Esti Hírlap, 1963. május (8. évfolyam, 100-126. szám)

1963-04-30 / 100. szám

MÁJUSI TÖR­TÉNETEK A LEGSZEBB EMLÉK ♦ JÓZSEF ATTILA A VURSTLIBAN ♦ FEFE ♦ FELPERES ÉS ALPERES ♦ EGY ÚJ HÍD □D — Mintha ma lenne ... 1908. május 1. Budapest — mond­ja a régi harcos, dr. Agárdi Ferenc. — Tízesztendős gye­rekfővel boldogan vonulta­m, méltóságteljesen, a rezesban­da ütemére az apám mellett az Andrássy úton, a pártádé­iból vásárolt szakszervezeti díszes vörös zászló mögött, kezemben tartva a hímzett lo­bogó egyik hosszú zsinórját. Még nem tudtam, mit jelent, de azért két induló közötti szünetben harsányan kiáltot­tam: „Általános titkos vá­lasztójogot!’’ Hivatalosan munkanap volt, az üzletek nyitva, a kávéházak teraszán reggeliző, szivarozó kíváncsi polgárok. A tömeg előtt — a tömeg után lovasrendőrök. A menet mellett kétoldalon ke­rékpáron munkás­rendezők — a biciklik feldíszítve — ügyeltek a rendre. A mellék­utcák torkolatában sörös-, te­­jes-stráfkocsik, a lovakon szí­nes papírrózsáik. A járdákon a munkásmozgalom szimpa­tizánsai, helyeslők, érdeklő­dők.­­ A menet a szakszervezet elől indult, a férfiak karabré­­zert, búrkalapot, bársonyka­­bátot hordtak, Lavalier-nyak­­kendőt kötöttek, a gomb­lyukban vörös szegfű. Az öltözékkel is bizonyítani akarták: a polgári tár­sadalmon kívül állnak. Az asszonyok-lányok fejken­dőt viseltek, az akkortájt di­vatos nagy kalap az úrinőt jelentette. A szakmák, az egykori céhek jelvényeit vit­ték markos legények és a so­katmondó táblát, három számmal: 8... 8... 8... A követelés: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Voltak, akik egy Mónus nevű kubikos rímfa­ragó rigmusát fújták a feke­te gráfról, a fiatal Andressyt szidták az öreg Andrássy úton. — A menet a Ligetben, a mai Széchenyi-fürdő helyén, a százötven éves fák övezte tisztáson oszlott szét. Pihen­tek, ettek, játszottak a füvön, s hallgatták a szónok szavát. Az ellenzék, a legöntudato­­sabb szocialisták már akkor­tájt is vitatkoztak, szembe­szálltak Weltnerék opportu­nizmusával. A fiataloknak a május elseje már április 30- án kezdődött, egész éjjel fenn volta­k, várták a napfelkeltét. A hajnalköszöntőikről így ír Molnár Ferenc Az óriás című tárcanovellájában: „Minden­féle színű lámpák közt, a szí­nes fényben ragyogó ringlis­­pilek közül 40 ezer ember várta május elsejét ...A ven­déglőkben egy hely se ma­radt üresen. Az asztaloknál énekeltek az emberek, négy­et budakeszi banda csatto­gott, a mutatványosbódék kikiáltói tülköltek, harangoz­tak, kiabáltak, nádpálcáikkal csapkodtak... És tele volt a levegő orgonával... A hűvös tavaszi éjjel terhes volt et­től az illattól...’’ — Ezt a kedves hagyo­mányt elevenítettük fel" 1932- ben József Attilával, Nagy Lajossal. A vurstliban töltöt­tük az egész éjszakát. Fény­kép is készült a nevezetes Helfgott bácsinál. A fotográ­fián Attila mellett ott a teg­nap búcsúztatott társ: Szán­tó Judit... QD — Tavaly történt... — Só­lyom Ildikó, a József Attila Színház naivája szavait je­gyezzük. — A májusi ünne­pet a Balaton partján töltöt­tem. Szeretem a vízisportot, jó dolog szélben száguldani a magyar tenger hullámain. A tavaszi vitorlásverseny egyik hajójára felkéredzked­­tem. A mi kormányosunk az elsők között ért célba. A fü­redi mólón a nézők, a szur­kolók tapsa fogadott. Az ün­neplők hurrája közepette kö­töttünk ki, szálltunk partra, örültem a sporttársak sike­rének, megköszöntem az iz­galmas utazást, továbbmen­tem. Ekkor... — Ekkor hozzám lépett egy kisdiák. Autogramm. kért. Bevallom, elpirultam, megis­mert! Felismert! A színésznő életében nagy pillanat: az el­ső autogram. Vajon filmen — a Rangon alul szerelmese­ként — vagy a veszprémi szín­házban mint a Pillantás a hídról Katerináját, esetleg valahol tájelőadáson látha­tott. A srác sürgetett: „Ácsorgásra nincs időm. Sietnem kell. Elmennek a versenyzők és a gyűj­teményemből hiányozni fog a többi vitorlázó névaláírása. Sporttársnő, tessék gyorsan aláírni!’^ S — Holnap Fefe is felvonul! — újságolja a Heim Pál Gyermekkórház és Poliklini­­ka KISZ-titkára. — Feje a mi fiunk! Történetét sokan ismerik. A most négyesztendős Hor­nyaik Ferencet csecsemőkorá­ban hagyta mostoha lelkű szülőanyja az Üllői úti ren­delőben. Azóta sem akar tud­ni fiáról. A kedves, talpra­esett Ferkó a közösség ne­veltje, a doktorok, ápolónők kedvence. — Még hányszor kell alud­ni május egyig? — kérdi Fefe már hetek óta — informál a készülődésről az ifjú gyer­mekgyógyász. — A nagyma­mámnak nevezett fiatal Éva doktornőnek kezet adott: az úton nem csinál semmi galibát, nem akar háromke­rekű biciklin robogni a me­netben, sőt, idegenek autójá­i­ra se kéredz­kedik fel. Mások­nak is hagy léggömböt, cu­kor-, perecosztogatástól tart­­tózkodik, s vigyáz, nehogy, összehomokozza az édes-­ anyámnak szólított Pufi fő-­ nővértől a munkásünnepre­ kapott szép új, kockás nad-­­rágját. A szakács nénitől hol-­ napra verőfényes időt ren-­­delt. Feje a forróságot ugyan, nem szereti, a meleggel ne­hezen békül. Töpreng, ma-­ gyarázatot vár, tegnap meg­ is kérdezte a tanár bácsitól: — Mondd, a napocska mi­vel süt? ra — Sok „felet”: alperest, felperest, tanút ismer meg az ember az évek, perek során — meséli dr. Benedek Ká­roly, a Fővárosi Bíróság el­nökhelyettese. — Olyan két ádáz ellenséget még nem láttam, mint amilyennek az egyik ügyem szereplői bizo­nyultak. Fiatal, jól kereső műszerész és bontóperrel el­választott felesége, laboráns­nő, azon vitáztak, kinek ma­radjon a lakás. Az ítélet el­hangzott. A hivatalsegéd to­vábbi szóváltástól tartott, a zokogó nőt az Alkotmány ut­cai kapuhoz vezette. A Mar­kó utcai lépcsőn ment a jo­gászokért hangos szóval nem éppen lelkesedő, elmarasztalt férj. — A döntés után fél év sem telt el. Napfényes május el­sején a Ligetben a tömegből utánam szól valaki: „Tanács­elnök úr, már meg sem is­mert’’ Odafordulok, látom: a „nyertes” asszonyka. Nem egyedül volt. Az urával, a régivel, karonfogva. A mű­szerész most hallgatott, inte­getett. Egyáltalán nem dühö­sen. Mindketten, pardon, mindhárman mosolyogtunk. ■ ra — Május elseje a döntés, a próbatétel ideje életemben, a fordulóponté — vallja az Állami Operaház művésznő­je, Moldován Stefánia. — Egyszerre két főiskolára iratkoztam. Édesapám nem tudta, hogy zeneakadémiai növendék is vagyok, ő ko­moly pályára, orvosi hivatás­ra szánt. Májusban, a vizs­gák hónapjában léptem elő­ször a Liszt Ferenc téri ka­maraterem közönsége elé. Álltam a reflektorfényben, szívdobogva, a zongorát hal­lottam és nagyon féltem. Csulpmódra tátogtam, csak motyogni tudtam a dal szö­vegét. Az izgalom megnémí­­tott. Egy­ hang sem­ jött ki a torkomon. Elpityeredtem, ki­szaladtam. A közönség mu­latott, tapsolt. — Tanárom, dr. László Gé­za, tisztességgel nyakon le­gyintett és visszah­ódított a színpadra. Az első pofon a pályámon nem bizonyult hiá­bavalónak. Elkezdtem újra énekelni, a lámpaláz múlt, a publikum csöndesedett, hall­gatta Liszt Ferenc dalát: „Ha álmom mély...” A szám után hosszan tapsoltak. A növendékhangversenyre gya­nútlanul odacsábított édes­apám is. Ja — Az ünnep nékem: fello­bogózott házak, tömegek az utcán, hangszóró, harsogó megafon — magyarázza Sá­ros Károly, az újjáépülő Er­­zsébet-híd tervezője. — A május elseje tavaszi hangula­ta engem arra az 1946-os nyári napra emlékeztet, ami­kor átadták, ismét járni lehe­tett a Szabadság-hídon. Az első rendbehozott fővárosi Duna-híd a második világhá­ború után­ Pestről indultunk Budára át. Külön hatóság működött, külön polgármes­ter volt itt is, ott is. A Gel­­lért téri partnál vártak. Ka­­laplevéve, kendőlobogtatva fogadtak. Virágesővel. Nagy­szerű pillanat: egyesült a ket­tészakított város. Én az au­gusztusi napsütésben májusi hangulatban fütyörtiszteim. S ekkor, fiagyománytesztelő­ lé­temre, egy percig úgy véltem: a munka ünnepe nincs dá­tumhoz kötve ... Azóta sok szép pillanatra emlékezhe­tem, a Lánchíd, a Margit­­híd, a többi hidak átadásá­nak órájára. Alig várom a jövő esztendőnek azt a nap­ját, amikor majd jelenthet­jük: befejeztük az újabb munkát — elkészült az Er­­zsébet-híd. László Miklós Feje is az ünnepre készül. Sólyom Ildikó színész­nő. Pesti Krónika Népzúdulás A történet előttem járt az időben, nem személyes élmény alapján írok róla. Feljegyeztem mégis, mert egyfelől némi korkép. De inkább azért, mert a história elején, végén is áll egy­­egy jóslat. A jóslatok sorsa mindig ér­dekes. Ki bukik meg, a jóslat, a jósló, mind a kettő? Amikor az esemény önmagát elme­sélte, még nem volt villany. Edison csak néhány hónappal azelőtt villantot­ta fel kísérleti lámpáit. A szakértők ak­kor azt jósolták: nem lesz ennek a vilá­gításnak jövője. Na, mosolyogni való, öreg petróleumlámpák sárga világá­nál olvasták akkor Pesten az emberek: egy gróf sok-sok milliót sikkasztott olyan forintban, amelynek még krajcár volt a váltópénze. Budapest 1885 korá­ban élt, az utcákon pléhgalléros kon­­stáblerek vigyáztak a nyugalomra, a rendre. Egykori tudósító írja, Thais volt a főkapitány, szigorú, erélyes férfi. Vidéki tempójú, még kezdődő főváros Budapest. Urai mágnásemberek, jómódú polgárok, már dolgoznak az apró mű­helyek, a kis gyárak mesterei, legényei, és­ ez is régi szó: tanoncsuhancai. Most el kell mondanom, mennyire meghökkentek a polgárok, mikor ol­vasták az újságban, hogy gróf Feste­­tich Pál, az Úri Kaszinó tagja, közpén­zekhez nyúlt. De nemcsak a polgárok döbbentek meg, meghökkentek, sőt, föl­háborodtak, kikeltek magukból az Úri Kaszinó tagjai is. Hát ez éppenséggel lehetetlen! Már ott tartunk ebben az átkozott világban: kiszerkesztik az új­ságban, ha egy gróf sikkaszt. Pedig ki­szerkesztették­­, az egész rend meg­sértődött! A polgárok talán elfelejtették volna néhány nap alatt az egész ügyet, a pol­gárság határain túl élő szegénység pe­dig alig szerzett tudomást az egészről, újságot alig olvasott. A kaszinóban azonban napirenden tartották az ügyet. Majdnem mellékes volt, hogy a mág­násrend egyik személye valóban sik­kasztott-e, a harag az újságíró ellen for­dult, miért kellett nyilvánosság elé vin­ni ezt a szerfölött kínos ügyet. A kaszi­nóban rövid tanácskozás után — így olvasom a Nemzeti Múzeumban őrzött újságokban —, megbíztak egy báró Majtényi Izidor nevű rangbelit, hívja ki párbajra a lapszerkesztőt. Majtényi bá­ró szintén kaszinótag volt, híre szerint rengeteg adóssággal, uzsorásokkal ví­vott harcokkal, ez azonban mellékes. Remekül tudott célozni, kitűnő vívó volt — kiderült róla ez is az egykori tudósításokból —, spadassin, mindenre kapható, úri hencegő és gyilkos is, ha kell Egy hűvös hajnalon lezajlott a pár­baj. Majtényi homlokon lőtte az in­diszkrét lapszerkesztőt, Verhovai Gyu­lát, halálos golyóval bosszulta meg a mágnások közsérelmét. A történet és a másik jóslat itt kezdődik igazán. A pisztolydörrenés felébresztette a vá­rost. A hálósipkás kispolgárok harago­san nyitották ki a szemüket. És ahogy a harag nőtt, eljutott azokhoz is, akik­nek általában a legtöbb haragudni va­lójuk volt: a boltoslegényekhez, a mun­kásokhoz, a tanoncsuhancokhoz, a nap­számosokhoz. Huszan-harmincan lehettek, akik el­indultak estére az Úri Kaszinó elé. Közben kíváncsiak sodródtak melléjük­­, lassanként tömeg haladt együtt. — Csürr... — egy kő nekivágódott a kaszinó ablakának, aztán egy másik, egy harmadik. Kőzápor. Szabályos tün­tetés zajlik le — ahogy a régi lap írja —, népzúdulás. Nyomban megérkeztek a konstáblerek. Kard ki, kard! Az asz­­szonyok sikoltoznak, a tömeg szétszalad. Másnap már százan haladnak a ka­szinó elé, kövekkel, husángokkal. Köz­tük az én emberem, Mátyás János, Mayer úr ferencvárosi asztalosműhelyé­ből. Kezében görcsös bot, zsebében kövek. Thais főkapitány ekkor lovas konstáblereket vezényelt a népzúdulás ellen, miután Ferencz József császár és király is jelentést tétetett magának az esetről. A Burgban aztán azt határozták el, hogy végső esetben katonaság teremt majd rendet Budapesten. Az Úri Kaszinó ablakaira közben fel­rakták a nehéz spalettákat, a jól elzárt termekben tovább kártyáztak, ha kint zajlott is a népzúdulás. Jön a katonaság. Jöttek szuronysze­gezve, szúrtak, vertek. Mátyás tele to­rokkal pfujjolt, s rázta görcsös botját. Egy szurony hideg vasa érte. Lerogyott a földre, vérző testére ráléptek. A zú­­dulás végén emelték fel, elvitték a spi­­rálba. Mátyás János reggel hétkor halt meg, seblázban. Ugyanakkor ragasztották ki Thais főkapitány plakátját. A plakát többek közt óva int a népzúdulás meg­ismétlésétől. Külön szava van a gyárakban dolgozó emberekhez, ne hagyják továbbra is belevinni magukat ebbe a tüntetés-oktalanságba. Ezt pe­dig szóról szóra idézem az egykori tu­dósításból: „A tüntetésnek véget kell vetni, mert az az egy bolt bizonyos, hogy Magyar­­országon sohasem volt, de nem is lesz talaja a szocializmusn­ak.” Hát így állunk a másik jóslattal. Akkoriban öregedő anyja siratta Já­nost, testvérei, bátyja és két öccse­­, mind együtt dolgoztak Budán. A törté­netet pedig kisebbik öccsének unokájá­tól tudom, aki a napokban lett vállalat­vezető, ugyancsak Budán. Bodó Béla Kísérleti növényházban aratják a búzát Beérett a gabona a Duna—Tisza-közi Mezőgazdasági Kí­sérleti Intézet kecskeméti növényházában; megkezdték az aratást. A korai érésű japán, és a későn érő, de bőven ter­mő német búzafajta keresztezéséből származó hibridek telt kalászokat neveltek, amelyekből egészséges szemeket csépel­nek. A fedett „szántóföld" lehetőséget nyújt a kutatóknak arra, hogy a gabona évente kétszeri termesztésével meggyor­sítsák a nemesítést, s mielőbb bőtermő, a betegségeknek el­lenálló, korai érésű gabonafajtákat adjanak a nagyüzemek­nek. A most kicsépelt magot jarovizálás után a szabad föld­be ültetik, s októberben ismét aratnak. (MTI) Korszerűsítik a balatoni utakat A kemény tél erősen meg­rongálta a Balaton környé­ki utakat. Nagy útjavítási munkák folynak Csopak- Aszófő és Szigliget között. Hévizén megnyitották a for­galomnak az új tószélesített bekötőutat, amely a gyógy­fürdőhöz vezet. Új út épül Balatonkenese és Fűzfő kö­zött is, ahol a földcsuszam­lások miatt „összegyűrődött" a föld. Tihanyban is átépí­tik a félszigetet átszelő régi, megrongálódott utat. A tó déli partján folytatják a megkezdett útszélesítéseket. Ebben az évben átépítik a Győr—Veszprém közti mű­­útnak a Bakonyon átvezető szakaszát is. Pünkösdikirály-választás Június 2-án, 3-án és 9-én nagyszabású lovasbemutatót rendeznek Dunakeszi—Alagon. A nézőközönséget különböző ügyességi gyakorlatok, köztük az egykori „ördöglovas” pro­dukciói, lóidomítás, fogatbemutatók, lovas-solymászat szóra­koztatja. Ezenkívül megelevenedik a porondon a végvári vitézek élete, a csikós világ, sőt, lejátsszák a pünkösdiki­rály-választás hagyományos ceremóniáit, ahogyan Jókai Mór írta le az Egy magyar nábobban. A bemutató egyébként előreláthatólag meglehetősen nemzetközi jellegű közönség előtt játszódik majd le. Az IBUSZ ugyanis elhatározta, hogy annak a több ezer külföldi­nek, aki akkoriban hazánkban tartózkodik, szintén lehető­vé teszi e ritka látványosság megtekintését. (MTI) A hazánkban tartózkodó francia parlamenti küldött­ség ellátogatott a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumba és részt vett az elsőosztá­lyosok francia nyelvóráján. Képünkön: a küldöttség két tagja, Georges Juskie­­winski és Augustin Bordage a magyar diáklányok tréfás francia dalát hallgatják. (MTI fotó : Pállal felv.)

Next