Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-09 / 1. szám

Nem zúg március! Milyen nehéz elképzelni a világon országot, ahol egy világnagyságot lehetne megünnepelni születésének 175. évfor­dulóján, egy csodát, aki nem egy nemzet, de a földkerekség életében is ritkán szüle­tik, tiki soha semmiféle hatalmat nem ha­gyott nyugodni, ha a vele való viszonyát nem, vagy nem az igazságnak megfelelő­en tisztázta, és nem igazán ünnepült. Képzeljünk el például egy magát szlovák­nak valló Petőfit, akit e kereknek számító évfordulón nem országos dáridókkal kö­szöntenek! Képzeljünk egy franciát, aki­nek az emléke belesimul a valódi nagysá­goknak meghagyott fél elhallgatásba! Lehet bárhol ilyen? Nem! Ilyen csak minálunk létezik, ahol még a rádió reggeli műsorából is kicenzúráz­zák a másságáról máskor egyébként siker­rel hirdethető Petrovics-gyereket, ha olyan újságíró tartja a mikrofont az em­­lékezők elé, aki valamilyen okból nem felel meg a mai előírásoknak. Szeretném, most aztán csakugyan sze­retném, ha Petőfi legalább egy pillanatra megelevenedne. Lássuk, mit mondana a szabadságról, amelyet a nagyszerűek szo­kásos naivitásával majdnem összetévesz­tett a sajtó szabadságával! A nyolcvanas évek végén döbbenten láttam, hogy veszélyek nélkül aliglra idézhető minden sora. Akkor is élt, s akkor is többet mondott, mint ami a hata­lom élői számára elviselhető volt. Semmi mást nem várhattunk volna egy beteljesült rendszerváltozástól, mint hogy ez a dikta­túrában bántó szalonképtelenség megvál­tozik. Petőfi az lesz, ami volt, s amitől mi - valamennyien - magyarok leszünk, létezésünk lehető legmagasabb fokára emelkedünk. Lélekben. Nem akartam hinni a szememnek, hogy a Március 15-e téri szobor nem dőlt rá Demszky Gáborra, amikor Petőfi lábánál azt merészelte mondani: el a kezekkel a Magyar Hírlaptól! Ugyan va­jon ki bántotta a Magyar Hírlapot? Nem most kellene feltenni szegény Berek Kati egykori kérdését: hol vagy, Petőfi? Kereshetnénk újra, s még annyira se talál­nánk, mint amennyire a megvetett korszakban még volt. Most egy új ret­tenetnek az elárultja. Rákosiék zászlóra tűzték, igyekeztek meghamisítani, Kádá­rék kihasználták a 150. évfordulót, ám a demokráciának nevezett új korszak még ezt se akarja. Persze, hogy nem! A jelen­legiek tanultak annyit elődeik, főként atyáik példájából, hogy tudják: Petőfi minden hazugságnak, minden kisajátító szándéknak ellent áll. Jobb tehát besorolni a féniy emlegetettek közé. Aztán egyszer majd elfelejteni. Ki fog érte szólni? Meglehet, senki. Emlékszem, milyen ökölszorító él­mény volt Utassy József verse, a Zúg már­cius. Pillanatra valóban azt hittük, még zúghat. Bevallom, én már nem nagyon hiszem. Igaz, azt sem, hogy e zúgás reménye nélkül magyarként lehet élni. Némi hitet ad Alexa Károly ünnepi írása a Magyar Nemzetben. Az ilyen, Petőfitől idézett sorok, amelyekre az egész em­lékezés épül: ,Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű em­ber valók.” Belátom, förtelmes korszerűtlenség. Az utókor ugyan csak csöndben vette olykor a bátorságot, hogy költőként le­váltsa a legnagyobbak közül, de azért ez a félénk bátorság is megtörtént, s mint ahogy a jelen évforduló csendessége és visszafogottsága bizonyítja, ma is ez a bá­torság igazítja a hivatalos értékrendet. Erkölcsről azonban végképp szó se essék! Még mit nem! Annál valóban semmi sem veszélyesebb. Mert épp ez az erkölcs az, amely az ő költészetét kikerülhetetlenné teszi poézis­­ként is. Hagyjuk, ha már némelyek nem szeretik, a Talpra magyart! Vegyük magát a legbensőbb életet, amely nélkül senki nem létezhet, vagy ha igen, az már nem létezés! Hadd idézzem ritkán idézett sza­kaszait: „Itt benn vagyok a férfikor nyará­ban, /Az ifjúságnak eltűnt tavasza, / Ma­gával vitte a sok szép virágot, / A sok szép álmot, amelyet hoza, / Magával vitte a zengő pacsirtát, / Mely fel-felköltött piros hajnalon... / Milyen sötét van a világ, az élet, /Ha nem szeretnél, fényes angyalom! //(...) Ha elfordulok önmagamtúl és mint/ Polgár végigtekintem a hazát, / Szemem megromlott satnya ivadékot, / Egy pusztu­lásnak indult népet lát, / Karom feszül, szí­vem tombol! mi haszna?/Mást nem tehe­tek, csak sirathatom... /Milyen sötét van a világ, az élet, / Ha nem szeretnél, fényes angyalom! // Szeress, szeress, mint én sze­retlek téged, / Oly lángolón, oly véghetet­­lenül, / Áraszd reám a fényt s a melegsé­get, /Mely isten arcáról szívedbe gyűl, / Az a te szíved egyetlen világom, / Nappal napom és éjjel csillagom... /Milyen sötét van a világ, az élet, / Ha nem szeretnél, fényes csillagom! ” Ennyi. S aki ezt a mélységet nem érti, nem fo­gadja, ám legyen boldog nélküle. Petőfi attól még élni fog! Pálfy G. István

Next