Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-03 / 1. szám

Tudom én jól, hogy ilyentájt mindenki szömyülködik egy keveset: rémes, megint eltelt egy esztendő, megint öre­gebbek lettünk egy évvel. (Ez persze a szebbik nemre harmincöt fölött nem vo­natkozik, hiszen köztudomású, ők, elérve ezt a korhatárt, attól kezdve két-két évvel mindig fiatalabbak lesznek, mígnem ötvenötre kiszőkíttetik a hajukat, mini­szoknyát húznak, újból süldő-leánykákká maszkírozzák magukat. De hagyjuk ezt, hiszen eltérítene bennünket olyan vizekre, amelyeken minek evezni rögtön az első héten.) Én inkább egy holtbiztos módszert szeretnék ajánlani arra az esetre, ha valaki nem egy-két, hanem húsz vagy esetleg hu­szonöt esztendőt szeretne vissza- fiatalodni egészen rövid idő, mondjuk pár óra alatt. Ehhez pedig semmi másra nincsen szükség, mint hogy va­lami dolguk akadjon az egész­ségbiztosító háza táján. Mondjuk Budapesten, a Damjanich utcá­ban. A belépőt készséges, sőt nyá­jas portások fogadják, mindjárt vagy ketten-hárman, úgy, mintha harminc éve betettük volna a lá­bunk egy hivatalba. Igen ám, de ott a portások zordak és ingerül­tek voltak. Itt? Készségesen ha­darják el századszor is, hogy aszongya „a lépcső után kicsit jobbra, aztán nyomban balra, lépcső van tessék vigyázni, a csapóajtó után keresztül az ud­varon, be egyenesenszembeazüvegajtón ésotta kollégáinkmáreligazítjákmerre foly- tassatovábbtessékparancsolni. Viszontlá­tásra. A lépcső után kicsit jobbra, aztán nyomban balra...” És valóban. Által az udvaron az üveg­ajtó mögött kezdődhet az igazi időutazás. A setét, szellőzetlen, nem csak ember­bűztől forró folyosón oly széles és hosszú tömeg fogad, mintha banánért állnának sorba karácsony előtt 1970 táján a Nagy­körút valamelyik bodegája előtt. A sort kék pantallós, szürke zakós urak igazítják. Ok egészen ismerősek. A Munkásőrségtől, a vállalati pártirodák füstös mélyéről, a seregnyi érdekvédelmi szerv (lásd még Teszöv, Mészöv, Keszöv, Beszöv, Leszöv...) megannyi aprócska bi­rodalmából. Magunkban megállapítjuk, némelyikük lehet, hogy őszesebb vala­micskét, mint huszonöt éve volt, de po­cakjuk csak picikét gyarapodott, hogy használják a Bottom vagy milyen márká­jú műfogsor ragasztót, és a rablókapitaliz­mus ezernyi más áldását, azt még az egé­szen szórakozott látogató is észreveheti. Mielőtt beállnánk a hosszú, tömött sor­ba, átterelnek bennünket egy rövidebb, tö­mött sorba, ahol ha sorra kerülünk, ellát­nak bennünket jó tanáccsal, melyik hosz- szú, tömött sorba álljunk be. Azt nem mondják, hogy fegyelmezetten viselked­jünk, hiszen az nem az ő dolguk. Különben majdnem mindenki fegyel­mezetten viselkedik, hiszen tudja nagyon jól, hogy... Hirtelenjében nem is tudom, mit tud mindenki olyan nagyon jól, de a levegőben ott a „virágzó” Kádár-kor vib­rálása. Itten az élet és halál fölött dön­tenek, akik az ablak mellett, persze az ablak túloldalán ülnek. Hiszen ha van egészségbiztosítási kártyád, jogot nyersz, hogy sorbaülhess influenzáddal a körzeti orvosodra várva, s beszerezhess újabb ví­rusokat. Ha van ilyen kék-fehér kis kár- tyácskád, bekerülhetsz kórházba is, vissz- ereddel vagy vakbeleddel. Ha nincs? Arra nekünk még gondolni sem szabad, hiszen amilyen szerencsétlenek vagyunk, képte­lenek lennénk kifizetni párszázezer forin- tocskát pámapos ápolásért, amire műté­tünk után rászorulunk. (Ennek persze a marxi dialektika szerint van jó oldala is, hiszen amíg kórházon kívül vagyunk, nem számolhatják fel alólunk az ágyat.) Asorban ácsorgók tehát fegyelmezetten viselkednek. Az egy-két renitest vagy ér- tetlent meg a sorok mellett őrködő kápók (vagy mit beszélek, eligazítok!) karjuknál, könyöküknél megfogva a helyes irányba, megfelelő ablakhoz vezetik-terelik. De testi kontaktust csak a legszüksége­sebb esetben alkalmaznak. Kü­lönben igyekeznek a sorban ál­lókba lelket ölteni, őket jó taná­csokkal ellátni. Mondok példát, jobban értsék, miről van szó. Kis­mama érkezik karján csecsszopó- val. „Tessék ideállni anyuka”, nyájaskodik az egyik őr. Egy mosoly a gyermeknek - mily kár, hogy nincsen fényképész, aki - természetesen vállalkozói for­mában - mindezt a mosolyal­bumba megörökíthetné. „Vegye le anyuka a gyerekről ezt a meleg bundazsákot” folytatja emberünk társa a nyájaskodást, majd hoz­záteszi: „Huszonnégy fokra fűtik a helyiségeket”, azt persze már csak mi tesszük hozzá csöppet büszkélkedve, lám, gondosko­dunk róla, hogy népi demokrá­ciánk derék hivatalnokai s mi, derék ügyfelei, meg ne hüljünk. Van persze nyomban, aki meg­kérdőjelezi elért vívmányainkat, s morog, mi a fenének ez a rohadt meleg, hiszen kabátban kénytelen órákig ácsorogni a tömeg, de ezek a hangok ritkák és halkak, s jól néznénk ki, ha nem biztosítanánk a széles tömegeknek - akár ezen a helyen is - a morgáshoz való jogot. Persze csak a halk morgáshoz való jogot. Mert a hangos morgás zavarná a hivatal áldozatos munkáját. Ám ilyesmi nem történhetik. Ezt a szá­mos teremőr szavatolja. Hogy helyettünk ügyintézők dolgoz­hatnának!? Jól is néznénk ki, ha bárki tudatlan er­ről csak úgy ítéletet mondhatna! Hiszen itt (is) minden rendben. Tökéletesen. Mint 1977-ben volt, Magyarországon is. Tényleg nem emlékeznek?! Csendes Csaba x 1997 Ahogy uraink tervezik .... Ifi • • . EZ A HÉT 1997?

Next

/
Thumbnails
Contents