Fejér Megyei Hírlap, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
VfSlRip Ara: 80 (Fejér mami IS® & ^7Br1 íJa JlJHKy / . JIVMAvis . YkaAG PROLETÁRJAI, BGTRStTLJgTW! f /&' ■ V;%\, Új év w - új tervidőszak Történelemben, személyes sorsban e ponton van valami közös; az ember szereti megvizsgálni poggyászát, mielőtt útnak indul, hisz tudni akarja, mit visz magával: csomagja segít-e, avagy csupán terheli. Az évvégi számadás törvénye talán annyi idős, mint ma az időszámítás. Bizonyos, hogy már akkor, idők hajnalán is érdekelte a gondolkodót: mire jutott, mennyiben gyümölcsözött sok erőfeszítése, előbb tart-e, mint ahol korábban volt, megérte-e a fáradozást az, amit elért. S ha annyi koron és századon át jó volt és hasznos ez a mérlegkészítés, ma kétszeresen az. Azért is, mert — akár papíron, akár gondolatban tesszük — kimutatja az egyén boldogulását, s azért is, mert rendünk belső törvénye szerint az egyes ember életének és az ország sorsának kapcsolata, összefüggése egy és oszthatatlan. Jeles év, fontos dátum: nemcsak új esztendőt , új tervidőszakot is kezdünk szilveszterről virradóra. Az a fejezet, amelyet a második ötéves terv jelzett, végetért, mögöttünk van immár örömeivel, gondjaival egyetemben. Van mire emlékeznünk, mire jutottunk? Eljutottunk előre kijelölt célunkhoz. Iparunk termelése a tervidőszak alatt 48— 49 százalékkal növekedett (s emelkedett, bár szolidabb arányban 1965-ben is), növekedett a mezőgazdaság termelése, beruházásokra mintegy 208 milliárd forintot költöttünk, az országban több, mint száz nagy és többezer kisebb-nagyobb új alkotást, fontos létesítményt adtak át, körülbelül egymillió ember új lakásba költözött. Működik a Dunai Vasmű hideghengerműve, cementet ad az építkezésekhez a váci óriás, üveg készül Orosháza gyönyörű üzemében, s konzerv Nyíregyháza modern, új gyárában. S folytathatnék a sort, de talán elég, ha megjegyezzük: nincs olyan része az országnak, ahol valamiben ne mérhetnék e tervidőszak hasznát, ahol ne látnák az áldozatok és az erőfeszítések nyomait, s azt is hozzátehetjük, az erőkhöz és a lehetőségekhez mérve sok minden történt ez emberek, a családok életkörülményeinek javításáért is. Emlékezzünk csak: ötszázmillió forint az alacsony nyugdíjak rendezésére, 540 millió a családi pótlékok felemelésére, bérrendezés néhány kategóriában; ez 800 millióba került; csak 1965- ben évközi árleszállítások és kiárusítások sorozata eredményeként egymilliárd forintra tehető megtakarítás a családok pénztárcáinak javára- S ha már számvetést teszünk, ne hallgassunk a milliókban nehezen kifejezhető változásokról és sikerekről sem. Arról, hogy befejeződött az ország villamosítása, hogy az egykor sötétségbe süppedt magyar falvakban ma villany ég és a kis házakban ott a nagyvilág a televízió képernyőjén, beszélni kell az iskolát végzett százezrekről, a könyvek millióiról, beszélni kell a soha nem látott mértékű, mégis legyőzött dunai áradásról, a gyümölcskertté vált homokpusztákról, az öntözött zöldségkertekről, a Barátság távvezetéken áradó olajról, földünk méhének feltárt új kincseiről, a lakosság csaknem teljes egészére kiterjedő társadalombiztosítási rendszerünkről, a leküzdött népbetegségekről — igen, minderről beszélni kell, mert ez is hozzátartozik a kép teljességéhez. S beszélni kell arról is, hogy megtörtént társadalmunk életének újabb nagy forradalma: a falu szocialista átalakítása. Bizonyos, hogy ennek valódi hasznát igazán csak ezután érzi majd az egyes ember. De az is igaz, hogy az egyérdekű, egycélú ország egyöntetű, egy anyagból formált szocialista arculata olyan új vonás történelmünkben, amely döntő alapja gyorsabb fejlődésünknek. Szaporodtak egyéni és közös örömeink, de közben — mert az élet elkerülhetetlenül ezzel jár — gyarapodtak gondjaink is. Igaz, más módon, más szinten, mint mondjuk tizenöt-tizennyolc esztendeje, de éppen ezért terjedelmükben, tartalmukban és arányaikban is másként. Ma, ha gondot okoz a külföldi vagy a hazai piacon eladhatatlan termék, már nemcsak a miniszter gondja az: közvetlenül is megérzi az egyes ember. S ha az idő túlhaladta — márpedig túlhaladta — a gazdaságirányítási rendszer ma még érvényes módját, az befolyásolja az egyes ember életkörülményeit is. A régi módon elég volt, ha a különböző termékfajtákból nagy mennyiség készült, s más termékek ugyanakkor hiányoztak. Ma az ország, a világpiac, az egyes ember messze igényesebb, mint volt. Korszerűbb termékeket követel, magasabb színvonalat mindenben, s nem utolsó sorban rendet maga körül, gazdaságban, közéletben egyaránt. Márpedig ezt akarjuk valamennyien. Egyszer — kimondva vagy kimondatlanul minden gondolkodó ember vágya ez — véget kell vetni a toldozásnakfoltozásnak a gazdaság szerkezetében, s a szilárd néphatalomra, az egyöntetűen szocialista társadalomra építve végre meg kell teremteni a korszerű viszonyoknak megfelelő gazdasági formákat. Bizonyos, hogy nem volt könnyű sem elhatározni, sem bevezetni azokat a gazdasági intézkedéseket, amelyek a lakosság egyes rétegeire most kedvezőtlenek. De meg kellett tenni, az árakat arányosítani, s a terhek elosztásával nagyobb súlyt hárítani a társadalomnak arra a részére, amely maga- sabb jövedelemmel rendel- lkezik. Egyszersimics az erők és a lehetőségek szerint adni és juttatni kellett és kell a kisebb keresetű rétegeknek. Hiba lenne a mostani intézkedésnek csupán az árakat emelő vonatkozásait látni, s mellékesként kezelni a többi részt: az árcsökkentéseket, a bér- és fizetésjavításokat, a mintegy nyolcszázezer család gondjait enyhítő elhatározásokat. A mezőgazdaságra vonatkozó intézkedések pedig abban az irányban hatnak, hogy a parasztságnak érdemesebb legyen még jobban gazdálkodni, még többet adni az országnak. Mert az új esztendőt ilyen intézkedések jegyében is kezdjük, 196? első napjai nemcsak gondokat, szerény örömöket is hordoznak. Új év, új tervidőszak: ez áll a naptár első lapján. Ennek indulunk ismert — és most ismerőssé váló — tervekkel, elhatározásokkal. Bizonyos, hogy fontos, munkával teli idő következik, egyes ember, ország részére egyaránt. S az is bizonyos, hogy életünkben ezután is örömök és gondok elegyett váltogatják majd egymást. Attól függően természetesen, hogy az egyes ember mit tesz majd országáért, családjáért, önmagáért. Mert ha eddig is igaz volt az egyén és a társadalom elválaszthatatlan egymásra utaltsága és kapcsolata, fokozottabban így lesz a jövőben. Magyarán: az, hogy több legyen az öröm, mint a gond, az egyszerű, szürke hétköznapok egyszerű cselekedeteiben válik kézzelfogható valósággá. Ez viszont rajtunk múlik, valamennyiünkön, jelenünk és jövőnk letéteményesein. Sokat lehetne vftat■kozni azon, hogy mennyire egységes közösség már a mai falu. Kétségtelen azonban, hogy a közös gazdálkodásból fakadó azonos érdekek közelebb hozzák egymáshoz az embereket, a családokat is, s eltűnőben vannak a hagyományokon, a vagyonkülönbségeken alapuló korlátok. Ebben az alakuló újfajta közösségben könnyebb már nagyobb csoportokat együttes cselekvésre buzdítani. Ennek biztató jeleit lépten-nyomon tapasztalhatjuk. A legbeszédesebbek azok a jelek, amelyek együttes cselekvésben, közös erőfeszítésben nyilvánulnak meg. Ilyen tény például az, hogy a községfejlesztési tervek öszszeállításánál évek óta számolnak a falu lakóinak társadalmi munkaerejével és munkakészségével, mint a legbiztosabb Miért ne fedezetű forintösszeggel. A tervekben úgy számolnak a 20, 30, vagy 40 ezer forint értékű várható társadalmi munkával, hogy az csak több lehet, kevesebb nem. S a gyakorlat be is bizonyította, hogycsaknem mindenütt több lett, s szinte sehol sem kevesebb. Vagyis biztos a fedezete a tervezett öszszegnek! Néhány nappal ezelőtt az egyik községen mentem keresztül s benéztem a községi tanácshoz: mi újság? Semmi különös, mondták, legfeljebb egykét hónap múlva lesz, amikor megkezdődik a falu vízhálózatának építése. De erről egy szót se még, mert csak tárgyalások folynak, mekkora részt vállalna a közelben fekvő bánya, hogy lesz, mint lesz. Az azonban már bizonyos, hogy a falura 170 ezer forint értékű társadalmi munka elvégzése jut, amit természetesen, vállal is. Megvallom: az összeget, s a benne rejlő munkamennyiséget hatalmasnak találtam, nem nagy faluról van szó, hogy bírja majd teljesíteni? Meg is kérdeztem, s még mielőtt a tanácstitkár válaszolhatott volna, a valamilyen ügyben ott tartózkodó két idősebb férfi csaknem egyszerre felelte: „Miért ne menne? Hiszen a magunk vizéről van szó, ilyenkor mindenki annyit dolgozik, amennyit csak tud.” A tanácstitkár pedig — nem értve kételkedésemet — kimutatást vett elő íróasztalából, s elmagyarázta, hogy az idén 30 000 forint értékű munka volt a tervezett, de ezt már a harmadik negyedévben teljesítették. A negyedik negyedévben végzett társadalmi munka — a ráadás, Ezek után már másnak látszott a 170 ezer forint ügye, valahogy könnyebbnek-kevesebb-nek tűnt a magabiztos válaszoktól. S arra gondoltam, hogy ezt az öszszeget is bátran betervezhetik, mert van rá fedezet: a közös akarat, közös erő. A mai falu erejével lehet és kell már számolni, minden tekintetben. Az alakuló, újfajta, szocialista közösségben egyre könnyebb már az egész falut átfogó cselekvésre buzdítani. (sz.) menne.. B.Ú.É.K.1