Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám

Boldog Új Évet! Amikor a jókí­vánságot hallom, egy pillanatra úgy érzem, mintha gúnyolódnának ve­lem. Vajon mitől lesz boldog az előt­tünk álló új esztendő? Talán az inflá­ció, a szegénység az óesztendővel együtt elmúlik? Jövőre tiszta lappal indulhatunk, boldogan tölthetjük napjainkat? Hiú ábrándok ezek, a gondok, bajok átlépnek velünk az új­évbe és hónapról hónapra fokozzák boldogtalanságunkat. A hatalom per­sze majd gondoskodik magáról, sőt egyesek örömét, gazdagságát is biz­tosítja. Az elmúlt fél évszázadban a nyo­morúságos nehéz évek szilveszterein még reménykedhettünk a boldogabb új esztendőkben. A háború után negyvenöt szilveszterén vártuk az in­fláció végét. Megtörtént. Negyvenhat utolsó napján újjászületésünkről ál­modoztunk és az új évben kinyomtat­ták az új pénzt, a forintot. A demok­rácia előszele volt a többpárti parla­ment megválasztása. Negyvenhét küszöbén mintha elbizonytalanod­tunk volna, a kommunisták fondorla­tos hatalmi taktikájának hatása már érződött. 1948 végül is az ő esztende­jük volt, az ő kezükbe került az or­szág sorsa. Ahogy ők nevezték, az volt a fordulat éve. Még mindig vol­tak naiv reményeink: - jövőre talán bejönnek az amerikaikak. - Nem jöt­tek. A nagyhatalmi paktum úgy dik­tálta. A boldogság kiköltözött ottho­nainkból és elfoglalta a helyét a sze­génység, a félelem. A szilveszteres­téken éveken át ott kuporogtunk a rádió előtt és hallgattuk a kabarét, az Apiszt a Patyolatot, a hatos villamost „bátran” ostorozó „Tarkabarkát”. Éjfélkor a poharak összekoccantak és meglöttyent bennük a kétes eredetű pezsgő. A szemekben megjelentek az emlékezés könnyei, a régi békebeli szilveszterek derűs képei. Ötvenöt végén már felvillant némi remény. Érződött, hogy valaminek történnie kell. Az Irodalmi Újságban az írók bátrabban fogalmaztak. Rá­kosi hatalma napról napra csökkent. Végül beköszöntött az új esztendő: 1956. Ez az évszám a forradalom jel­képévé vált. Egyik legszomorúbb szilveszterünk abban az évben volt. A forradalom vérbe fojtása után ha­marosan elkezdődött a leszámolás. Házról házra jártak a pufajkások, még az óév utolsó napján is. Százezer honfitársunk menekült előlük az is­meretlen nagyvilágba és lágerekben, idegen földön várták tele reménnyel az új évet. Szilveszter éjjelén is gyertyák ke­rültek az ablakokba. Imbolygó láng­juk mintha meghajolt volna a hősök emléke előtt. Könnyezett az ország, siratta be nem teljesült szabadságát és siratta szeretteit. A templomokban és körülöttük a hívők seregei mondtak imát egy boldog jövőért. A hatvanas, hetvenes években a gulyáskommunizmus idején a szil­veszterek éjszakáin a koccintók csak azt rebesgették: „Soha rosszabb ne legyen!” Ki gondolta volna, hogy az akkori jólét egyszer majd bumerángként sújtja az országot. 1989 utolsó napján úgy érezték az emberek, hogy hamarosan nagy dol­gok történnek, talán még a föld is ki­fordul sarkából. Kifordult és meg­történt a rendszerváltás. Felszabadul­tan kiáltották az ünneplők: Boldog új évet! A várva várt új esztendők egyre több gondot görgettek maguk előtt. Az új korszak első kormánya elkö­vetett alapvető hibákat, de egy idő után mégis mintha lelassult volna az infláció, ám arra már a szavazók nagyobb része oda sem figyelt. Az új hatalom puszta ígéreteivel begyűjtötte a voksok javát és nagy „szakértelemmel” gondoskodott az egyre boldogtalanabb új évekről. Az idén is gépiesen elmotyogjuk koccintás közben: B.Ú.É.K.! Jól tudjuk, hogy a boldogság szá­munkra már szinte elérhetetlen. Az elnök, mindenki Árpi bácsija ünnepi köszöntőjében megsimogatja a buk­sikat, mert hősiesen tűri a nép a sze­génységet, nyomomltságát. Azután következnek majd a közhelyek, ígér­getések, amik az új évben légből kapott üres szavak maradnak. Én azt kívánom, hogy jövőre ne süllyedjünk a létminimum alá, mert könnyen megfulladhatunk. A hata­lomra ne számítsunk, mentőövet úgysem dob, inkább végignézné ful­ladásunkat. Idekívánkozik Kádár Béla pro­fesszor gondolata: „Az országnak is­mét túl kell élnie ezer év alatt elsajátí­tott túlélési művészettel egy újabb to- csogási-tocsikolási esztendőt. A jövő építésére tehát még egy kicsit vár­nunk kell, de bíznunk kell abban, hogy méltók vagyunk szebb jövőre is.” Angyal János: B.Ü.É.K.!

Next

/
Thumbnails
Contents