Esti Kurir, 1937. március (15. évfolyam, 49-71. szám)

1937-03-02 / 49. szám

2 egyetemes érdeke volt. A száznegyvenhat ember visszavétele azonban nézetem szerint nem egyetemes munkásérdek. Megmondottam, hogy négyezer ember sorsát nem lehet összekapcsolni 146 ember sorsával. A mozgalmat a jelen körülmények között nem támogathatom és semmiféle intervenciós eljárásra nem vállalkozom. A hatóság — fejezte be nyilatkozatát a főispán — ezentúl csupán a rend fenntartására fog felügyelni. Hiszem, hogy a munkásság józan elemei belátják a további sztrájk céltalanságát és rövidesen teljes létszámban megkezdik a munkát, hogy a kormányhatóság által részére kieszközölt felemelt munkabér előnyét élvezhesse. * Földfeletti, nyílt sztrájk A déli órákban Tolnay József, a szociáldemokrata párt helyiitkára ezeket mondta a helyzet alakulásáról: — Sztrájk van. A munkásság nagy része nem szállt le. Földfeletti becsületes, nyílt sztrájkról van szó, amelyért a szakszervezet vállalja a felelősséget. Minden a mi tudtunkkal és hozzájárulásunkkal történt. Tegnap délután négy órakor mintegy háromezer főnyi tömeg előtt a pécsbányatelepi Kassziánban tartottunk gyűlést, ahol ismertettem a munkássággal a bérmozgalom állását és közöltem, velük az elbocsátottak névsorát. — A megjelentek úgy határoztak, hogy a munkát nem veszik fel és szolidaritást vállalnak a többi munkástársakkal. Az elbocsátással a vállalat azt a manővert folytatja, hogy olyan embereket bocsát el, akik a vezetőségben résztvettek. Tudomásom van róla, hogy az iparügyi miniszter úr a DGT vezérigazgatója előtt nyomatékosan hangoztatta, hogy újabb súrlódások elkerülése végett az elbocsátott száznegyvenhat ember közt ne legyenek szakszervezeti vezetők és bizalmiak. Vegyen a vállalat szociális szempontokat is figyelembe és olyanokat bocsásson el, akik könnyebben bírják ki a munkanélküliséget. Ezzel szemben a vállalat elbocsátottai kilencvenkilenc százalékban a kolóniákban lakó proletármunkásság exponensei, akik évek óta küzdenek a DGT tarthatatlan bérpolitikája ellen, amelyet az egész magyar közvélemény elité). — Ezektől az emberektől akar megszabadulni az igazgatóság, amit nyíltan ki is jelentett s ezeket az embereket teljes számban el is bocsátotta. A munkásság tudomásom szerint becsületbeli kérdésnek tartja azt, hogy ezekkel szolidaritást vállaljon és minden törvényes eszközt felhasználjon arra, hogy az elbocsátást mennél előbb hatálytalanítsa. A déli órákban felkeressük vitéz Horváth István főispán urat és közbenjárását kérjük. A főispán és a párttitkár nyilatkozata után felkerestük a DGT pécsi bányaigazgatóságát. Itt a következő közlést kaptuk: — A szocáldemokrata szakszervezet és egyes sajtóorgánumok a pécsvidéki bányamunkások bérmozgalmával kapcsolatosan azt állítják, hogy a DGT éhbérért dolgozatja munkásait. Ezzel a hangzatos beállítással szemben kijelentjük és ha kell, bizonyítjuk is, hogy a bányamunkásságunk átlagos bére a nyolcszázalékos levonás előtt is magasabb volt, mint a hatóság által például a kőművesek részére pécsi viszonylatban megállapított minimális munkabér s hogy a nyolcszázalékos munkabérlevonás eltörlésével a magyarországi tíz nagy bányavállalat közt munkabér tekintetében az elsők sorában vagyunk. A bányatelepeken a déli órákban is a legnagyobb rend és nyugalom van s kíváncsian várják, a kétórai műszakváltáson jelentkeznek-e ismét munkára bányászok. Az egész közvélemény feszülten figyeli a pécsvidéki bányászsztrájk további fejleményeit. Nem tudja az ember, min szomorodjék el jobban: azon, hogy bűzbombás, ablakbevetéses tüntetések folynak — vagy azon-e, hogy miért folynak? Ifjúsági tüntetést sokat ismer a magyar történelem, a 48-as március fiatal polgárainak felszabadító, vértelen forradalmától egészen a legutóbbi évek megannyi szégyenletes zavargásáig. De talán egyiknek sem volt a jogcíme olyan szánalmasan groteszk, mint a maiaké. Egy magyar film ellen folynak a tüntetések. Vegyék le a műsorról a Lovagias ügyeit — követelik a tájvédelmi diktatúrás jelszavaktól megittasult diákok és ál-diákok. A békésen szórakozni akaró moziközönséggel szemben védik meg a magyar fajt, Perczel Zita és Kabos Gyula ellen indítanak rohamot, a magyarság hatalmának növelésére, szociális helyzetének javítására. Egyéb baja, egyéb problémája nincs is ennek az országnak, mint hogy egy filmnek milyen a szövege és a szereposztása? Megdöbben az ember a szellemi sivárság láttára, amely a most már látnivalóan központi irányításra működő tüntető apparátust jellemzi. Az országban annyi súlyos probléma vár ma megoldásra! A pécsi bányászsztrájktól, melynek jelenségei éppen a legutóbbi napokban kavarták fel a közvélemény szociális lelkiismeretét, egészen a földművestársadalom széles rétegeinek nyomoráig, a mezőgazdaság átszervezésének ügyéig, annyi komoly kérdés mered azok elé, akik a magyar nemzet, a magyar nép és hogy a divatos kifejezéssel éljünk, a magyar faj sorsát szívükön viselik! A higgadt és felelősségteljes emberek naphoszszat tépelődnek e kérdéseken, s keresik ezeknek megfelelő megoldását, még ha nem beszélnek is mindig róluk ... De vájjon ezek a sebek fájnak-e az új, a „szociálisabb" Magyarország tüntető előőrs-csapatainak? Vájjon a nyomorgók, az elesettek érdekében kívánnak-e értelmes intézkedéseket? Nem, nekik egy film fáj. Egy magyar film, erdélyi gyökerű, veretesen magyar író műve, akinek Amerikában megfilmesített darabja nemcsak a magyar szellem expanzióját jelenti, hanem híveket toborzott a magyarság történelmi igazságának is. Az fáj nekik, hogy van egy új magyar iparág, amely a szegénységgel dacolva, a kezdet súlyos nehézségein átvészelve mind több és több kezet foglalkoztat, mind több és több szájnak ad kenyeret. Olyan sokat hallani — és joggal— az elhelyezkedést nem lelő ifjúság problémájáról! Világos szemű ember tisztában van azzal, hogy ezen a problémán másként, mint munkaalkalmak teremtésével gyökeresen segíteni nem lehet. Erre virágzásnak indult egy új magyar iparág, melynek munkájában részt vehet mindenki, akinek ehhez tehetsége van, aki erre alkalmasnak bizonyul. Nem arra kellene-e ilyenkor törekednie az ifjúságnak, hogy ez iparág terjeszkedési lehetőségeit növelje? Nem azért kellene-e reszketnie, hogy a magyar film megbirkózzék a külföldi mammut-tőke konkurrenciájával? Hiszen egy-egy magyar film nemcsak az íróknak és művészeknek jelent hírt, boldogulási lehetőséget, jövedelmi forrást, bár ez sem volna elhanyagolandó érdek a nemzeti kultúra szempontjából, hanem a műszaki, emberek, a fizikai munkások, az egyes filmszínházakban érdekelt engedményes vállalkozók és személyzetük tömegeinek sorsa is össze van kötve a film ügyével. Az egész magyar ipar, az egész magyar munka prosperitásának kilátásait csökkenti, ha azt látják, hogy egy vállalkozás nem lehet biztonságban, mert amikor valamilyen produktuma piacra kerül, akkor mondvacsinált „faji“ ürügyekkel és erőszakos eszközökkel hajszát indíthatnak ellene. Hogyan kapjanak kedvet az ilyen jelenségektől új vállalkozások alapítására, új szellemi, ipari és kereskedelmi területeken való kísérletezésekre a tőkések? Márpedig nem éppen az ifjúságnak érdeke-e elsősorban az új munkaterületek felkutatása? Kulturális, szociális és nemzeti szempontból egyaránt érdek, hogy eltűnjenek az akadályok az új kísérletek, az új vállalkozások útjából. Az ifjúságnak mindenekelőtt ez akadályok eltakarítását kellene sürgetnie minden területen. Ehelyett azonban az ifjúság — jobban mondva az a csoport, amely az ifjúság ügyét magának kisajátítja és az ifjúság nevében rendez utcai zavargásokat — csak azon töri a fejét, hogy miképpen kösse gúzsba az alkotni, építeni készülő kezeket, miféle új numerus claususokkal csonkítsa meg az életet és micsoda erőszakos rohamokkal tegye bizonytalanná a magyar munka alkotásainak sorsát. Az ifjúság ne tudná a maga lovagi erényeit másként dokumentálni, mint azzal, hogy rohamosztagokba verődve ráront a Lovagias ügy lepergetőire? A Lovagias üggyel szemben tanúsított „ifjúsági" eljárás legjobb indulattal sem nevezhető lovagiasnak. De nagyobb baj, hogy nem nevezhető nemzetinek és keresztényinek sem. Legkevésbé pedig értelmesnek. A jövő historikusa elámulhat azon, hogy egy ezer szociális bajtól sújtott ország fiatalságának nem akadt fontosabb gondja, mint tőle telhetően megakadályozni egy magyar iparág kifejlődését és termékeinek elterjedését, diszkreditálni művészeit és bűzbombával üldözni békés közönségét. LOVAGIAS ÜGY Rejtély két emberhalállal A párisi Santé-fogházban tegnap stalt meg negyvenkét éves korában az életfogytiglan elítélt Charles Barataud, akinek bűnügye hét esztendővel ezelőtt a legnagyobb szenzációt keltette és rejtélyes körülményeire azóta sem derült világosság. Charles Barataud harmincötéves volt, ammikor az érdeklődés középpontjába került egy rejtélyes bűneset kapcsán. Egy limogesi gazdag gyáros fia, jól ismert sportember és társaságbeli úr volt és éppen ezért általános megdöbbenést keltett, amikor 1928 január 16-án gyilkosság gyanúja miatt letartóztatták.★ A vád az volt ellene, hogy Etienne Faure taxisofőrt, akinek holttestét négy nappal előbb találták meg Limages mellett, meggyilkolta. Barataud — akinek kocsiját a bűntett színhelye közelében megtalálták — azonnal bevallotta a gyilkosságot, amelynek indító okairól azonban nem volt hajlandó nyilatkozni. A letartóztatását követő napon Barataud engedélyt kért rá, hogy egy rendőrtisztviselő kíséretében meglátogathassa betegen fekvő apját, annak limogcsi villájában. Az engedélyt meg is kapta és egy tisztviselő három rendőrrel együtt közrefogta a gyilkos fiatalembert, akit azután magukkal vittek a limogesi villába. A rendőrök sem várakoztak a lépcsőházban, illetőleg a hallban, mialatt Barataud felment az emeletre, hogy apjával beszéljen. Alig tíz perccel később becsöngetett a villába egy fiatalember, aki a rendőröknek azt mondotta, hogy ő az idősebb Barataud orvosa. Gyanútlanul felengedték, de alig ért fel az emeletre, odalenn a hallban megszólalt a telefon. A rendőrtiszt felemelte a hallgatót. — Itt Barataud védője beszél — mondotta egy izgatott férfihang. — Az isten szerelméért siessenek, talán még meg tudják menteni Bertrand Peynet életét. Az ismeretlen telefonáló ezzel már le is tette a kagylót. A rendőrtiszt roszszat sejtve felsietett az emeletre és abban a pillanatban, amikor a felső folyosóra ért, az egyik szobából egy lövés dörrenését hallotta. Berontott és ott találta még füstölgő revolverrel a kezében Siarataudot, aki barátját, Bertrand Peynet — ugyanazt, aki tíz perccel azelőtt orvosnak adta ki magát — agyonlőtte. Ekkor váratlan fordulat történt. Az azonnal megbilincselt gyilkos visszavonta előbbi beismerő vallomását és kijelentette: csak azért tette a vallomást, hogy engedélyt kapjon arra, hogy barátjával, akit mindennél jobban szeretett, még egyszer találkozhassék. Előadta, hogy amikor Peynet, mint orvos bejutott a villába, megható búcsújelenet zajlott le közöttük, majd elhatározták, hogy mindketten meghalnak. — Már én sem élnék — jelentette ki —, ha a revolver csütörtököt nem mondott volna, miután barátomat agyonlőttem. Hogy miért kellett barátját megölnie, azt éppoly kevéssé volt hajlandó elárulni, mint ahogy egyetlen szóval sem járult hozzá ahhoz, hogy a taxi sofför meggyilkolásának rejtélyére világosság derüljön. Csodálatosképpen a hetekig, hónapokig húzódó nyomozás sem tudott semmiféle megnyugtató adatot produkálni e ttekintetben, úgyhogy a bíróság végül mellőzte a halálos ítélet kimondását és életfogytiglani fegyházra ítélte a kettős gyilkossággal vádolt Barataud, aki most mind a két gyilkosság titkát valószínűleg örök időkre magával vitte a sírba. 1937 március 2 Március 15 Finnftre Tankankonnan Tegnap, február 28-án, a Kalevala százesztendős évfordulóján, Finnország nemzeti ünnepén tartotta a La Fontaine Akadémia finn-magyar-észt ülését a Magyar Tudományos Akadémián. Ez alkalommal Vikár Béla elnök bejelentette, hogy finnországi tudósok, írók és művészek a finn köztársaság lelkes magyarbarát elnökének azt tanácsolták, hogy a magyar szabadságharc ünnepi emléknapja, március 15. Finnországban is ünnepnap legyen. Az elnök igen szívesen fogadta az ajánlatot s nem kétséges, hogy a mozgalomnak sikere is lesz. Nálunk viszont a finn rokonság ünneplésére éppen a finn nemzeti ünnepnapon, február 28-án, tartotta ülését a La Fontaine Akadémia s a körünkben időző Maila. Talvia aszszonyt, a legnagyobb élő finn írónőt az ülésen tüntető meleg szeretettel ünnepelte. A La Fontaine Akadémiának az a terve, hogy ezt a napot ezután is ünnepi dísszel ruházza fel s tervek készülnek, hogy ez a nap a jövőben intézményesen jelentse a finn szabadság magyarországi ünnepét. Az előadóülésen Vikár Béla elnök üdvözölte a terembe lépő Mark Talviót, aki a szűnni nem akaró taps és ünneplés közben hálásan köszönte meg a lelkes fogadtatást, V. A. Koskenniemi ismertette Finnország legnagyobb költőjét, majd Képes Géza (Sárospatak) műfordításait a finn és észt lírából Medveczky Mária tolmácsolta drámai erőijel és nagy hatással. Elmeik bemutatta Maila Talvia új regényét, A darvakat és a társulat tagjainak, Varságh Jánosnak és Petri Mórnak új verskötetét. Lukács György előadása és Andersen Felicia a La Fontaine recitátuma és Virányi Elemér tanulmánya egészítette ki a tartalmas ülés programját. A La Fontaine Akadémia négy új tagot is választott: a tudományos szakosztályába dr. Nagy Iván Edgárt, a zenei szakosztályba Stefániai Imrét, a képzőművészeti sztályba Vaszary János festőt. Jogerősen felmentették Rosenberg Károlynál Emlékezetes az a lopási ügy, mely minlt év nyarán egy előkelő Vijci-utcai női szalonban játszódot le. Egy amerikai társaság megjelent a ruhaszalonban s az egyik hölgynek elveszett a nagyértékű platina melltűje, amelyet azután a papírkosárban találtak meg. A gyanú Rosenberg Károlynéra, at szalon direkt részére esett. Az ügyészi vádirat alapján a büntetőtörvényszéken két napon át tárgyalták Rosenbergné ügyét. Védője, Derend Béla dr. ügyvéd a törvényszéki tárgyaláson azt vitatta, hogy a papírkosárban megtalált brostát nem a vádlott tulajdonította el, az ismeretlen körülmények között került a hulladékok közé. Ilyen körülmények között a törvényszék felmentette Rosenbergnét a lopás vádja alól. Az ügyész fellebbezett az ítélet ellen. Az iratok ezek után a főügyészségre kerültek. Sztracha Gusztáv dr. főügyész az iratok áttanulmányozása után úgy döntött, hogy visszavonja az ügyészség fellebbezését és erről értesítette a táblai tanácsot, így tehát Rosenbergné felmentése jogerős lett. A létért való küzdelemben hathatós segítségére van a dolgozó egyénnek egy-egy pohár természetes „Ferenc József" keserűvíz reggelenként éhgyomorra hévévé, azért, mert ez gyorsan szabályozza a szellemi és testi munkaképességre oly igen fontos bérműködést és anyagcserét.