Esti Hírlap, 1964. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)
1964-08-01 / 180. szám
LEGYENN SZEBB BUDAPEST Miért zárták börtönbe az invalidusok palotáját Eltűnt terek, kertek a Belvárosban • A Vörösmarty tér múltja és jövője Már Kazinczy is megmondta A főváros egyes részeinek rendezési tervei sorra az illetékes fórumok elé kerülnek; évszázados, sőt még régebbi városrendezési hibákat igyekeznek orvosolni. A József Attila utca szélesítése, a Marokkó-udvar és a vele szomszédos házak lebontása is régi hibák kijavítását szolgálja. Ugyanakkor azonban újabb hibák elkövetése fenyeget. Kiárusították a telkeket Amióta a XVIII. század második felében Pest túlnőtt a városfalakon, meg-gondolatlanul, szinte min-den üres telket beépítettek. Ezért hiányoznak a főváros belső kerületeiből a parkok, a terek. A város egykori vezetői egyre-másra eladták a köztulajdonban levő telkeket, így történt azután, hogy a mai Vörösmarty tér északi részét parcellázták és áruba bocsátották, egy nagy térből két kisebb lett — a mai Vörösmarty tér és a József nádor tér. S S mi lesz a mai Vörösmarty tér jövője? A Vigadó tűzfalának takarására eredetileg keskeny irodaházat javasoltak. Most új terv készült: nagyobb és a tér eredeti szabályozási vonaláig terjedő irodaházat kívánnak építeni, eltűntetve a parkolóhelyet. Az új terv mellett azzal érvelnek, hogy a keskeny irodaház, előtte a parkolóhellyel megbontaná a tér egységét. Valószínűbb azonban, hogy azért akarják beépíteni a Haas-palota lebontása után felszabadult egész területet, mert a kulturális rendeltetésű irodák mindegyike nem férne el egy keskeny épületben. A Kristóf tér is a rossz telekpolitika áldozata. Déli oldalát beépítették, s ma már csak a régi név emlékeztet a meglehetősen keskeny utcában arra, hogy itt egykor tér volt. A századforduló idején megszűnt a Belvárosban a Hal tér és a Barátok tere. A Kígyó utca valamikor az utóbbi térbe torkollott. A Belváros szabályozásakor lebontották a régi városházát, és az előtte levő teret beépítették. Itt most az egykori Piarista Gimnázium, a mai egyetem Váci utcai épülete áll. Eltűnt a Belvárosból a Rózsa tér és a Sebestyén tér is. Hová lett egymillió négyzetös? A Ferenciek temploma előtti teret utcává szűkítették. Korábban a tér pereme egyvonalban volt a templom homlokzatával. Most a régi bazárépület tűzfalába ütközik a tekintet. A bazár Kossuth Lajos utcára néző telkén kert volt, ezt éppúgy beépítették, mint az egykori Ferences rendház Reáltanoda utca felé eső kertjét. Ide került az Egyetemi Könyvtár épülete, de ezt is előreugratták, s ezáltal megszűkítették az utcát. Hetven évvel ezelőtt egy városatya elpanaszolta a főváros közgyűlésén, hogy másfél évtizede a főváros telekbirtoka a pesti oldalon kilencmillió négyzeteset tett, azóta egymillió-kétszázezer öllel lett kisebb”. Rablógazdálkodás folyt a múlt században a telkekkel, s ez, sajnos, folytatódott a XX. században is. Ez az oka annak, hogy míg például Bécsben a középületek többnyire parkra néznek, és jól érvényesül építészeti szépségük, Pesten monumentális középületeket annyira körülépítettek, hogy alig vehetők észre. Az egykori Invalidus-palotátez a mai Városháza egész házsor börtönébe zárták. A Szerviták templomát és rendházát már II. József császár le akarta bontatni, 1828-ban pedig Kazinczy Ferenc így írt: ,.A szerviták klastroma és kertje még mindig bosszantja az Invalidusházat... Eljön az idő előbbutóbb, hogy a szerviták esen királyi művelőt elsepertetnek.” Széchenyi a rendház helyére parkot javasolt, lebonthatják a régit, s a csaknem kétszáz éves terv megvalósul: a Városháza klasszikus szépségű palotáját nem takarják el többé csúf épületek. A Duna-partot Széchenyi platánokkal akarta beültetni, és széles parksávot képzelt a Lánchídtól délre. A város egykori vezetői viszont parcellázták és eladták a telkeket. Ybl Miklós Bazilikáját is körül építették, erre sincs „rálátás”. A templom elhelyezésekor egyébként is gondatlanul jártak el. Azért, hogy szentélye keletre nézzen, a Bajcsy-Zsilinszky útnak háttal építették. Azóta haragban van a Kiskörúttal. Mikor megépült, akkor jöttek rá egy újabb hibára: a Bazilika tengelye 15 méterrel tér el a Lánchíd tengelyétől, márpedig, ha 15 méterrel arrébb építik meg, a Lánchídról nézve impozáns látványt nyújtanak természetesen, a templom és a híd közt teret kellett volna kialakítani. A Belvárosban kevés a park és a sétatér. De a főváros többi belső kerületében sem kedvezőbb a helyzet, ezekről egy újabb cikkünkben szólunk majd. Pakots György Hazak foglya a palota ÜGETÓVERSENY ! szombat du. 4 órakor GALOPPVERSENY vasárnap délután fél 2 órakor Haragszik a Bazilika a kiskorúbra? A szerviták kertjét beépítették, egy részére a múlt század nyolcvanas éveiben a főposta került. Amikor 1945- ben a posta romokban hevert, kár volt helyreállítani, inkább le kellett volna bontani. A szomszédos rozoga ház is megérett a bontásra, és a templom melletti földszintes rom — a Petőfi Sándor utca és Martinéni tér sarkán —, melyben üzletek vannak, ugyancsak lebontásra vár. Ennek a helyén azonban — a legújabb tervek szerint — bérházat kívánnak építeni, kissé hátrább húzott homlokzattal. Nagy hiba lenn nne. Bontsák le a földszintes üzletsort, majd a mellette levő, s a Petőfi Sándor utcára és Városház utcára néző átjáróházat is, s akkor a Városháza előtt kis tér keletkezik. Ha pedig a belvárosi posta végre új épületet kap. Pesti Krónika VONÓ TV Nem tudom, mibe kerülhet az a né- n hány deka fa, amelyből a vonó készül. Gondolom, a lószőr sem sokba, a nyirettyűn. Ott fekszik a vonó a nyári székes, a hegedű mellett, a szabadtéri színpadon. Drótra függesztett lámpák hullatják rá könnyű fényüket, még néma minden, a sok húrú hárfa, az öblösnagyhegedűk, a dobok, amelyekben a mennydörgő hangok rejtőznek, a rezek, csavart csöveikben a még megbúvó harsogás, a fafúvók, az ezüstösen csillogó fuvolák, amelyekből holdfényes, lágy hangok szállnak majd ki. A vonót nézem, ezt az alapjában véve semmi szerkezetet, ha úgy vesszük: növényi és állati termék, cellulózé és szaruszármazék, elkészítése bizonyára egyszerűbb, mint elválaszthatatlan párjáé, a hegedűé. A hegedűről sokszor elmondják: híres, régi mesteré volt, mester hagyta ránk, mester játszott rajta. A vonó ebben a vonatkozásban mostohagyerek, vagy merészebben: jelentéktelen, sovány férj a gömbölyded idomú hegedű-feleség mellett, akié minden szó, az első és az utolsó is. Persze — mondhatná valaki —, Orfeusz lantjához nem kellett vonó, ujjaival pengette a húrokat, mégis azt meséli a legenda, hogy körülülték a vadállatok, úgy hallgatták édes zenéjét. De a lant is más, a hegedű is, a hegedűn csak pattogtatni lehet, ha nincs vonó, mint ahogy edény, hordó nélkül nemigen van bor, sem íze a bornak, sem színe, sem bukéja. Persze — mondhatná jogosan valaki , a karmester pálcája is csak egy fadarabka, ág volt valamikor, vagy veszsző, holt fasejtek immár. Mégis a pálcából szikrázik ki a mű, születik meg a harmónia, a varázslat. De vannak dirigensek, akik eldobják a pálcát, kezükkel, ujjukkal böknek a figyelemtől feszült levegőbe, kezükből zúdul elő a kottafejek serege — tehát továbbra is a be nem avatottak nagy tiszteletével adózok a vonónak. Műfaja szerint most hegedűverseny következik. A művész — Csajkovszkij — megálmodta, kottára írta, nem Amatikra, Guarnerikre, nem Stradivárikra, nem cremonai mesterhegedű-készítők száraz fáira, megírta kicsit talán a halhatatlanságnak. És most emelkednek a vonók, hogy hozzánk idézzék a régen meghalt művész álmát , milyen érdekes játék az idővel: hang, amely megmarad évtizedeken át. Egy fekete hajú, frakkos japán álla alatt a hegedű, fehér, finom kezében a vonó. A vonók a zenekar hegedűi felett is most várnak a jelre, hogy aztán elkezdődjék az a nekem megmagyarázhatatlan varázs, amit zenének neveznek. Mert azon a műnyelven, amelyet sok zenekritikus művel, nem tudok, úgy vélem, a közönség nagy része sem. Attól is félek, hogy a kritikai zsargon sok minden olyasmit is tulajdonít a szerzőknek, amelyeken talán maga az alkotó is elcsodálkoznék. Mert az irodalomban mindenki tudhatja, mit mond a vers, de zeneiül senki sem beszél — talán csak az operában vagy a harci indulókban. Nekem magasrendű játék a zene, felhőket elérő, simogató, szívet szorító kaland, egy más világ káprázatos nyelve. Lehet, hogy a szívem az antenna hozzá, lehet, hogy minden idegszálam, néha lúdbörző bőrömmel is hallom, nemcsak lebernyés fülemmel. Óriási kaland, ahogy az lehetett az Orfeusz körül szelíden ülő oroszlánoknak is. Ismeretlenismerős tenger, mély, mint a százéves kút, szelíd, mint egy kék tó, viharos aztán felkorbácsolt hullámaival, ezer színben ragyogó szivárvány, éppen most kipattanó kristály, kicsiszolt, szikrázó gyémánt, rezgő lélek, friss harmat, ahogy megvillan a hajnali fűszálon — s nem tudom, miért szólal meg vidám vékony hangjával a fuvola, miért dörög rá, haragvó Jupiterként, öreg hangján az üstdob. Szépséges, gyönyörűséges, a jelzők mankói nélkül — ha szegény jelzőimet hozzáteszem, elreszek belőle. Tehát a vonó. A mély húrok felett jár, méltóságos lassúsággal, árad a dallam, mint hömpölygő, széles folyó, a partján ülök, sokad magammal, mégis magánosan, de már visz magával a seholse országba, ahol rögtön boldog a szívdobogás. Mit érzek, ahogy felelnek a többi vonók, kísérik, mélyítik a dallamot, mit érzek? A válaszhoz tartós, hajlékony szavakra lenne szükség, vékonypénzű, jellegtelen dadogásom, jó élni! Jó élni a páratlan harmóniában, elvarázsolt ember vagyok az égi, rendezett zengésben, a zenei varázslatos tájban, mennyei klímában, a meztelen hangok szívhez simuló fürdőjében. Valaki — barbár módon — dúdol mellettem, szeretnék rászólni: uram, én nem önhöz váltottam jegyet, hanem a hegedűkhöz, a vonókhoz. De nem szólok, mert az ő hangját is a muzsika váltja ki, önkéntelen a dúdolás. A vonót követem inkább: néha sebes, mint a leggyorsabb sas, néha andalog, mint alkonyaikor a kedves szerelmesek, vibrál, villódzik, aztán, mélyről ezüsthangra vált, néha csak érinti a húrokat, szaggatottan szól később fel és alá jár a hegedűn. ördögi motolla, vagy még inkább tündéri libbenés, tánc a kiszáradt, lakkozott fán, ezer tündér rejti a hangok szédületes, remek táncát. Megszállt vonó — egy darab fa, szaruszármazék. Sajnos, vége. Vajon hány fon az ezernyi tenyér összeverődése? A hangmérők bizonyára tudják. A kijárat felé megyünk, ahol benéz a hétköznap. Ha sietünk, elérjük az autóbuszt. Bodó Béla Ráckevén koccintanék Egy hónap óta, az első tánc hétköznap este Közgyűlés aratás után keringőt játszanak a Dunában — csillagporom, mely júliusi este —, a ráckevei parton, az öreg malomnál, a vízre hajló füzek alatt, füzek lombsátrában minden pad foglalt este lelt, és felragyogott ismét az öreg város estéli arca. Kónya Sándorral, a tanácselnök-helyettessel ülök a Dunában — a parton, az újjáépített étterem kertjében —, ő mondja: ismét táncolnak Ráckevén hétköznap. Ismét, egy hónap óta, június 29-e óta, amióta megkezdődött az aratás. Befejeződött: kigyulladtak az esti fények, ég a siget partján épült, tündéri, öreg város. MÁR AZ ŐSZ Három tsz-e van: mind a három végzett — „mind tíz mázsán felül adta a kenyérgabonát” —, a cséplés is a vége felé jár, hétfőig minden szem zsákban lesz. A tanácselnök-helyettes már nem is a mezőkről beszél, az őszről, a jövő évi tervekről. Új, nagy bölcsődét építenek — az idei aratás tanulsága, sürgetése ez —, „a tsz-családok követelik nagyon”. Eddig csak akkor vehették fel bölcsődébe a gyereket, ha mindkét szülő a szövetkezetben dolgozott. Mert „ha úgyis otthon van az édesanya, minek?” Igenám, de mennyi gond van a háztájival, az állatok nevelésével! Jövőre már akkor is fel kell venni a gyereket, ha csak a férfi dolgozik a tsz-ben. Aztán a Savoyai-kastély ügye. Helyreállítása évek óta folyik — Csepel-sziget helytörténeti múzeuma már ideköltözött —, az egyik szárnyát az Idegenforgalmi Hivatalnak akarják átadni, turistaszállóvá átalakítani őket, hisz előbb próbaként 2—3 hetet dolgoztak az új közösségben. Előbb megismerték őket. MEGFOGJÁK A MAGOT A gazdasági beszámolót a főagronómus tartotta — a tervezett munkaegység, úgy látszik, év végére biztosan meglesz —, de az egyik érdekes, elgondolkoztató része a beszédének: életkorra évről évre öregszik és fogy a tsz tagsága. 61-ben a 209 tagból 161 dolgozott aktívan, és kapott munkaegységet. Tavaly már csak 147, idén alig 130. Huszonöten nyugdíjba mennek, fiatalok nem jönnek. (A hétezres létszámú községből ma már naponta 1500-nál többen járnak be a városba dolgozni.) Kevesebb a munkáskéz: gépesítéssel, jól fizető, nagy szakértelmet kívánó agrokultúrák termesztésével pótolják, gyarapítják a keresetet. „Magfogással”. Vagyis magtermesztéssel. Tavaly párholdas parcellákon kísérleteztek még vele: idén nagyüzemi módon — a mákon kívül — cékla- és sárgarépamagot termelnek. Tavaly másfél holdról a céklamag 27ezer forintot fizetett. És a magtermesztés munkájának zöme, a dugványozás kora tavasszal van, a másik része pedig csak az aratás után. Tehát megbirkóznak vele. ♦ Három új tag EGY ÚJ FEJEZET Egy új Skodán megérkezik, a Rákóczi főagronómusa, Guti Ferenc. A közgyűlésről jön. Aratás utáni közgyűlés. Az első pont a tagfelvétel ugye volt. Három új tag felvételét szavazták meg, mind a három az Árpád Tsz-ből jött. Az egyik , micsoda regény fejeződött be, avagy csak kezdett új fejezetet — az Árpád volt elnöke, mégpedig az első, az egyik alapítója. Aztán egy kovácsmester és egy idős ember, akinek minden rokona, ismerőse a Rákócziban van. Felvették AZ A TELI SGERET Erjedő alma illata leng — ősz közéig —, cefrés ládák magasodnak az udvaron, a pince előtt; begyűjtés, behordás, nemsokára főzés kezdődik. Az elnökkel a pincemestert, a kulcsokat várjuk. — Aratás után vagyunk — mondja az elnök —, és nem volt semmi baj. És meséli, hogyan kerülhették el a munkatorlódást, a zökkenőket. Még januárban egy-egy vezetőségi tag felkereste a tagokat munkavállalási lapokkal. Még télen, most mondja meg mindenki, mit vállal, miben számítsanak rá? Ezekre a vállalt munkákra építették fel a terveket. Aki nem hajtotta végre téli ígéretét (ilyen csak három volt), annak a munkáját — szívesen vállalták — dupla munkaegységgel, mással végeztették el. Az egyik munkaegységet azonban a vállalást nem teljesítő taggal fizettették meg. De hát ez igazság is, nem? Jön is a pincemester, nézzük, vizsgáljuk ezt a nagyon kicsit luxos, könnyű — beszélgetéshez igen alkalmas —, zamatos ráckevei bort. Hogy tudom-e — kérdi az elnök —, miért kell a borral koccintani? Mert hogy minden érzékszervünk élvezze! Illatát szagoljuk, zamatát kóstoljuk, de koccintani is kell, hogy halljuk is azt a bort! K. Gy. Rákóczi levele, az osztrák röppentyű és Rózsa Sándor karikás ostora Helytörténeti kiállítás Isaszegen Isaszegen, a vasutasotthon két termében méltó helyet kap Szatmári Zoltán nyugdíjas gyűjteménye, amelynek legértékesebb darabjai közé tartozik egy kelta agyagú ételtartó, egy 4500 éves váza, kuruc fegyverek, II. Rákóczi Ferenc egyik levele, az isaszegi csatában először kipróbált osztrák „csodafegyver”, a röppentyű, valamint honvéd őseink harci eszközei és a Damjanich oldalán harcoló Rózsa Sándor karikás ostora. Az írásos hagyatékok között van a Pesti Hírlap 1849. április 24-i száma, amelynek hivatalos rovatában Kossuth Lajos, a kormány elnöke adja tudtul az isaszegi győzelmet. Az egy lapból álló újság alján olvashatjuk: Jókai Mór visszaérkezéséig felelős szerkesztő Szilágyi János. Kiadja és nyomtatja Landerer és Heckenast, Szabadsajtó út, I.ky-t