Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám

1997? Tudom én jól, hogy ilyentájt mindenki szörnyülködik egy keveset, rémes, megint eltelt egy esztendő, megint öre­gebbek lettünk egy évvel. (Ez persze a szebbik nemre harmincöt fölött nem vo­natkozik, hiszen köztudomású, ők, elérve ezt a korhatárt, attól kezdve két-két évvel mindig fiatalabbak lesznek, mígnem ötvenötre kiszőkíttetik a hajukat, mini­szoknyát húznak, újból süldő­ leánykákká maszkírozzák magukat. De hagyjuk ezt, hiszen eltérítene bennünket olyan vizekre, amelyeken minek evezni rögtön az első héten.­ Én inkább egy holtbiztos módszert szeretnék ajánlani arra az esetre, ha valaki nem egy-két, hanem húsz vagy esetleg hu­szonöt esztendőt szeretne vissza­­fiatalodni egészen rövid idő, mondjuk pár óra alatt. Ehhez pedig semmi másra nincsen szükség, mint hogy va­lami dolguk akadjon az egész­ségbiztosító háza táján. Mondjuk Budapesten, a Damjanich utcá­ban. A belépőt készséges, sőt nyá­jas portások fogadják, mindjárt vagy ketten-hárman, úgy, mintha harminc éve betettük volna a lá­bunk egy hivatalba. Igen ám, de ott a portások zordak és ingerül­tek voltak. Itt? Készségesen ha­darják el századszor is, hogy aszongya „a lépcső után kicsit jobbra, aztán nyomban balra, lépcső van tessék vigyázni, a csapóajtó után keresztül az ud­varon, de egyenesen szembe az üvegajtón és ott a kollégáink már eligazítják merre foly­­tassa tovább tessék parancsolni. Viszontlá­tásra. A lépcső után kicsit jobbra, aztán nyomban balra...” És valóban. Által az udvaron az üveg­ajtó mögött kezdődhet az igazi időutazás. A sötét, szellőzetlen, nem csak ember­bűztől forró folyosón oly széles és hosszú tömeg fogad, mintha banánért állnának sorba karácsony előtt 1970 táján a Nagy­körút valamelyik bodegája előtt. A sort kék pantallós, szürke zakós urak igazítják. Ők egészen ismerősek. A Munkásőrségtől, a vállalati pártirodák füstös mélyéről, a seregnyi érdekvédelmi szerv (lásd még Teszöv, Meszöv, Keszöv, Beszöv, Leszöv...) megannyi aprócska bi­rodalmából. Magunkban megállapítjuk, némelyikük lehet, hogy őszesebb vala­micskét, mint huszonöt éve volt, de po­cakjuk csak picikét gyarapodott, hogy használják a Bottom vagy milyen márká­jú műfogsor ragasztót, és a rablókapitaliz­mus ezernyi más áldását, azt még az egé­szen szórakozott látogató is észreveheti. Mielőtt beállnánk a hosszú, tömött sor­ba, átterelnek bennünket egy rövidebb, tö­mött sorba, ahol ha sorra kerülünk, ellát­nak bennünket jó tanáccsal, melyik hosz­­szú, tömött sorba álljunk be. Azt nem mondják, hogy fegyelmezetten viselked­jünk, hiszen az nem az ő dolguk. Különben majdnem mindenki fegyel­mezetten viselkedik, hiszen tudja nagyon jól, hogy... Hirtelenjében nem is tudom, mit tud mindenki olyan nagyon jól, de a levegőben ott a „virágzó” Kádár-kor vib­rálása. Itten az élet és halál fölött dön­tenek, akik az ablak mellett, persze az ablak túloldalán ülnek. Hiszen ha van egészségbiztosítási kártyád, jogot nyersz, hogy sorbaülhess influenzáddal a körzeti orvosodra várva, s beszerezhess újabb ví­rusokat. Ha van ilyen kék-fehér kis kár­­tyácskád, bekerülhetsz kórházba is, vissz­­ereddel vagy vakbeleddel. Ha nincs? Arra nekünk még gondolni sem szabad, hiszen amilyen szerencsétlenek vagyunk, képte­lenek lennénk kifizetni párszázezer forin­­tocskát párnapos ápolásért, amire műté­tünk után rászorulunk. (Ennek persze a marxi dialektika szerint van jó oldala is, hiszen amíg kórházon kívül vagyunk, nem számolhatják fel alólunk az ágyat.) A sorban ácsorgók tehát fegyelmezetten viselkednek. Az egy-két renitest vagy ér­­tetlent meg a sorok mellett őrködő kápók (vagy mit beszélek, eligazítok!) karjuknál, könyöküknél megfogva a helyes irányba, megfelelő ablakhoz vezetik-terelik. De testi kontaktust csak a legszüksége­sebb esetben alkalmaznak. Kü­lönben igyekeznek a sorban ál­lókba lelket ölteni, őket jó taná­csokkal ellátni. Mondok példát, jobban értsék, miről van szó. Kis­mama érkezik karján csecsszopó­­val. „Tessék ideállni anyuka”, nyájaskodik az egyik őr. Egy mosoly a gyermeknek - mily kár, hogy nincsen fényképész, aki - természetesen vállalkozói for­mában - mindezt a mosolyal­bumba megörökíthetné. „Vegye le anyuka a gyerekről ezt a meleg bundazsákot” folytatja emberünk társa a nyájaskodást, majd hoz­záteszi: „Huszonnégy fokra fűtik a helyiségeket”, azt persze már csak mi tesszük hozzá csöppet büszkélkedve, lám, gondosko­dunk róla, hogy népi demokrá­ciánk derék hivatalnokai s mi, derék ügyfelei, meg ne hüljünk. Van persze nyomban, aki meg­kérdőjelezi elért vívmányainkat, s morog, mi a fenének ez a rohadt meleg, hiszen kabátban kénytelen órákig ácsorogni a tömeg, de ezek a hangok ritkák és halkak, s jól néznénk ki, ha nem biztosítanánk a széles tömegeknek - akár ezen a helyen is - a morgáshoz való jogot. Persze csak a halk morgáshoz való jogot. Mert a hangos morgás zavarná a hivatal áldozatos munkáját. Ám ilyesmi nem történhetik. Ezt a szá­mos teremőr szavatolja. Hogy helyettünk ügyintézők dolgoz­hatnának!? Jól is néznénk ki, ha bárki tudatlan er­ről csak úgy ítéletet mondhatna! Hiszen itt (is) minden rendben. Tökéletesen. Mint 1977-ben volt, Magyarországon is. Tényleg nem emlékeznek?! Csendes Csaba x 1997 Ahogy uraink tervezik .... Ifi • • . EZ A HÉT

Next