Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-03 / 1. szám
Angyal János: B.Ü.É.K.! Boldog Új Évet! Amikor a jóki„bátran” ostorozó „Tarkabarkát” fordul sarkából. Kifordult és megvánságot hallom, egy pillanatra úgy érzem, mintha gúnyolódnának velem. Vajon mitől lesz boldog az előttünk álló új esztendő? Talán az infláció, a szegénység az óesztendővel együtt elmúlik? Jövőre tiszta lappal indulhatunk, boldogan tölthetjük napjainkat? Hiú ábrándok ezek, a gondok, bajok átlépnek velünk az újévbe és hónapról hónapra fokozzák boldogtalanságunkat. A hatalom persze majd gondoskodik magáról, sőt egyesek örömét, gazdagságát is biztosítja. Az elmúlt fél évszázadban a nyomorúságos nehéz évek szilveszterein még reménykedhettünk a boldogabb új esztendőkben. A háború után negyvenöt szilveszteren vártuk az infláció végét. Megtörtént. Negyvenhat utolsó napján újjászületésünkről álmodoztunk és az új évben kinyomtatták az új pénzt, a forintot. A demokrácia előszele volt a többpárti parlament megválasztása. Negyvenhét küszöbén mintha elbizonytalanodtunk volna, a kommunisták fondorlatos hatalmi taktikájának hatása már érződött. 1948 végül is az ő esztendejük volt, az ő kezükbe került az ország sorsa. Ahogy ők nevezték, az volt a fordulat éve. Még mindig voltak naiv reményeink, jövőre talán bejönnek az amerikaikak. Nem jöttek. A nagyhatalmi paktum úgy diktálta. A boldogság kiköltözött otthonainkból és elfoglalta a helyét a szegénység, a félelem. A szilveszterestéken éveken át ott kuporogtunk a rádió előtt és hallgattuk a kabarét, az Apiszta Patyolatot, a hatos villamost Éjfélkor a poharak összekoccantak és meglöttyent bennük a kétes eredetű pezsgő. A szemekben megjelentek az emlékezés könnyei, a régi békebeli szilveszterek derűs képei. Ötvenöt végén már felvillant némi remény. Érződött, hogy valaminek történnie kell. Az Irodalmi Újságban az írók bátrabban fogalmaztak. Rákosi hatalma napról napra csökkent. Végül beköszöntött az új esztendő: 1956. Ez az évszám a forradalom jelképévé vált. Egyik legszomorúbb szilveszterünk abban az évben volt. A forradalom vérbe fojtása után hamarosan elkezdődött a leszámolás. Házról házra jártak a pufajkások, még az óév utolsó napján is. Százezer honfitársunk menekült előlük az ismeretlen nagyvilágba és lágerekben, idegen földön várták tele reménnyel az új évet. Szilveszter éjjelén is gyertyák kerültek az ablakokba. Imbolygó lángjuk mintha meghajolt volna a hősök emléke előtt. Könnyezett az ország, siratta be nem teljesült szabadságát és siratta szeretteit. A templomokban és körülöttük a hívők seregei mondtak imát egy boldog jövőért. A hatvanas, hetvenes években a gulyáskommunizmus idején a szilveszterek éjszakáin a koccintók csak azt rebesgették: „Soha rosszabb ne legyen!” Ki gondolta volna, hogy az akkori jólét egyszer majd bumerángként sújtja az országot. 1989 utolsó napján úgy érezték az emberek, hogy hamarosan nagy dolgok történnek, talán még a föld is kitörtént a rendszerváltás. Felszabadultan kiáltották az ünneplők: Boldog új évet! A várva várt új esztendők egyre több gondot görgettek maguk előtt. Az új korszak első kormánya elkövetett alapvető hibákat, de egy idő után mégis mintha lelassult volna az infláció, ám arra már a szavazók nagyobb része oda sem figyelt. Az új hatalom puszta ígéreteivel begyűjtötte a voksok javát és nagy „szakértelemmel” gondoskodott az egyre boldogtalanabb új évekről. Az idén is gépiesen elmotyogjuk koccintás közben: B.Ú.É.K.! Jól tudjuk, hogy a boldogság számunkra már szinte elérhetetlen. Az elnök, mindenki Árpi bácsija ünnepi köszöntőjében megsimogatja a buksikat, mert hősiesen tűri a nép a szegénységet, nyomoltságát. Azután következnek majd a közhelyek, ígérgetések, amik az új évben légből kapott üres szavak maradnak. Én azt kívánom, hogy jövőre ne süllyedjünk a létminimum alá, mert könnyen megfulladhatunk. A hatalomra ne számítsunk, mentőövet úgysem dob, inkább végignézné fulladásunkat. Idekívánkozik Kádár Béla professzor gondolata: „Az országnak ismét túl kell élnie ezer év alatt elsajátított túlélési művészettel egy újabb tocsogási-tocsikolási esztendőt. A jövő építésére tehát még egy kicsit várnunk kell, de bíznunk kell abban, hogy méltók vagyunk szebb jövőre