Fejér Megyei Hírlap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-01 / 153. szám

Szombat, 1978. július 1. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK Radványi Balázs, Gryllus Vilmos, Huzella Péter, Gryllus Dániel (Kornis péter felvétele — KS) Zenei általánosból reflektorfénybe Kalákáról — Kalákában A Kaláka együttes 1969. no­vember 29-én alakult. Né­gyen vannak, a Gryllus test­vérek, Dániel és Vilmos, Rad­­ványi Balázs és Huzella Pé­ter. Közülük hárman együtt jártak általános iskolába — zenei általánosba. — Nagyon jó alapokat kap­tunk. A naponta felhangzó közös éneklés, a kamarazené­lés, a kórusgyakorlat indított el bennünket, s jelölte ki az utunkat. Külföldön úgy hatá­rozzák meg együttesünk ho­vatartozását, hogy „folk group”. Mert nem elektromos hangosítással dolgozunk, „né­pi hangszeres, énekes csoport” vagyunk. — Ez azt is jelenti, hogy kilógunk a különféle skatu­lyákból. Ritkán játsszunk „népzenét”, saját szerzemé­­nyűek a számaink. A legtöbb­ször irodalmi alapanyaggal dolgozunk, verseket zenésí­­tünk meg, mégsem csupán irodalom a műsorunk, hiszen a zene változtat a vers iro­dalmi akusztikáján. — A mi módszerünk egy­általán nem új, sőt, igen-igen régi. A XVI—XVII. század­ban ugyanis nem olvasták a verseket, nem is mondták, ha­nem énekelték. Balassi költe­ményei még hangzásban is hasonlíthattak a mi előadás­módunkhoz; ének-ütős, pen­getős kísérettel. — Amikor elkezdtük, több­féle út állt előttünk. Virág­zott a beat, az akusztikus együttesek egész sora aratott sikert. Már megvolt az első pol-beat fesztivál is. Hozzánk az ősi népzene állt közel. Az ösztönösnek mondható egy­két év után rájöttünk arra, hogy nem elég a sláger férc­szövege. A népi ihletésű zené­hez igényesebb szöveg szük­séges. Ekkor folyamodtunk a versek megzenésítéséhez. — Csakhogy a versek nem húzhatók rá egy-egy népdal­ra. Kerestük az utat most már a népdal, népzene eszkö­zeivel való, minél hűségesebb irodalmi tolmácsoláshoz. — Ahány vers, annyiféle zene. Nem kötöttük le ma­gunkat soha egyetlen stílus­hoz sem. Különféle zenei irányzatokat műveltünk, min­dig az irodalmi szövegnek alárendelten. — A fellépések kovácsoltak bennünket együttessé, s a sa­­­ját ötletek mellé egyre több „megrendelés” érkezett. Zené­­sítsünk meg verset, írjunk drámához zenét. Csináljunk összeállítást egy-egy nép ze­néjéből ... Adjunk műsort gyerekeknek. — A gyerekeket külön meg kellett „tanulnunk!” Most már tudjuk, hogy nem kell velük aranyoskodni és vigyo­rogni, nem kell sokat monda­ni, gyorsan. Hanem keveset, de azt őszintén. És komolyan. A gyerekek értik. Sok műsort adunk nekik Levente Péter társaságában. — Eleinte mi is 2—4 perces „számokat” készítettünk, majd hosszabb versekkel pró­bálkoztunk. Most is repertoá­ron van Weöres Sándor: Az éjszaka csodái. A nagy vállal­kozások egyike volt az Anti­goné kórusának „eljátszása” zenével. Most egy érdekes kí­sérlet részei vagyunk: Sha­kespeare Hamletjének mono­dráma változatát mondja el Kozák András — az összes többi szerep a miénk: zenével jelenítjük meg Claudius ud­varát és Ofélia őrülését, a színészek szereplését, s a szellem hangjait egyaránt. Négyőjük közül hárman hu­szonnyolc évesek, csak Gryl­lus Vilmos fiatalabb náluk. Mind a négyen műegyetemet végeztek. A kortárs együtte­sek közül gyakran harsog a pletyka szétválásról, „átiga­zolásról”. Körülöttük minden csendes. Vitáik — vérre me­nőn — csak a komponálásnál vannak, és a futballpályán, ahol ketten-ketten állnak egymással szemben, csapatot alkotva. Két fellépő ruhájuk van, egy díszes, húzott ujjú, színpadias, s egy fekete, de ha lehet, civilben muzsikál­nak. Emberközelben ... T. A. VITA A tánc és más semmi? Vitaindító írás és idézet első része is beszédre késztet. Szólok hát, talán szélesedik a vita köre ezzel is! „A félkész zenevár pedig hamar összeomlik.” Valóban, az ének-zenei iskolák gyen­ge várai a zenének. Nem a maguk hibája! Nincs Tinó­dink, aki hírt vinne egyiktől a másikig, magunkban van­nak, magukra hagyatva, utalva: „kapitányaik” is torzsalkodnak, széthúznak sokszor, így aztán könnyű velük elbánni. Jön az új re­form óra- és anygcsökkentés­­sel — bontja a falat. Az is­kola­típus nem tud állni, bi­zonyítani így. Elenyésző a tanulóinak száma az összes­hez viszonyítva. Ami jónak ígérkezett (a külföldiek ellesték, vitték!), kezd megbomlani. Ki törődik vele? Alig néhányan! Kik a felelősök...? Az ezekben az iskolákban végzett pár gyerek alig tölt­heti be az „élesztő” szerepét a középiskolákban, ahol a művészeti tárgyak léte is esetleges, periférikusan ke­zelt, ahol a képzőművészeti oktatás nevetségesen ko­molytalan — erre pedagógus „kiképezve” nincs is. De az ének—zene, amely tárgynak ugyan van tanára, de csak „részt vett” osztályozhat — tehetetlen a közöny iránt, így követelni (Követelek tő­led, mert tisztellek!), komo­lyan munkálkodni, értéket megállapítani (heti egy óra!) nem lehet. Így aztán nemcsak a „zenevár”, de a lélek is ká­rosodik, korosodik, a „félig kész építmény” kezd gyomo­­sodni, az idő martalékává válni. Ki hát az, aki a „gyö­keret” vágja ... ? Tanításunkban — nemcsak pedagógusoknak, de min­denkinek, aki nevel: újság, rádió, televízió, színház stb. — olyan céllal kell elöl jár­nunk, hogy ne csak az ifjú éveknek, az élet „delén” le­vőknek adjunk, hanem ment­sük meg az egyedülmara­­dástól, a lélek-igény gazdag­ságával azokat, akik munká­jukat már letették. Az „ösz­­szeomlott zenevár” romjaira itt rátalálni nagy segítség lehet­ V. J. Dunaújváros Barátság építőtábor Vasárnap délelőtt a kom­­munarszki bányászati főis­kola húsz hallgatója érkezik Dunaújvárosba. A szovjet fiatalok a város további építésében vesznek részt a műszaki főiskola KISZ-bi­­zottsága meghívására. A szovjet fiatalok egy hóna­pon keresztül a Barátság építőtábor lakói lesznek. Az építőtáborok hagyományai­nak megfelelően június 30-án húsz dunaújvárosi főiskolás Kommunalszkba utazott, hogy egy ottani telefonköz­pont építésében vegyen részt. A dunaújvárosi Barátság építőtábor lakói szabad ide­jükben számos országjáró túrán vesznek részt. A többi között Miskolcra, Aggte­lekre és Egerbe is ellátogat­nak. A Kommunalszkban dolgozó magyar fiatalok a telefonközpont fölépítése után a Szovjetunió népeivel és nevezetességeivel ismer­kednek. A dunaújvárosi Ba­rátság építőtábor lakói a Béke városrész építésében­­ vesznek részt. HÍRLAP. Megújhodás, avagy a tévések elmentek Elmentek, illetve hát ma elmennek. Nem innen, hanem Veszprémből, de akinek sze­rencséje volt, talán a székes­­fehérvári lakásokban is ész­lelt valamit belőlük, sokat nem, mert az idén Veszprém­ben is szaladt a kép, pont az ne szaladt volna egy tévé­fesztiválon? A Dimitrov Mű­velődési Központban viszont csak a tévések, forgatókönyv­írók, újságírók (és a slepp) szaladgáltak, közönséges kö­zönség elvégre vagy színház­ba jár, vagy otthon nézi a té­vét, hogyan is lenne össze­hozható ez a két műfaj? Nem is akarja senki össze­hozni. Tévések találkozója ez, részben üzleti okokból, rész­ben (minden hasznos dolgot össze lehet kötni kellemes ideológiával) az alkotók elő­relépésének, a műfajok gaz­dagításának céljából. Az előbbi a színfalak mögött zajlik, a neves külföldi tévé­­társaságok képviselői vásá­rolnak. A Művelődési Köz­pont társalgójában hozzáértő szakértelemmel szidják a té­véjátékokat, elmondják, hogy akár mindegyikből (kivéve a 19 perceseket) lehetnek húsz percet húzni, de azután vásá­rolnak, elvégre eladni is akarnak, és szó ami szó, a külföldi tévéjátékokat elnéz­ve a képernyőn, a hibák nemzetköziek. Az alkotók előrelépését a színházterem­ben próbáltam nyomon kö­vetni : a Túrógombóc című té­véjáték vetítése közben, mi­után fejemet nem győztem egyik képernyőről a másikra kapkodni, végül tekintetem az írón, Csurka Istvánon nyugodott meg. Elvégre tévét otthon is nézhetek papucsban, pizsamában és cigarettázva, ilyen hozzáöltözős környezet­ben értékesebb látványosság az alkotó előrelépése. Mert amíg a gép forgott, az alkotó nem pihent. Minden harsá­nyabb kacajnál jólesően kö­rülnézett, ha netalántán nem jött be a poén — egy árnya­latnyi rosszallással a szája szögletében — előnevezett, egyszóval leste a hatást. A hatást, amelyet — mo­dern technikáról lévén szó — modern eszközökkel mérnek, a tömegkommunikáció kuta­tói műszerekkel regisztrálják, hogy hányan kapcsolják ki adás közben a készüléküket, és térnek át nemesebb időtöltés­re, a hatást, amelyet a tech­nika teljesen elidegenített az alkotóktól. Egy képzőművész (éppen a tévében árulta el nemrégiben Varga Imre) ál­ruhában leülhet a szobra tö­vébe, és belehallgathat a sze­relmes párok csacsogásába, vajon kelt-e impressziókat a mű, melynek tövében csóko­­lóznak. Egy színész (rendező, drámaíró, díszlettervező) hallja a tapsot. Csak a tévés alkotók olyan szerencsétle­nek, hogy bár művük, műso­raik nap mint nap betörnek minden lakásba, ők maguk nem követhetnek el magán­laksértést, nem hizlalja őket kétmillió felszabadult kacaj, nem borzolja kedélyüket két­millió káromkodás, sóhaj, ásítás. Persze van olyan alkotó is, aki kívül, a társalgóban lép előre. Ide-oda rebben a te­kintete , még egy perc, és kezdődik az ő műsora, itt meg mégis olyan sokan vannak. Vajon miért? Látszólag kö­zömbösen fordul az ember­hez, „láttad már?”, hát persze a másodikon is megismétel­ték, na de mégis. Azután ott van még a har­madik megújhodási forrás, Balatonfüred, az Annabella étterme, bárja és játékauto­matái, többet ér, mint akár­hány (kettő volt) konferencia a szórakoztatásról és a tele­víziós műfajokról, hiszen a témagyűjtéstől az alkotói vé­leménycseréig igazán csak itt van lehetősége a tévéseknek. Ha akarnak, akár tévét is nézhetnek. (Nemigen akar­tak.) Na de miért tartozik a ked­ves olvasóra, akarom monda­ni a kedves nézőre, mienk a doboz, övék az éter, ők úgy gazdagítják műfajaikat, aho­gyan akarják, mi pedig akkor kapcsoljuk be a készülékein­ket, amikor akarjuk, a de­mokrácia akkor a legtelje­sebb, ha ezt a függetlenséget őrizzük, óvjuk. Nem így van? „Még szép”, hogy nem. A kétszavas idézet eredetijét a Felső-Ausztria című tévéjá­tékban hallhattuk­­az idei ta­lálkozón számomra — ez ter­mészetesen csak szubjektív vélemény, ez volt a csúcs —, és ugyancsak ebből a tragiko­médiából döbbenhettünk rá, hogy milliók életét szerte a világon mennyire befolyásol­ja a dobozból kiáradó kékes, esetleg színes, villódzó fény. (Bár a darab nem erről szólt, a készülék csak mellékszere­pet kapott a nagyszerű Koltai Róbert és Pogány Judit mel­lett.) Életünk nem független a tévétől, mert a tévések csak Veszprémből mennek el kis szobánkba ma, holnap, hol­napután újra betoppannak. Egyetlen eszközünk van, hogy véleményünket közöljük: egy kis gomb a készülék oldalán. Látva, hogy az alkotók meny­nyire fogékonyak a hatásra, tudva, hogy egyedül a bekap­csolt készülékek száma a megméretés jelenlegi eszköze, nem tudom másra bíztatni a kedves nézőket, mint hogy rugalmasabban kezeljük ezt a gombot. Az első figyelmeztető ásításnál a „kikapcs” Lehet, hogy a tévé ettől ugyanúgy nem újhódik meg, mint a fesztiváloktól, de nekünk így mégis több az esélyünk ön­megújításunkra. Mindennek persze csak annyiban van köze a Vili. veszprémi tévétalálkozóhoz, amennyire a tévétalál­koz­nak az 1977. évi televíziós össz­képhez. (Az előrelépés, a mű­fajok gazdagítása mellett Szi­­netár Miklós a műsorfüzet bevezetőjében azt írta, hogy a vendégek hű képet alkot­hatnak maguknak a Magyar Televízió 1977. évi művészeti munkájáról.) Nos az öt nap alatt levetített 20 alkotás többsége jó Ellentétben a Magyar Televízió 1977. évi művészeti munkájának egé­szével. A zöld diótól az elekt­ronikus sokkokig terjed a skála, és bosszantó, hogy ezek is megmaradnak az ember­ben, kellemetlen estéinket nehezen felejtjük. Igaz, az is eredmény, hogy legalább a válogatással maga a televízió is beismeri, hogy ezekre nem érdemes emlékez­ni. Félve kérdezem: lehet­, hogy egyszer odáig is elju­tunk, hogy ilyeneket nem is csinálnak? Minden este fesztiválérett műsorokat adnak? Nem is fogadom meg saját tanácsomat a kapcsológomb­ról, már csak azért is szólni, villódzani fog a tévém, hogy meggyőződjek róla: aggodal­mam alaptalan. Vértes J. Andor Modern vagy régi? Mestermunkák A Néprajzi Múzeum még kissé rendetlen folyosóin a dobozokba csomagolt kin­csek mellett vezet fel a lép­cső az első emeleti termek­be. Páratlanul gazdag anyag­gal ünneplik meg a háziipari szövetkezetek, a köréjük szerveződött népi iparművé­szek és a népművészet mes­terei a Népi Iparművészeti Tanács és a HISZÖV hu­szonöt éves munkáját. A legnagyobb népművé­szeti ágazatok: a faragás, a fazekasság, a hímzés és a szövés mellett a népi kis­mesterségek, a lószerszám­készítők, a csatorások, a szűrszabók, a kulacskészítők, a kovácsok legkiemelkedőbb alkotásai töltik meg a tárló­kat. A gazdagság nemcsak a kiállított munkák számát, hanem a szépségét, finomsá­gát, művészi színvonalát is jelenti. A kiállításnak az a fela­data, hogy bizonyítsa az el­múlt negyedszázad új ipar­­művészeti ágának, a népi iparművészetnek a létjogo­sultságát. A tárgyi népmű­vészetnek hazánkban évszá­zados hagyományai vannak, bár nagyon sokan népművé­szeten csak a népi díszítő­­művészetet értik. A XIX. század második felében indult erőteljes fej­lődésnek a tárgyi népművé­szet. Kialakultak a nagy stílusközpontok Sárközben, a szövés, Kalocsán a hímzés, Mezőtúron a fazekasság, So­mogyban a faragás volt kedveltebb. Ebből az időből származnak a legszebb em­lékeink. A századforduló után a díszítőművészet kezd elsekélyesedni, az alkotók — a kereskedők ösztönzé­sére — egyre inkább a nagy­­közönség igényeinek megfe­lelően alkotnak. Hogy nem válik ízléstelenné a népmű­vészet, az annak köszönhe­tő, hogy a népi alkotók ra­gaszkodnak az évszázados szabályokhoz. A felszabadulás évében a háziipari, a népművészet szinte teljesen tönkrement. Egy-két év kellett ahhoz, míg felmérték az iparenge­délyeket kérők alapján (163-an voltak az egész or­szágban) az életben maradt népművészeti iparágakat. Az iparengedélyek már tartal­mazták az áruk jegyzékét is: kosár-, fonásáru, hímzett­­blúzok, kézzel kötött, hor­golt ruhaneműk, gyékény­szőnyeg, papírjátékok, népi hímzések, fazekasáruk, há­ziszőttesek, faragások, hor­gokt és vert csipkék.­­ Az első földművesszövetkezetek megalakulásával háziipari csoportok jöttek létre Mező­kövesden, Kalocsán, Sárköz­ben, Dessen. Tavaly már hárommilliár­dos értéket termelt a házi­ipar, egymilliárd forintja a tőkés exportból származik. A Népi Iparművészeti Ta­nács negyedszázada őrködik a népművészet tisztaságán, gondoskodik az alkotók ok­tatásáról, tájházakat hoz lét­re, mintagyűjteményt léte­sít. Ennek a mintagyűjte­ménynek köszönhető a bemu­tatott kiállítás. A népi iparművészek, a „Népművészet mestere ki­tüntetés tulajdonosai, a NIT és a HISZÖV munkája nyo­mán — ahogyan Ortutay Gyula mondta, egyszerre történt értékmentés és ér­tékteremtés. Régi klasszikus hagyományok megmentése, tudatosítása, és bátor új kez­deményezések biztosítása. Gondosan, jól szervezett egy­ség ez, a múltnak, az alko­tó jelettnek és a készülő jö­vendőnek egységbefogása.” A színpompás hímzések, szőttesek, a nemes faragá­sok, az egyszerű, szép, mo­dern bútorok, a vas ke­ménységét, a férfiasságát, hangsúlyozó kovácsmunkák napi használati eszközeink, vagy dísztárgyaink lesznek. Lábukra megszűnik a meg­őrzés és az újjáteremtés örök vitája. A népi iparmű­vészet örökségként megkap­ta a népművészetet, és éle­tünkhöz igazodva, vele egyet­értésben alkot egyszerű, ne­mes formájú új tárgyakat­­­ár_

Next