval az üvegfa­lak között. Ha kinyitják az aj­tót, valósággal belöki a zaj. Ilyenkor nem beszélünk, úgy­sem értenénk egymás hangját. — Amikor elkezdtem, mu­száj volt — folytatja aztán. — De most már valósággal szere­tem. . .Talán most mondta ki ezt az érzését szó­ban először. Magát is,­eszgem is teljesen meg akar győzni ezzel a szóval: „való­sággal”. — Pedig poros is, nehéz a levegő, nem könnyű az álldo­­gálás. Mégis ... Kasné hosszú ideje fűzőnő. A leggyakorlottabb, a legügye­sebb szövőkből lesznek a fű­zők. 160 gép tartozik Kantiéhoz. Felügyelni a millió hófehér szálra, meglátni, hol szálkáso­­dik fel a vetélő, nincs-e hen­­gerszál-szakadás, az ő dolga. Jár, figyel. Érdeklődik. Segít. Kész a ház Amikor a törzsgárda-tagok ruhájukra tűzték a jelvényt, jogokat is szereztek, de köte­lességet is vállaltak. — Kicsiny dolgoknak látsza­nak a kötelességek, de ezen is múlik, hogy milyen anyag ke­rül ki a kezünk alól. Már is­merjük a munka csínját-binját, szokták mondani ránk, az öre­gekre. Kötelességünk: a fiata­lokat tanítani, észre vétetni ve­lük a hibákat. Ha „fészek” ke­rült az anyagba, ha „átugrá­­sos” az áru, azonnal segíteni kell. Aki szereti a szépet, a rendet, abból lesz a jó szövő. Annak a lelkiismerete sem en­gedi, hogy hibásan dolgozzék. — Nekünk sok jó fiatal szö­vő kellene. Huszonöt éve csak protekcióval juthattam a gyár­ba. Ma kevés a szövő ... Em­lékszem a régi karácsonyokra. Miért, miért nem, akkor oszto­gatták a felmondóleveleket, karácsonyi ajándék helyett... Ha jött az irodai küldönc, ke­zében a kis fehér papírral, a nagy zajban is hallottuk a szí­vünk dobogását. Kasné jó munkás volt, meg­maradt. Ma pedig büszkék rá a gyárban, hogy így történt. Eny­­nyi évi munkájával különleges jogokat is szerzett. Ezek egyi­ke, hogy gyermekei vállalati ösztöndíjat kaphatnak. Hogy Józsika vagy Laci lesz-e az, aki ösztöndíjat kap majd, még nem lehet tudni. Eddig úgy látszik, eljutnak majd az egye­temre, mindkettő kitűnő ta­nuló. Jóska orvos szeretne len­ni, Lacika még habozik, ké­ményseprő, vagy pilóta legyen­­e. Egy tíz- és egy nyolcéves kis­fiú tervei még sokszor megvál­toznak, de annyi bizonyos: ha jól tanulnak továbbra is, nyit­va előttük az egyetem. Anyjuk dolgozott érte éveken át, hogy sima legyen odáig az útjuk. Kasnénak huszonhárom nap szabadsága van, de nyaralni még életében nem volt. A gye­rekek minden évben a Bala­tonnál vannak, ő még nem is látta a ,,magyar tengert”. — Eddig kicsik voltak a gye­rekek, három éve pedig épít­kezünk. Most lett készen a há­zunk. Jövőre elmegyek... Győry Zsuzsa Cikkünk nyomán A Közegészségügyi Intézet javasolja a füstjelző-készülék országos bevezetését Néhány hete beszámoltunk arról a találmányról, amelyet a Magyar Pamutipar Nagyszom­bat utcai gyártelepén alkal­maztak. Városi Károly főgé­pész olyan tükrös vetítő készü­léket talált fel, amely azonnal figyelmezteti a fű­tőt, ha a kémény „korom­feketén” füstöl, vagyis, ha a fűtőolaj, a szén, vagy a porlasztáshoz felhasz­nált gőz adagolásában zavar van. A találmány alkalmazása óta a gyár kéményei nem füs­tölnek és jelentősen javult a szénfogyasztás mértéke is: na­pi 110 tonnából két tonna a megtakarítás — évente száz­ezer forint. Cikkünk nyomán a Köz­egészségügyi Intézet levegő­osztálya helyszíni szemlét tar­tott és megállapította, hogy Városi Károly főgépész füstjel­ző készülékével lényegesen gazdaságosab­bá vált az üzem energia­­termelése, ugyanakkor a környék korom­szennyeződése — amellyel kap­csolatban korábban igen sok panasz volt — megszűnt. Az intézet javaslatot készített a hatóságokhoz, amelyben a Ma­gyar Pamutipar kazánjainál al­kalmazott egyszerű, körülbelül ötszáz forintból megvalósítha­tó újítás bevezetésének orszá­gos elrendelését ajánlja • • M • Á . Örvény az Ördög-híd alatt Életmentés Regensburgnál — Két ember és egy felborult csónak — Vészkiáltás az éjszakában A Komárom nevű motoros vontatóhajó már néhány napja a regensburgi kikötőben vesz­tegelt, a Duna jobbpartján, a közúti híd mellett. Innen 350 méterre magasodik az Ördög­­híd — így nevezik a hajósok. Kőből, téglából készült ez az építmény, sűrű lábakkal, szűk nyílásokkal — emiatt nem jár­hatnak feljebb a hajók. Erre­felé sebesen örvénylik a nyu­godt folyó. Most áradás is volt. A hajó legénysége megebé­delt. A parancsnok sakkozott kabinjában, amikor a part fe­lől éktelen lármát hallott. Mindannyian a fedélzetre siet­tek. A motoros felé két embert és egy felborult csónakot sodort a víz. Az egyik ember fiatal volt, még bírta, a másik, az idősebb szinte már fuldoklott. A pa­rancsnok, Odri József azonnal intézkedett. A többi másodper­cek alatt pergett le: a hajó fe­délzetmestere, Szabadi István és két matróz, Benedek Lajos, Nagy János, az uszályok olda­lánál ladikba emelte a „hajó­­törötteket”. Aztán kifogták a felborult csónakot is. A fiatalember 17 éves diák volt, hetedik gimnazista, gyógyszerész szülők gyermeke. Az idősebb ember a nagybá­csija. Kirándulni indultak Re­­gensburgból Bécsbe. Innen az út négyszázhúsz kilométer hosszú. Nem lett volna semmi baj, ha a megáradt Duna ör­vényében fel nem borulnak az Ördög-hídnál. Az idősebb embert végigfek­tették az ágyon, szívbeteg volt, alaposan kimerült. Nemsokára megérkeztek a gyermek szü­lei. Pénzt akartak adni a mat­rózoknak, amit természetesen a hajósok nem fogadtak el, mert amit tettek — mondták —, em­beri kötelességük volt. A men­tésben mindannyian közremű­ködtek. A hajó már itthon van, az újpesti öbölbe ment. Most dol­goznak rajta, új, erősebb mo­torra cserélik ki a régit. A Ko­márom hétéves hajó. Minden évben annyit járt, uszályaiban áruval a Duna egyik végétől a másikig, hogy ha ezeket a ki­lométereket egymás mellé raknánk, akkor a Komárom évenkint körbe­hajózhatná a földet. Egyszer lent tanyáztak Ju­goszlávia alsó határánál. A ki­kötőben többféle nemzetiségű hajó horgonyzott. Egyik éjsza­ka hirtelen erős vihar támadt A vészkiáltásokat a szél zúgá­sán át is meghallották. A Ko­márom fényszórói azonnal vé­­gigpártázták a háborgó vizet. Embereken, felborult csónakon akadt meg a fény. A szomszé­dos nyugatnémet hajó matrózai fordultak fel csónakjukkal. A magyar matrózok húzták ki őket a vízből. Odri Józseffel, a hajó pa­­­­rancsnokával a Duna mellett beszélgettünk. — Mindig mondtam, hogy a Dunának nem szabad hinni. — Miért? — Mert folyik... Békés Attila OPERA LUXUS AJAKRUZS legdivatosabb SZÍNEI: 5-ös, 15-ös, 19-es, 25-ös Kapható minden illatszerboltban

Next