Esti Hírlap, 1964. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)

1964-08-01 / 180. szám

LEGYENN­ SZEBB BU­DAPEST Miért zárták börtönbe az invalidusok palotáját Eltűnt terek, kertek a Belvárosban • A Vörösmarty tér múltja és jövője Már Kazinczy is megmondta A főváros egyes részeinek rendezési tervei sorra az illetékes fórumok elé kerül­nek; évszázados, sőt még régebbi városrendezési hi­bákat igyekeznek orvosolni. A József Attila utca szélesí­tése, a Marokkó-udvar és a vele szomszédos házak le­bontása is régi hibák kija­vítását szolgálja. Ugyanak­kor azonban újabb hibák el­követése fenyeget. Kiárusították a telkeket Amióta a XVIII. század második felében Pest túl­nőtt a városfalakon, meg-­­­gondolatlanul, szinte­­ min-­­­den üres telket beépítettek. Ezért hiányoznak a főváros belső kerületeiből a parkok, a terek. A város egykori ve­zetői egyre-másra eladták a köztulajdonban levő telkeket, így történt azután, hogy a mai Vörösmarty tér északi részét parcellázták és áru­ba bocsátották, egy nagy térből két kisebb lett — a mai Vörösmarty tér és a Jó­zsef nádor tér. S S mi lesz a mai Vörösmar­ty tér jövője? A Vigadó tűz­falának takarására eredeti­leg keskeny irodaházat java­soltak. Most új terv készült: nagyobb és a tér eredeti sza­bályozási vonaláig terjedő irodaházat kívánnak építe­ni, eltűntetve a parkolóhe­lyet. Az új terv mellett az­zal érvelnek, hogy a kes­keny irodaház, előtte a par­kolóhellyel megbontaná a tér egységét. Valószínűbb azon­ban, hogy azért akarják be­építeni a Haas-palota lebontá­sa után felszabadult egész te­rületet, mert a kulturális ren­deltetésű irodák mindegyike nem férne el egy keskeny épületben. A Kristóf tér is a rossz te­lekpolitika áldozata. Déli oldalát beépítették, s ma már csak a régi név em­lékeztet a meglehetősen kes­keny utcában arra, hogy itt egykor tér volt. A századfor­duló idején megszűnt a Bel­városban a Hal tér és a Ba­rátok tere. A Kígyó utca va­lamikor az utóbbi térbe tor­kollott. A Belváros szabályo­zásakor lebontották a régi városházát, és az előtte levő teret beépítették. Itt most az egykori Piarista Gimnázium, a mai egyetem Váci utcai épülete áll. Eltűnt a Belvá­rosból a Rózsa tér és a Se­bestyén tér is. Hová lett egymillió négyzetös? A Ferenciek temploma előtti teret utcává szűkítet­ték. Korábban a tér pereme egyvonalban volt a templom homlokzatával. Most a régi bazárépület tűzfalába ütközik a tekintet. A bazár Kossuth Lajos utcára néző telkén kert volt, ezt éppúgy beépítették, mint az egykori Ferences rendház Reáltanoda utca fe­lé eső kertjét. Ide került az Egyetemi Könyvtár épülete, de ezt is előreugratták, s ez­által megszűkítették az utcát. Hetven évvel ezelőtt egy városatya elpanaszolta a fő­város közgyűlésén,­­ hogy másfél évtizede a főváros telekbirtoka a pesti oldalon kilencmillió négyzeteset tett, azóta egymillió-kétszázezer öllel lett kisebb”. Rablógaz­dálkodás folyt a múlt szá­zadban a telkekkel, s ez, saj­nos, folytatódott a XX. szá­zadban is. Ez az oka annak, hogy míg például Bécsben a középületek többnyire parkra néznek, és jól érvényesül épí­tészeti szépségük, Pesten monumentális középületeket annyira körülépítettek, hogy alig vehetők észre. Az egy­kori Invalidus-palotát­­ez a mai Városháza egész házsor börtönébe zár­ták. A Szerviták templomát és rendházát már II. József császár le akarta bontatni, 1828-ban pedig Kazinczy Fe­renc így írt: ,.A szerviták klastroma és kertje még min­dig bosszantja az Invalidus­házat... Eljön az idő előbb­­utóbb, hogy a szerviták esen királyi műv­előt elsepertet­­nek.” Széchenyi a rendház helyére parkot javasolt, lebonthatják a régit, s a csak­nem kétszáz éves terv meg­valósul: a Városháza klasszi­kus szépségű palotáját nem takarják el többé csúf épü­letek. A Duna-partot Széchenyi platánokkal akarta beültetni, és széles parksávot képzelt a Lánchídtól délre. A város egykori vezetői viszont par­cellázták és eladták a telke­ket. Ybl Miklós Bazilikáját is körül építették, erre sincs „rá­látás”. A templom elhelyezé­sekor egyébként is gondatla­nul jártak el. Azért, hogy szentélye keletre nézzen, a Bajcsy-Zsilinszky útnak hát­tal építették. Azóta haragban van a Kiskörúttal. Mikor megépült, akkor jöttek rá egy újabb hibára: a Bazilika tengelye 15 méterrel tér el a Lánchíd tengelyétől, márpe­dig, ha 15 méterrel arrébb építik meg, a Lánchídról néz­ve impozáns látványt nyúj­tana­k természetesen, a templom és a híd közt teret kellett volna kialakítani. A Belvárosban kevés a park és a sétatér. De a fővá­ros többi belső kerületében sem kedvezőbb a helyzet, ezekről egy újabb cikkünk­ben szólunk majd. Pakots György Hazak foglya a palota ÜGETÓ­VERSENY ! szombat du. 4 órakor GALOPPVERSENY vasárnap délután fél 2 órakor ­Haragszik a Bazilika a kiskorúbra? A szerviták kertjét beépí­tették, egy részére a múlt század nyolcvanas éveiben a főposta került. Amikor 1945- ben a posta romokban he­vert, kár volt helyreállítani, inkább le kellett volna bon­tani. A szomszédos rozoga ház is megérett a bontásra, és a templom melletti föld­szintes rom — a Petőfi Sán­dor utca és Martinéni tér sarkán —, melyben üzletek vannak, ugyancsak lebontás­ra vár. Ennek a helyén azon­ban — a legújabb tervek sze­rint — bérházat kívánnak építeni, kissé hátrább húzott homlokzattal. Nagy hiba lenn n­­ne. Bontsák le a földszintes­­ üzletsort, majd a mellette levő, s a Petőfi Sándor utcára és Városház utcára néző át­járóházat is, s akkor a Vá­rosháza előtt kis tér keletke­zik. Ha pedig a belvárosi posta végre új épületet kap. Pesti Krónika VONÓ TV N­em tudom, mibe kerülhet az a né- n­ hány deka fa, amelyből a vonó készül. Gondolom, a lószőr sem sokba, a nyirettyűn. Ott fekszik a vonó a nyári székes­, a hegedű mellett, a szabadtéri színpadon. Drótra függesztett lámpák hullatják rá könnyű fényüket, még né­ma minden, a sok húrú hárfa, az öblös­­nagyhegedűk, a dobok, amelyekben a mennydörgő hangok rejtőznek, a rezek, csavart csöveikben a még megbúvó har­sogás, a fafúvók, az ezüstösen csillogó fuvolák, amelyekből holdfényes, lágy hangok szállnak majd ki. A vonót nézem, ezt az alapjában vé­ve semmi szerkezetet, ha úgy vesszük: növényi és állati termék, cellulózé és szaruszármazék, elkészítése bizonyára egyszerűbb, mint elválaszthatatlan pár­jáé, a hegedűé. A hegedűről sokszor el­mondják: híres, régi­ mesteré volt, mes­ter hagyta ránk, mester játszott rajta. A vonó ebben a vonatkozásban mosto­hagyerek, vagy merészebben: jelenték­telen, sovány férj a gömbölyded idomú hegedű-feleség mellett, akié minden szó, az első és az utolsó is. Persze — mondhatná valaki —, Or­feusz lantjához nem kellett vonó, uj­jaival pengette a húrokat, mégis azt meséli a legenda, hogy körülülték a vadállatok, úgy hallgatták édes zenéjét. De a lant is más, a hegedű is, a hegedűn csak pattogtatni lehet, ha nincs vonó, mint ahogy edény, hordó nélkül nem­igen van bor, sem íze a bornak, sem színe, sem buké­ja. Persze — mondhatná jogosan valaki , a karmester pálcája is csak egy fa­­darabka, ág volt valamikor, vagy vesz­­sző, holt fasejtek immár. Mégis a pálcá­ból szikrázik ki a mű, születik meg a harmónia, a varázslat. De vannak diri­gensek, akik eldobják a pálcát, kezük­kel, ujjukkal böknek a figyelemtől fe­szült levegőbe, kezükből zúdul elő a kot­tafejek serege — tehát továbbra is a be nem avatottak nagy tiszteletével adó­zok a vonónak. Műfaja szerint most hegedűverseny következik. A művész — Csajkovszkij — megálmodta, kottára írta, nem Ama­­tikra, Guarnerikre, nem Stradivárikra, nem cremonai mesterhegedű-készítők száraz fáira, megírta kicsit talán a hal­hatatlanságnak. És most emelkednek a vonók, hogy hozzánk idézzék a régen meghalt művész álmát , milyen érde­kes játék az idővel: hang, amely meg­marad évtizedeken át. Egy fekete hajú, frakkos japán álla alatt a hegedű, fehér, finom kezében a vonó. A vonók a zenekar hegedűi felett is most várnak a jelre, hogy aztán el­kezdődjék az a nekem megmagyarázha­tatlan varázs, amit zenének neveznek. Mert azon a műnyelven, amelyet sok zenekritikus művel, nem tudok, úgy vé­lem, a közönség nagy része sem. Attól is félek, hogy a kritikai zsargon sok minden olyasmit is tulajdonít a szer­zőknek, amelyeken talán maga az alko­tó is elcsodálkoznék. Mert az irodalom­ban mindenki tudhatja, mit mond a vers, de zeneiül senki sem beszél — ta­lán csak az operában vagy a harci in­dulókban. Nekem magasrendű játék a zene, fel­hőket elérő, simogató, szívet szorító ka­land, egy más világ káprázatos nyelve. Lehet, hogy a szívem az antenna hozzá, lehet, hogy minden idegszálam, néha lúdbörző bőrömmel is hallom, nemcsak lebernyés fülemmel. Óriási kaland, ahogy az lehetett az Orfeusz körül sze­líden ülő oroszlánoknak is. Ismeretlen­­ismerős tenger, mély, mint a százéves kút, szelíd, mint egy kék tó, viharos az­tán felkorbácsolt hullámaival, ezer szín­ben ragyogó szivárvány, éppen most ki­pattanó kristály, kicsiszolt, szikrázó gyé­mánt, rezgő lélek, friss harmat, ahogy megvillan a hajnali fűszálon — s nem tudom, miért szólal meg vidám vékony hangjával a fuvola, miért dörög rá, ha­­ragvó Jupiterként, öreg hangján az üst­dob. Szépséges, gyönyörűséges, a jelzők mankói nélkül — ha szegény jelzőimet hozzáteszem, elreszek belőle. Tehát a vonó. A mély húrok felett jár, méltóságos lassúsággal, árad a dal­lam, mint hömpölygő, széles folyó, a partján ülök, sokad magammal, mégis magánosan, de már visz magával a se­­holse országba, ahol rögtön boldog a szívdobogás. Mit érzek, ahogy felelnek a többi vonók, kísérik, mélyítik a dalla­mot, mit érzek? A válaszhoz tartós, hajlékony szavakra lenne szükség, vé­konypénzű, jellegtelen dadogásom, jó élni! Jó élni a páratlan harmóniában, elvarázsolt ember vagyok az égi, ren­dezett zengésben, a zenei varázslatos tájban, mennyei klímában, a meztelen hangok szívhez simuló fürdőjében. Va­laki — barbár módon — dúdol mellet­tem, szeretnék rászólni: uram, én nem önhöz váltottam jegyet, hanem a hege­dűkhöz, a vonókhoz. De nem­ szólok, mert az ő hangját is a muzsika váltja ki, önkéntelen a dúdolás. A vonót kö­vetem inkább: néha sebes, mint a leg­gyorsabb sas, néha andalog, mint alko­nyaikor a kedves szerelmesek, vibrál, vil­lódzik, aztán, mélyről ezüsthangra vált, néha csak érinti a húrokat, szag­gatottan szól később fel és alá jár a he­gedűn. ördögi motolla, vagy még inkább tündéri libbenés, tánc a kiszáradt, lak­kozott fán, ezer tündér rejti a hangok szédületes, remek táncát. Megszállt vonó — egy darab fa, szaruszármazék. Sajnos, vége. Vajon hány fon az ezer­nyi tenyér összeverődése? A hangmé­rők bizonyára tudják. A kijárat felé megyünk, ahol benéz a­ hétköznap. Ha sietünk, elérjük az autóbuszt. Bodó Béla Ráckevén koccintanék Egy hónap óta, az első tánc hétköznap este Közgyűlés aratás után keringőt játszanak a Du­nában — csillagporom, mely júliusi este —, a ráckevei parton, az öreg malomnál, a vízre hajló füzek alatt, füzek lombsátrában minden pad foglalt­ este lelt, és felragyo­gott ismét az öreg város es­téli arca. Kónya Sándorral, a tanácselnök-helyettessel ülök a Dunában — a par­ton, az újjáépített étterem kertjében —, ő mondja: ismét táncolnak Ráckevén hétköznap. Ismét, egy hónap óta, jú­nius 29-e óta, amióta meg­kezdődött az aratás. Befeje­ződött: kigyulladtak az esti fények, ég a siget partján épült, tündéri, öreg város. MÁR AZ ŐSZ Három tsz-e van: mind a három végzett — „mind tíz mázsán felül adta a kenyér­­gabonát” —, a cséplés is a vége felé jár, hétfőig minden szem zsákban lesz. A tanács­elnök-helyettes már nem is a m­ezőkről beszél, az őszről, a jövő évi tervekről. Új, nagy bölcsődét építenek — az idei aratás tanulsága, sürgetése ez —, „a tsz-családok követelik­­ nagyon”. Eddig csak akkor vehették fel bölcsődébe a gyereket, ha mindkét szülő a szövetkezetben dolgozott. Mert „ha úgyis otthon van az édesanya, minek?” Igenám, de mennyi gond van a háztá­jival, az állatok nevelésével! Jövőre már akkor is fel kell venni a gyereket, ha csak a férfi dolgozik a tsz-ben. Az­tán a Savoyai-kastély ügye. Helyreállítása évek óta fo­lyik — Csepel-sziget helytör­téneti múzeuma már ide­költözött —, az egyik szár­nyát az Idegenforgalmi Hiva­talnak akarják átadni, turis­taszállóvá átalakítani­ őket, hisz előbb próbaként 2—3 hetet dolgoztak az új közösségben. Előbb megis­merték őket. MEGFOGJÁK A MAGOT A gazdasági beszámolót a főagronómus tartotta — a tervezett munkaegység, úgy látszik, év végére biztosan meglesz —, de az egyik ér­dekes, elgondolkoztató része a beszédének: életkorra évről évre öregszik és fogy a tsz tagsága. 61-ben a 209 tagból 161 dolgozott aktívan, és ka­pott munkaegységet. Tavaly már csak 147, idén alig 130. Huszonöten nyugdíjba men­nek, fiatalok nem jönnek. (A hétezres létszámú községből ma már naponta 1500-nál többen járnak be a városba dolgozni.) Kevesebb a munkáskéz: gépesítéssel, jól fizető, nagy szakértelmet kívánó agrokul­­túrák termesztésével pótol­ják, gyarapítják a keresetet. „Magfogással”. Vagyis mag­termesztéssel. Tavaly pár­holdas parcellákon kísérle­teztek még vele: idén nagy­üzemi módon — a mákon kí­­vül — cékla- és sárgarépa­magot termelnek. Tavaly másfél holdról a céklamag 27­­ezer forintot fizetett. És a magtermesztés munkájának zöme, a dugványozás kora ta­vasszal van, a másik része pedig csak az aratás után. Tehát megbirkóznak vele. ♦ Három új tag EGY ÚJ FEJEZET Egy új Skodán megérkezik, a Rákóczi főagronómusa, Gu­­ti Ferenc. A közgyűlésről jön. Aratás utáni közgyűlés. Az első pont a tagfelvétel ugye volt. Három új tag fel­vételét szavazták meg, mind a három az Árpád Tsz-ből jött. Az egyik , micsoda re­gény fejeződött be, avagy csak kezdett új fejezetet — az Árpád volt elnöke, még­pedig az első, az egyik alapí­tója. Aztán egy kovácsmes­ter és egy idős ember, aki­nek minden rokona, ismerőse a Rákócziban van. Felvették AZ A TELI SGERET Erjedő alma illata leng — ősz közéig —, cefrés ládák magasodnak az udvaron, a pince előtt; begyűjtés, behor­­dás, nemsokára főzés kezdő­dik. Az elnökkel a pincemes­tert, a kulcsokat várjuk. — Aratás után vagyunk — mondja az elnök —, és nem volt semmi baj. És meséli, hogyan kerül­hették el a munkatorlódást, a zökkenőket. Még január­ban egy-egy vezetőségi tag felkereste a tagokat munka­­vállalási lapokkal. Még télen, most mondja meg minden­ki, mit vállal, miben számít­sanak rá? Ezekre a vállalt munkákra építették fel a ter­veket. Aki nem hajtotta vég­re téli ígéretét (ilyen csak há­rom volt), annak a munkáját — szívesen vállalták — dup­la munk­aegységgel, mással végeztették el. Az egyik munkaegységet azonban a vállalást nem teljesítő tag­gal fizettették meg. De hát ez igazság is, nem? Jön is a pincemester, néz­zük, vizsgáljuk ezt a nagyon kicsit luxos, könnyű — be­szélgetéshez igen alkalmas —, zamatos ráckevei bort. Hogy tudom-e — kérdi az elnök —, miért kell a borral koccintani? Mert hogy min­den érzékszervünk élvezze! Illatát szagoljuk, zamatát kóstoljuk, de koccintani is kell, hogy halljuk is azt a bort! K. Gy. Rákóczi levele, az osztrák röppentyű és Rózsa Sándor karikás ostora Helytörténeti kiállítás Isaszegen Isaszegen, a vasutasotthon két termében méltó helyet kap Szatmári Zoltán nyugdíjas gyűjteménye, amelynek legértéke­sebb darabjai közé tartozik egy kelta agyagú ételtartó, egy 4500 éves váza, kuruc fegyverek, II. Rákóczi Ferenc egyik le­vele, az isaszegi csatában először kipróbált osztrák „csoda­­fegyver”, a röppentyű, valamint honvéd őseink harci eszközei és a Damjanich oldalán harcoló Rózsa Sándor karikás ostora. Az írásos hagyatékok között van a Pesti Hírlap 1849. április 24-i száma, amelynek hivatalos rovatában Kossuth Lajos, a kormány elnöke adja tudtul az isaszegi győzelmet. Az egy lapból álló újság alján olvashatjuk: Jókai Mór visszaérkezé­séig felelős szerkesztő Szilágyi János. Kiadja és nyomtatja Landerer és Heckenast, Szabadsajtó út, I.ky-t

Next