Fejér Megyei Hírlap, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

VfSlRip Ara: 80 (Fejér mami IS® & ^7Br1 íJa JlJHKy /­­ . JIVMAvis . Yk­aAG PROLETÁRJAI, BGTRStTLJgTW! f /&' ■ V;%\, Új év w - új tervidőszak Történelemben, személyes sorsban e ponton van vala­mi közös; az ember szereti megvizsgálni poggyászát, mielőtt útnak indul, hisz tudni akarja, mit visz ma­gával: csomagja segít-e, avagy csupán terheli. Az évvégi számadás tör­vénye talán annyi idős, mint ma az időszámítás. Bizonyos, hogy már akkor, idők hajna­lán is érdekelte a gondolko­dót: mire jutott, mennyiben gyümölcsözött sok erőfeszí­tése, előbb tart-e, mint ahol korábban volt, megérte-e a fáradozást az, amit elért. S ha annyi koron és századon át jó volt és hasznos ez a mérlegkészítés, ma kétsze­resen az. Azért is, mert — akár papíron, akár gondo­latban tesszük — kimutatja az egyén boldogulását, s azért is, mert rendünk bel­ső törvénye szerint az egyes ember életének és az ország sorsának kapcsolata, össze­függése egy és oszthatatlan. Jeles év, fontos dátum: nemcsak új esztendőt , új tervidőszakot is kezdünk szil­veszterről virradóra. Az a fejezet, amelyet a második ötéves terv jelzett, végetért, mögöttünk van immár örö­meivel, gondjaival egyetem­ben. Van mire emlékeznünk, mire jutottunk? Eljutottunk előre kijelölt célunkhoz. Iparunk terme­lése a tervidőszak alatt 48— 49 százalékkal növekedett (s emelkedett, bár szolidabb arányban 1965-ben is), növe­kedett a mezőgazdaság ter­melése, beruházásokra mint­egy 208 milliárd forintot költöttünk, az országban több, mint száz nagy és több­ezer kisebb-nagyobb új al­kotást, fontos létesítményt adtak át, körülbelül egymil­lió ember új lakásba költö­zött. Működik a Dunai Vas­mű hideghengerműve, ce­mentet ad az építkezésekhez a váci óriás, üveg készül Orosháza gyönyörű üzemé­ben, s konzerv Nyíregyháza modern, új gyárában. S foly­tathatnék a sort, de talán elég, ha megjegyezzük: nincs olyan része az országnak, ahol valamiben ne mérhet­nék e tervidőszak hasznát, ahol ne látnák az áldozatok és az erőfeszítések nyomait, s azt is hozzátehetjük, az erőkhöz és a lehetőségekhez mérve sok minden történt ez emberek, a családok élet­­körülményeinek javításáért is. Emlékezzünk csak: öt­százmillió forint az alacsony nyugdíjak rendezésére, 540 millió a családi pótlékok fel­emelésére, bérrendezés né­hány kategóriában; ez 800 millióba került; csak 1965- ben évközi árleszállítások és kiárusítások sorozata ered­ményeként egymilliárd fo­rintra tehető megtakarítás a családok pénztárcáinak javára- S ha már számvetést teszünk, ne hallgassunk a milliókban nehezen kifejez­hető változásokról és sike­rekről sem. Arról, hogy be­fejeződött az ország villamo­sítása, hogy az egykor sötét­ségbe süppedt magyar fal­vakban ma villany ég és a kis házakban ott a nagyvilág a televízió képernyőjén, be­szélni kell az iskolát vég­zett százezrekről, a könyvek millióiról, beszélni kell a soha nem látott mértékű, mégis legyőzött dunai ára­dásról, a gyümölcskertté vált homokpusztákról, az öntözött zöldségkertekről, a Barátság távvezetéken áradó olajról, földünk méhének feltárt új kincseiről, a lakosság csak­nem teljes egészére kiterje­dő társadalombiztosítási rendszerünkről, a leküzdött népbetegségekről — igen, minderről beszélni kell, mert ez is hozzátartozik a kép teljességéhez. S beszélni kell arról is, hogy megtörtént társadal­munk életének újabb nagy forradalma: a falu szocialis­ta átalakítása. Bizonyos, hogy ennek valódi hasznát igazán csak ezután érzi majd az egyes ember. De az is igaz, hogy az egy­érdekű, egy­célú ország egyöntetű, egy anyagból formált szoci­alista arculata olyan új vo­nás történelmünkben, amely döntő alapja gyorsabb fej­lődésünknek. Szaporodtak egyéni és kö­zös örömeink, de közben — mert az élet elkerülhetetle­nül ezzel jár — gyarapodtak gondjaink is. Igaz, más mó­don, más szinten, mint mondjuk tizenöt-tizennyolc esztendeje, de éppen ezért terjedelmükben, tartalmuk­ban és arányaikban is másként. Ma, ha gondot okoz a külföldi vagy a hazai piacon eladhatatlan termék, már nemcsak a miniszter gondja az: közvetlenül is megérzi az egyes ember. S ha az idő túlhaladta — már­pedig túlhaladta — a gazda­ságirányítási rendszer ma még érvényes módját, az befolyásolja az egyes ember életkörülményeit is. A régi módon elég volt, ha a kü­lönböző termékfajtákból nagy mennyiség készült, s más termékek ugyanakkor hiányoztak. Ma az ország, a világpiac, az egyes ember messze­ igényesebb, mint volt. Korszerűbb termékeket követel, magasabb színvo­nalat mindenben, s nem utolsó sorban rendet maga körül, gazdaságban, közélet­ben egyaránt. Már­pedig ezt akarjuk valamennyien. Egy­szer — kimondva vagy ki­mondatlanul minden gondol­kodó ember vágya ez — vé­get kell vetni a toldozásnak­­foltozásnak a gazdaság szer­kezetében, s a szilárd nép­hatalomra, az egyöntetűen szocialista társadalomra épít­ve végre meg kell teremteni a korszerű viszonyoknak megfelelő gazdasági formá­kat. Bizonyos, hogy nem­ volt könnyű sem elhatározni, sem bevezetni azokat a gaz­dasági intézkedéseket, ame­lyek a lakosság egyes réte­geire most kedvezőtlenek. De meg kellett tenni, az ára­kat arányosítani, s a terhek elosztásával nagyobb súlyt hárítani a társadalomnak ar­ra a részére, amely maga-­­ sabb jövedelemmel rendel- l­kezik. Egyszersimi­­cs az erők és a lehetőségek szerint adni és juttatni kellett és kell a kisebb keresetű rétegeknek. Hiba lenne a mostani intéz­kedésnek csupán az árakat emelő vonatkozásait látni, s mellékesként kezelni a töb­bi részt: az árcsökkentése­ket, a bér- és fizetésjavítá­sokat, a mintegy nyolcszáz­ezer család gondjait enyhítő elhatározásokat. A mező­­gazdaságra vonatkozó intéz­kedések pedig abban az irányban hatnak, hogy a pa­rasztságnak érdemesebb le­gyen még jobban gazdálkod­ni, még többet adni az or­szágnak. Mert az új eszten­dőt ilyen intézkedések je­gyében is kezdjük, 196­? első napjai nemcsak gondokat, szerény örömöket is hordoz­nak. Új év, új tervidőszak: ez áll a naptár első lapján. En­nek indulunk ismert — és most ismerőssé váló — ter­vekkel, elhatározásokkal. Bizonyos, hogy fontos, mun­kával teli idő következik, egyes ember, ország részére egyaránt. S az is bizonyos, hogy életünkben ezután is örömök és gondok elegyett váltogatják majd egymást. Attól függően természete­sen, hogy az egyes ember mit tesz majd országáért, családjáért, önmagáért. Mert ha eddig is igaz volt az egyén és a társadalom elvá­laszthatatlan egymásra utalt­sága és kapcsolata, fokozot­­tabban így lesz a jövőben. Magyarán: az, hogy több le­gyen az öröm, mint a gond, az egyszerű, szürke hétköz­napok egyszerű cselekedetei­ben válik kézzelfogható va­lósággá. Ez viszont rajtunk múlik, valamennyiünkön, je­lenünk és jövőnk letétemé­nyesein. Sokat lehetne vftat­­■­­kozni azon, hogy mennyire egységes közös­ség már a mai falu. Két­ségtelen azonban, hogy a közös gazdálkodásból fa­kadó azonos érdekek kö­zelebb hozzák egymáshoz az embereket, a családo­kat is, s eltűnőben vannak a hagyományokon, a va­­gyonkülönbségeken ala­puló korlátok. Ebben az alakuló­ újfajta közösség­ben könnyebb már na­gyobb csoportokat együt­tes cselekvésre buzdítani. Ennek biztató jeleit lép­­ten-nyomon tapasztalhat­juk. A legbeszédesebbek azok a jelek, amelyek együttes cselekvésben, kö­zös erőfeszítésben nyilvá­nulnak meg. Ilyen tény­ például az, hogy a köz­ségfejlesztési tervek ösz­­szeállításánál évek óta számolnak a falu lakói­nak társadalmi munka­erejével és m­unkakészsé­­­­gével, mint a legbiztosabb Miért ne fedezetű forintösszeggel. A tervekben úgy számol­nak a 20, 30, vagy 40 ezer forint értékű várható tár­sadalmi munkával, hogy az csak több lehet, keve­sebb nem. S a gyakorlat be is bizonyította, hogy­­csaknem mindenütt több lett, s szinte sehol sem ke­vesebb. Vagyis biztos a fedezete a tervezett ösz­­szegnek! Néhány nappal ezelőtt az egyik községen men­tem keresztül s benéztem a községi tanácshoz: mi újság? Semmi különös, mondták, legfeljebb egy­két hónap múlva lesz, amikor megkezdődik a falu vízhálózatának épí­tése. De erről egy szót se még, mert csak tárgyalá­sok folynak, mekkora részt vállalna a közelben fekvő bánya, hogy lesz, mint lesz. Az azonban már bizonyos, hogy a falura 170 ezer forint értékű társadalmi munka elvég­zése jut, amit természete­sen, vállal is. Megvallom: az összeget, s a benne rejlő munka­­mennyiséget hatalmasnak találtam, nem nagy falu­ról van szó, hogy bírja majd teljesíteni? Meg is kérdeztem, s még mielőtt a tanácstitkár válaszolha­tott volna, a valamilyen ügyben ott tartózkodó két idősebb férfi csaknem egy­szerre felelte: „Miért ne menne? Hiszen a magunk vizéről van szó, ilyenkor mindenki annyit dolgozik, amennyit csak tud.” A ta­nácstitkár pedig — nem értve kételkedésemet — kimutatást vett elő író­asztalából, s elmagyaráz­ta, hogy az idén 30 000 fo­rint értékű munka volt a tervezett, de ezt már a harmadik negyedévben teljesítették. A negyedik negyedévben végzett tár­sadalmi munka — a rá­adás, Ezek után már más­­nak látszott a 170 ezer forint ügye, valahogy könnyebbnek-kevesebb-­­­nek tűnt a magabiztos válaszoktól. S arra gon­doltam, hogy ezt az ösz­­szeget is bátran betervez­hetik, mert van rá fede­zet: a közös akarat, kö­zös erő. A mai falu ere­jével lehet és kell már számolni, minden tekintet­ben. Az alakuló, újfajta, szocialista közösségben egyre könnyebb már az egész falut átfogó cselek­vésre buzdítani. (sz.) menne.. B.Ú.É.K.1

Next