Esti Hírlap, 1965. november (10. évfolyam, 257-282. szám)

1965-11-01 / 257. szám

llam­fizőrá me­lt.u „BITÓNIA” A szombat este hallott, „Utazás Bitóniába” című műsor újszerűen hatott az­­ellen, amit — egyszerűsítve — úgy nevezhetnénk, hogy „Beatles-kultusz”. Liszkay Tamás és Jereb Ervin másfél órás műsora általában ügye­sen idézte fel, mi lenne egy mai Gulliverrel, ha — a tör­pék, s az óriások országa he­lyett — olyan szigetre kerül­ne, ahol mindenki „Beatles­­módra” él, ahol XXV. Ringó uralkodik. Iróniájával ez az ötlet módot adott arra is, hogy több fiatal, aki túlhajt­ja a „modern” ritmust, el­gondolkozzék egy kicsit. Ám az „Utazás Bitóniába” főleg arra nyújt lehetőséget, hogy azokat a legvadabb „bitón” számokat halljuk, amelyeket — egyesek szerint szerencsé­re, mások szerint sajnos — leleplező műsor nélkül is bő­ven lehet hallgatni. Az uta­zás végén hallott zenei trük­kök — a szaxofonhangon be­szélő „bitón” funkcionárius és a többi — unalmasak vol­tak mind Ringó hívei, mind ellenfelei számára. Jó ötlet és öncélúság, társadalmi (és zenei) kritika és mondaniva­lótól független különcködés keveredett a műsorban. S ezt Bozó László gondos rendezé­se és a kitűnő színészek (Ma­jor Tamás, Várnai Hédi, Ba­lázs Samu, Kálmán György, Bodrogi Gyula) szereplése sem változtathatta meg. A. • A Szombat este a Hun­gáriában kezdődött. Kellemes órákat töltöttünk Szepesi György kalauzolása mellett. Az igazi tv-szerűségre való törekvés jellemezte a progra­mot, azt akarták adni, ami a televíziót televízióvá teszi,­­ami megkülönbözteti a mozi­tól, a híradótól: a jelent, a futó pillanatot vetítették a képernyőről. Úgy éreztük né­ha, hogy együtt járjuk Sze­pesivel a pesti szombat estét, a Hungária, a hanglemezüz­let és a Népszabadság szer­kesztősége között.. Sőt, még arról is elhittük, hogy most van, amit talán már napok­kal ezelőtt filmre vettek. De ami kitöltötte ezt a csaknem három órát, az is szórakoztató volt, itt-ott fe­­neklett csak meg a vidám lendület. Túlságosan elnyúj­tották az egyébként kedves „békebeli” hangulatot árasz­tó Heltai-darabot. (Kitűnően játszotta Váradi Hédi, Káló Flórián, Csák­ányi László, Báró Anna, Gáti Pál.) Élve­zettel hallgattuk­ a Molnár­­anekdotákat mesélő Darvas Lilit, s a velőscs­on­tszertar­tással apjára emlékező Pe­tites Sándort. A stúdióban tett látogatás jobban kielégí­tette volna azokat, akik kí­váncsiak a kulisszatitkokra, ha Zsurzs Éva aktívabban beleavatkozik a játékba, mint rendező. Jó táncdalokat is hallottunk, még magyar szöveggel is. Hiába, olasz a divat! Főleg Ambrus Kyri és a kis Zalotai Sarolta tetszett. Tabi László, mint szerző és mint előadó szerepelt. Őt mindig szívesen olvassuk és mindig szívesen látjuk. A Görbetükör együttes paródiái pontosan ültek. Legsikerül­tebb volt az álarcos néger szám. Leclerc mester esete ezúttal nem tette különösebb próbára a krimi-szakértőket. • Az angolok nemigen ne­vetnek úgy igazában, úgy be­le a világba. Sokkal szemér­mesebbek. Nevettetni is azon a bizonyos angol módon sze­retnek. Fanyarul, gúnyosan, tartózkodva. Peter Sellers filmje, a Finom kis börtön is ilyen angolos fintor, köny­­nyed, szellemes szúrások so­rozata. Nem hal bele, akit ér, de vakarózik utána. (Fendrik) 1965. november 1. hétfő Vita a táncdal­szövegek körül Hogyan lehet hegedülni a Niagara fölött A polémia — kisebb-na­gyobb szünetekkel — évek óta tart; időről időre csak­nem minden lapban megje­lennek cikkek, kritikák és glosszák, amelyek táncdal­szövegeink silányságát te­szik szóvá. Legutóbb Sz. Szabó László írta az Alföld 9. számában: „Táncdalaink irodalmi mértékkel mérve ... általában igénytelenek, a korérzés, igény kifejezésé­nek jelszavával hatásvadá­­szok, felszínesek, ebből kö­vetkezően hamisak is, jelen­tős részük kifejezetten rossz­nak mondható.” A cikk állí­tását bizonyítás, a táncdal­­szöveg-idézetek elemzése kö­veti. Hallgassuk meg most a má­sik fél képviselőit: három szövegírót a legnépszerűbb, a rádióban és a pódiumokon leggyakrabban szereplő, s az idézett cikkben is említett számok szerzői közül. SZOKERESZ A VAKERESZ — Táncdalszöveget önma­gában, a zenéje nélkül bí­rálni lehetetlen — mondja G. Dénes György. — Olyan ez, mintha egy artistánál — aki a Niagara vízesés fölött kifeszített kötélen biciklizik, közben fél kézzel hegedül — nem vennénk figyelembe, hogy milyen körülmények között játszott, s megbírál­nánk, ha véletlenül hamis hangot fogott. Lehet, hogy merész a hasonlat, de tény, hogy a szövegírót a modern zene teljesen gúzsba köti; a Gershwin utáni differenciált ritmusokra — magyar nyel­ven — nagyon nehéz, szinte alig lehet értelmesen és köl­tőien verselni. Ami tíz év előtt ritmusnak számított, ma már unalmas; ezek a modern ritmusok pedig el­lentétesek a magyar nyelv természetes zenéjével. Min­dig az olasz, meg az angol— amerikai számokat említik példaképpen. Csak arra nem gondolnak, hogy az olasz és az angol nyelv ritmusa alap­vetően különbözik a magya­rétól. — Véleménye szerint tehát nem igaz, hogy gyakran egy­­ügyűek, ostobák a dalszöve­gek? — Voltaire mondta: „Ha valami olyan ostoba, hogy nem lehet elmondani — eléneklik.” De nem szabad általánosítani. Egy-egy nép­szerű szövegíró 200—300 dal­szöveget ír évente. Eközött persze, hogy akadnak gyen­gébbek is, meg jobbak is. S ebben a műfajban éppúgy vannak tehetségesebb, meg kevésbé tehetséges szerzők, akár — például — a lírai költők között. — A modern táncdalok szö­vegének külföldön egyre ki­sebb jelentőséget tulajdoní­tanak, gyakran­­ „vakszöve­gekkel” jönnek ki a számok. Mert a slágernek nem a tar­talma a fontos, hanem az, hogy jól énekelhető legyen. Mit jelent a közismert ci­gánydalnak az a sora, hogy „János bácsi, szekeresz a vakeresz”? Százezrek ének­lik, fogalmuk sincs róla, s nem is érdekli őket, pedig a szám sikerének titka éppen ezekben, a többség számára értelmetlen, de nagyszerű hangulatfestő szavakban rej­lik. Nem véletlen, hogy egyre több külföldi szöveg a „visz­­sza a kőkorszakhoz” jegyé­ben készül: nem egyéb, mint rövid indulatszavak varáció­­ja: a „Yeah, yeah, yeah”, az „Óh, óh, óh”, az „Ay, ay, ay” a legsikeresebb modern tánc­számok közé tartozik. A VILLA NEGRA S. Nagy István így kezdi: — Amíg egy költőről rend­szerint megírják, hogy most jobb kötetet publikált, most meg gyengébbet — a sláger­szövegek közül csak a gyen­gébben sikerülteket pécézik ki, s azok alapján általáno­sítanak. Tíz éve írok táncdal­szöveget, azóta valamennyi e tárgyban megjelent cikket kivágtam és eltettem: egyet­len egy akad közöttük, ame­lyik valóban bírált, reálisan viszonyított, az összes többi csak globális kirohanásokat tartalmaz. Talán azért, mert sokakban téves elképzelések élnek a „nagymenő” szöveg­írók jövedelméről, holott a valóság: legtöbb fiatal szer­zőnek van valami polgári foglalkozása, amiből él, mert csak szövegírásból aligha tudná fenntartani ma­gáit. — Tehát alaptalannak tart­ja a bírálatokat? — Ilyen sommás formá­ban: igen. Az olasz és az an­gol számok szövegének át­lagnívóját elérik a magyar szövegek, a többiét meg messze felül is múlják. És sokkal jobbak, mint régen. Harmat Imre, aki klasszikus szövegírónak minősül, azt írta: „Teve van egypupu, van kétpupu ..Ma akár­melyikünket valósággal meg­köveznének ugyanezért. De a táncdal nem versenyezhet művészileg a lírai költemény­nyel, mert mindig ki kell szolgálnia a legszélesebb nagyközönség ízlését. Szenes Iván nagy sikerű számában — „Kicsit szomorkás a han­gulatom máma” — stiliszti­­kailag helytelen a „máma” kifejezés, mégis attól siker a dal: az utca népe úgy hasz­nálja, s a sláger éppen arra szolgál, hogy utcán fütyö­­résszék, lokálban táncolja­nak rá. — Mégis akad néhány olyan szám, amelynek sike­rült egyeztetnie a népszerű­ség követelményeit az iro­dalmi színvonallal... — Romhányi—Ránki „Pá­rizsban szép a nyár”, vagy Garai—Ránki „Villa Negra” c. alkotására gondol? Kivéte­lek, amelyek erősítik a sza­bályt. Tulajdonképpen mind­kettő slágerparódiának ké­szült, s annak ellenére vált sikerré, hogy valódi költői érték. Ezek ritka, szerencsés telitalálatok. FÜRDŐRUHÁBAN A KÖRÚTON? Brand István véleménye sok mindenben egyezik kol­légáiéval. Mindenekelőtt ő is az általánosítás ellen emel szót, s az operaáriák szöve­gére hivatkozik, amelyek aligha irodalmibb igényűek a táncdaloknál. — Nem szabad elfelejteni a táncdalszöveg elemzésénél, milyen alkalomra készült — folytatja. — Ha egy hölgy fürdőruhában végigmegy a Körúton, közbotrányt okoz; ugyanazon a viseleten senki sem ütközik meg, ha a stran­don látja. Ne felejtsük el, hogy a táncdalszövegek ba­nális — ha úgy tetszik: gics­­cses — szituációkban „hasz­náltatnak fel”. Ez a szituáció azonban csak a kívülálló­nak giccses, aki benne van, annak nem. A csalódott sze­relmes történetét mindenki giccsesnek érezheti — csak éppen ő maga nem fogja so­ha giccsesnek érezni saját bánatát. — Akadtak költők, akik ezt a lelkiállapotot magas mű­vészi szinten fejezték ki... — Igaz, s nem is azt állí­tom, hogy tudatosan giccses szöveget kell írni a táncda­lokhoz. De a táncdalszöveget mindig a zene határozza meg; a szövegnek ugyanazt kell mondania, amit a zenének. Ezt a feladatot pedig igénye­sen inkább csak a sanzon műfajában sikerült és sike­rül megoldani. — Véleménye szerint tehát a lehetőségekhez képest min­den rendben van a táncdal­szövegek körül? — Szó sincs róla. El kell ismerni, az utóbbi időben zeneileg és szöveg szempont­jából egyaránt esett táncda­laink nívója, ami elsősorban annak következménye, hogy felhígult a szerzők köre. Sok olyan szerző is belesodródott a műfajba, aki csak üzletnek tekinti a táncdalszerzést. A zeneszerzők egy része nem tesz egyebet, mint szolgai módon utánérzi az éppen di­vatos külföldi ritmusokat (néhány gitárfogással tarkít­va), s ehhez primitív, kiálto­zó szöveget irat. Sajnos, ezek a számok válnak leggyorsab­ban népszerűvé. Az igénye­sebb dalok közül pedig sok megfullad azon, hogy alig vannak előadóink, inkább csak énekeseink, akik nem művészien kidolgozva előad­ják, hanem primitív módon leéneklik a számokat. De hát végül is: kinek a bírálata ér­vényes? A sajtóé-e, vagy az erre hivatott Táncdal- és Sanzonbizottságé, amely az ilyen számokat is átengedi? A szerzőknek egyáltalán nem könnyű eligazodniuk a gyak­ran ellentétes értelmű bírá­latok és kívánalmak között. ★ úgy véljük, a táncdalszö­vegek bonyolult és szerte­ágazó problémája ügyében néhány rövid befejező mon­dattal aligha lehet igazságot tenni. Más érdekeltek véle­ményére külön cikkben té­rünk majd vissza. (zs. i.) A külföldiek se jobbak ♦ Kinek giccs a giccs Válaszolnak a megbírált táncdalszöveg-írók Petipa, a híres táncos életéről készít filmet a Lenfilm Stúdió és egy francia filmgyártó vállalat közösen. Képünkön Petipa és Csajkovszkij, Gil Segan és Oleg Sztrizsenov. Jean Marais az ördög cimborája Jean Marais történelmi tárgyú kalandfilmek után a modern bűnügyi filmeket karikírozó Stanislas és Fran­­tomas filmsorozatokban lé­pett fel. Most ezt is megun­ta, és színpadon szerepel. Shaw Az ördög cimborája című játékát rendezi, s a fő­szerepet is maga játssza. Új Hulot úr készül A legnevesebb filmrende­zők jelenleg a következő fil­meket forgatják a francia stúdiókban: Alain Resnais: Vége a há­borúnak — Yves Montan­d­­nail a főszerepben. Jacques Tati: Új „Hulot úr” filmet forgat a modern világról, mely az automati­­záció megszállottja. A fősze­repet is ő játssza. René Clement: Az eltűnt idő nyomában című Proust­­művet viszi filmre. Roger Vadim Zola regé­nyein dolgozik. Főszereplő: a felesége, Janie Fonda. BUDAPESTI ZENEI HETEK Markevics Harminc évvel ezelőtt fia­tal művészpár állt a buda­pesti anyakönyvvezető előtt. A vőlegény kijevi születésű, párizsi neveltetésű muzsikus, a Sztravinszkij, Prokofjev, Doráth világsikerét elindító balettigazgató, Gyagiljev fel­fedezettje. A menyasszony 19 éves táncművésznő, Márkus Emília unokája, Nizsinszkij lánya, Kyra. Tanúk: Dohná­­nyi Ernő és az angol követ felesége, Nizsinszkij egykori világhírű partnernője, Tama­ra Karsavina... Igor Marke­vics, az ifjú férj ekkor már nemzetközi nevet szerzett né­hány balettjével. Ikaruszát néhány év előtt hosszú levél­ben dicsérte egy előtte isme­retlen nevű szerző-kollégája... (Kevés muzsikus előtt volt ekkor már ismeretlen ez a név, s amikor a háború után, egy sokat hányódott ládából kozták, könyvek közt újból előkerült a levél, Markovics maga is csodálkozott, hogy­hogy nem ismerte 1930-ban ezt a nevet — Bartók...) A háború félbevágta szer­zői pályáját. Talán az egyet­len idegen volt, aki az egész időszakot Itáliában tevékeny­­kedte végig, nem muzsikus­ként, hanem mint az ellenál­lási mozgalom harcosa. A vi­lágégés után kezdte karmes­teri pályáját. Néhány év múlva a legnagyobbak közt tartották számon. Hogyan ér­te ezt el? Rádió- és hangle­mezfelvételeiről régen ismer­jük erényeit: a művek szel­lemi és érzelmi tartalmát tö­kéletesen érvényre juttató, nagyvonalú kidolgozás pon­tosságát, lírai elmélyültségét, drámai forróságát, a régi és modern formák tévedhetetlen biztonsággal újjáteremtett, éles rajzát... Csak azt nem tudtuk, hogyan valósítja mindezt meg?! A tragikus földrengés után, Skopje muzsikusaival hang­versenyezett nálunk először, egy világkörüli turné kereté­ben, a súlyosan szenvedett város újjáépítése javára. Már akkor látható volt, hogy ze­nével mélyen átitatott mű­vészegyénisége, biztos ízlése és formáló képessége kivéte­les akaratátvivő erővel és pe­­dagógógiai hajlammal páro­sul. Most az Állami Hang­versenyzenekar és a Rádió Szimfonikus Zenekara idén,­ az is kiderült, hogy milyen nagy tudás és felkészültség áll produkciói, sikerei mö­gött Vallja, hogy a karmester­séget ma már ugyanúgy gyermekkorban kellene el­­kezdeni tanulni, mint a zon­gorázást és hegedülést. Irá­nyító, frázisokat kiemelő, egyensúlyt biztosító dirigálá­sa ugyanolyan kidolgozott, mint bármely virtuóz zongo­rázásának ujjrendje, frazíro­zása, elemzésen alapuló re­mekműtolmácsolása. Amit a zseniális elődök Bülowtól Toscaniniig és Klempererig spontán zenei érzékükkel produkáltak­­, meg lehet ta­nulni. S a rendkívüli tehet­ség ekkor már az élményt te­remtő eszközökön túl, a szug­­gesztív kifejezőerő terén dön­ti el a művészi különbséget és rangot. Vagyis mindenekelőtt olyan mesterségbeli biztonságot kell szerezni, amire eddig csak hosszú évtizedes tapasz­talatok árán tehettek szert a karmesterek. Olyan biztonsá­got, mint ami most Haydn Teremtés című oratóriumá­nak csemballó mellől dirigált előadásán érződött, s aztán a Budapesti Zenei Hetek ünne­pi záróhangversenyén. Eddig kétféle jó karmestert ismer­tünk az utóbbi évek vendég­­művészei között: olyanokat, akik a precíz kidolgozásban voltak erősebbek, vagy olya­nokat, akik a szuggesztív erő birtokában kikényszerítették a jó produkciót. Markevics­­ben e két erény magas szín­vonalon, egyensúlyban áll. Igen nehéz lenne leírni, hogy ez a művészi ösztönt és mes­terségbeli tudást, elemző részletességet és nagyvonalú alakító­ lendületet, szakmai elmélyültséget és szárnyaló fantáziát összefoglaló egyen­súly mit jelent a művészet­ben! Akik azonban hallották a Budapesti Kórus és Ilos­­falvy drámaivá érett éneké­vel a Psalmust, Sztravinszkij Zsoltár szimfóniáját, Ravel szvitjének borzongató színor­giáját, akik a zárókoncert extatikus élményét átélték, azok megértik, mire célzott vendégművészünk azzal, hogy­­ „új szakaszába lépett a dirigálás művészete”. Fodor La­jos November 1. — hétfő KOSSUTH: 14.00: Hírek. — 14.05: Mezőgaz­dasági előadás. — 14.30: Népi muzsika. — 14.45: Válaszolunk hallgatóinknak. — 15.00: Zeneka­ri muzsika. — 15.40: A tenger­­szemű hölgy. Jókai Mór regénye folytatásokban. — 16.00: Hírek. — 16.15: Gyermekrádió. — 16.55: Ma­gyar muzsikusok a Szovjetunió­ban. — 18.00: Mi történt a nagy­világban? — 18.15: Hazánk hírei. — 18.30: Török Erzsébet és Palló Imre énekel. Béres János furu­lyázik. — 18.55: Könyvről könyv­re. — 19.05: Beethoven: Hármas­­verseny. — 19.40: Operettrészle­tek. — 30.00: Esti Krónika. — 30.50: Tánczene. — 21.00: Dobozy Imre műveiből. — 22.00: Hírek. — 32.15: Szovjet előadóművészek műsorából. — 23.37—0.25: Operett­részletek. Közben 24.00: Hírek. PETŐFI: 14.00: Vladimír Horowitz zongo­rázik. — 15.00: Hírek. — 15.05: Mi­ről tárgyal a barlangkutató vi­lágkongresszus? — 15.20: Operett­­­részletek. — 16.05: Édes anya­nyelvünk. — 16.10: Emlékezés Leninre. — 17.00: Hírek. — 17.05: Lányok, asszonyok... — 17.35: Induló­ átiratok. — 17.50: őszi koncert. Kosztolányi Dezső ver­se. — 18.20: Esti hangverseny. — 10.00: Hírek. — 19.05: Tánczene. — 19.40: Előadás. — 20.00: Film­sztárok énekelnek. — 20.15: A hét zeneszerzői: A szovjet zene mes­terei. — 21.00: Hírek. — 21.05: Ma­gyar nóták. — 21.30: Jegyzet. November 2. — kedd KOSSUTH: 4.30: Hírek. — 4.32—8.00: Reg­geli zene. Közben 5.30, 7.00: Reg­geli Krónika. 5.00, 6.00, 6.30, 8.00: Hírek. — 8.20: Verbunkosok. — 9.00: Gyermekrádió. — 9.40: Orosz népdalok. — 10.00: Hírek. — 10.10: Elbeszélés. — 10.23: Köny­­nyűzene. — 11.00: Iskolarádió. — 11.35: Schubert: II. szimfónia. — 12.00: Hírek. — 12.15: Tánczene. — 13.00: Új versek. — 14.00: Hí­rek. — 14.05: Falusi délután. — 15.46: Népdalok. — 16.00: Hírek. — 16.15: Szórakoztató zene. PETŐFI: 4.30—10.58: Azonos a Kossuth Rádió műsorával. — 14.00: Ope­rettrészletek. — 14.40: Szvjatosz­­lav Richter zongorázik. — 16.07: Gyermekrádió. SZÍNHÁZAK HÉTFŐI MŰSORA: Nemzeti Színház: Úri muri (7). — Katona József Színház: Az ifjúság édes madara (7). — Ma­dách Színház: Hamlet (7). — Madách Színház Kamaraszínháza: A bolond lány (7). — Vígszínház: A Karamazov testvérek (Albér­let, 2. előadás, 7). — Ódry Szín­pad: Az idő vasfoga (fél 8). — Thália Színház: H. Richard (fél 6) . — József Attila Színház: Egérút (A-bérlet, 1. előadása, 7). — Fővárosi Operettszínház: Ri­viera (Komb. 8. bérlet, 2. előadás, 7) . — Egyetemi Színpad: Mai ro­mán kultúra: „A szomszédság nevében”. C-sorozat, 3. előadása (7). — Állami Déryné Színház a Gorkij Danuvia Műv. Házban: Az új földesúr (du. fél 3). — Állami Bábszínház: A fából faragott ki­rályfi, Petruska (felnőttműsor,­ fél 8).

Next