Fejér Megyei Hírlap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-01 / 153. szám
Szombat, 1978. július 1. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK Radványi Balázs, Gryllus Vilmos, Huzella Péter, Gryllus Dániel (Kornis péter felvétele — KS) Zenei általánosból reflektorfénybe Kalákáról — Kalákában A Kaláka együttes 1969. november 29-én alakult. Négyen vannak, a Gryllus testvérek, Dániel és Vilmos, Radványi Balázs és Huzella Péter. Közülük hárman együtt jártak általános iskolába — zenei általánosba. — Nagyon jó alapokat kaptunk. A naponta felhangzó közös éneklés, a kamarazenélés, a kórusgyakorlat indított el bennünket, s jelölte ki az utunkat. Külföldön úgy határozzák meg együttesünk hovatartozását, hogy „folk group”. Mert nem elektromos hangosítással dolgozunk, „népi hangszeres, énekes csoport” vagyunk. — Ez azt is jelenti, hogy kilógunk a különféle skatulyákból. Ritkán játsszunk „népzenét”, saját szerzeményűek a számaink. A legtöbbször irodalmi alapanyaggal dolgozunk, verseket zenésítünk meg, mégsem csupán irodalom a műsorunk, hiszen a zene változtat a vers irodalmi akusztikáján. — A mi módszerünk egyáltalán nem új, sőt, igen-igen régi. A XVI—XVII. században ugyanis nem olvasták a verseket, nem is mondták, hanem énekelték. Balassi költeményei még hangzásban is hasonlíthattak a mi előadásmódunkhoz; ének-ütős, pengetős kísérettel. — Amikor elkezdtük, többféle út állt előttünk. Virágzott a beat, az akusztikus együttesek egész sora aratott sikert. Már megvolt az első pol-beat fesztivál is. Hozzánk az ősi népzene állt közel. Az ösztönösnek mondható egykét év után rájöttünk arra, hogy nem elég a sláger fércszövege. A népi ihletésű zenéhez igényesebb szöveg szükséges. Ekkor folyamodtunk a versek megzenésítéséhez. — Csakhogy a versek nem húzhatók rá egy-egy népdalra. Kerestük az utat most már a népdal, népzene eszközeivel való, minél hűségesebb irodalmi tolmácsoláshoz. — Ahány vers, annyiféle zene. Nem kötöttük le magunkat soha egyetlen stílushoz sem. Különféle zenei irányzatokat műveltünk, mindig az irodalmi szövegnek alárendelten. — A fellépések kovácsoltak bennünket együttessé, s a saját ötletek mellé egyre több „megrendelés” érkezett. Zenésítsünk meg verset, írjunk drámához zenét. Csináljunk összeállítást egy-egy nép zenéjéből ... Adjunk műsort gyerekeknek. — A gyerekeket külön meg kellett „tanulnunk!” Most már tudjuk, hogy nem kell velük aranyoskodni és vigyorogni, nem kell sokat mondani, gyorsan. Hanem keveset, de azt őszintén. És komolyan. A gyerekek értik. Sok műsort adunk nekik Levente Péter társaságában. — Eleinte mi is 2—4 perces „számokat” készítettünk, majd hosszabb versekkel próbálkoztunk. Most is repertoáron van Weöres Sándor: Az éjszaka csodái. A nagy vállalkozások egyike volt az Antigoné kórusának „eljátszása” zenével. Most egy érdekes kísérlet részei vagyunk: Shakespeare Hamletjének monodráma változatát mondja el Kozák András — az összes többi szerep a miénk: zenével jelenítjük meg Claudius udvarát és Ofélia őrülését, a színészek szereplését, s a szellem hangjait egyaránt. Négyőjük közül hárman huszonnyolc évesek, csak Gryllus Vilmos fiatalabb náluk. Mind a négyen műegyetemet végeztek. A kortárs együttesek közül gyakran harsog a pletyka szétválásról, „átigazolásról”. Körülöttük minden csendes. Vitáik — vérre menőn — csak a komponálásnál vannak, és a futballpályán, ahol ketten-ketten állnak egymással szemben, csapatot alkotva. Két fellépő ruhájuk van, egy díszes, húzott ujjú, színpadias, s egy fekete, de ha lehet, civilben muzsikálnak. Emberközelben ... T. A. VITA A tánc és más semmi? Vitaindító írás és idézet első része is beszédre késztet. Szólok hát, talán szélesedik a vita köre ezzel is! „A félkész zenevár pedig hamar összeomlik.” Valóban, az ének-zenei iskolák gyenge várai a zenének. Nem a maguk hibája! Nincs Tinódink, aki hírt vinne egyiktől a másikig, magunkban vannak, magukra hagyatva, utalva: „kapitányaik” is torzsalkodnak, széthúznak sokszor, így aztán könnyű velük elbánni. Jön az új reform óra- és anygcsökkentéssel — bontja a falat. Az iskolatípus nem tud állni, bizonyítani így. Elenyésző a tanulóinak száma az összeshez viszonyítva. Ami jónak ígérkezett (a külföldiek ellesték, vitték!), kezd megbomlani. Ki törődik vele? Alig néhányan! Kik a felelősök...? Az ezekben az iskolákban végzett pár gyerek alig töltheti be az „élesztő” szerepét a középiskolákban, ahol a művészeti tárgyak léte is esetleges, periférikusan kezelt, ahol a képzőművészeti oktatás nevetségesen komolytalan — erre pedagógus „kiképezve” nincs is. De az ének—zene, amely tárgynak ugyan van tanára, de csak „részt vett” osztályozhat — tehetetlen a közöny iránt, így követelni (Követelek tőled, mert tisztellek!), komolyan munkálkodni, értéket megállapítani (heti egy óra!) nem lehet. Így aztán nemcsak a „zenevár”, de a lélek is károsodik, korosodik, a „félig kész építmény” kezd gyomosodni, az idő martalékává válni. Ki hát az, aki a „gyökeret” vágja ... ? Tanításunkban — nemcsak pedagógusoknak, de mindenkinek, aki nevel: újság, rádió, televízió, színház stb. — olyan céllal kell elöl járnunk, hogy ne csak az ifjú éveknek, az élet „delén” levőknek adjunk, hanem mentsük meg az egyedülmaradástól, a lélek-igény gazdagságával azokat, akik munkájukat már letették. Az „öszszeomlott zenevár” romjaira itt rátalálni nagy segítség lehet V. J. Dunaújváros Barátság építőtábor Vasárnap délelőtt a kommunarszki bányászati főiskola húsz hallgatója érkezik Dunaújvárosba. A szovjet fiatalok a város további építésében vesznek részt a műszaki főiskola KISZ-bizottsága meghívására. A szovjet fiatalok egy hónapon keresztül a Barátság építőtábor lakói lesznek. Az építőtáborok hagyományainak megfelelően június 30-án húsz dunaújvárosi főiskolás Kommunalszkba utazott, hogy egy ottani telefonközpont építésében vegyen részt. A dunaújvárosi Barátság építőtábor lakói szabad idejükben számos országjáró túrán vesznek részt. A többi között Miskolcra, Aggtelekre és Egerbe is ellátogatnak. A Kommunalszkban dolgozó magyar fiatalok a telefonközpont fölépítése után a Szovjetunió népeivel és nevezetességeivel ismerkednek. A dunaújvárosi Barátság építőtábor lakói a Béke városrész építésében vesznek részt. HÍRLAP. Megújhodás, avagy a tévések elmentek Elmentek, illetve hát ma elmennek. Nem innen, hanem Veszprémből, de akinek szerencséje volt, talán a székesfehérvári lakásokban is észlelt valamit belőlük, sokat nem, mert az idén Veszprémben is szaladt a kép, pont az ne szaladt volna egy tévéfesztiválon? A Dimitrov Művelődési Központban viszont csak a tévések, forgatókönyvírók, újságírók (és a slepp) szaladgáltak, közönséges közönség elvégre vagy színházba jár, vagy otthon nézi a tévét, hogyan is lenne összehozható ez a két műfaj? Nem is akarja senki összehozni. Tévések találkozója ez, részben üzleti okokból, részben (minden hasznos dolgot össze lehet kötni kellemes ideológiával) az alkotók előrelépésének, a műfajok gazdagításának céljából. Az előbbi a színfalak mögött zajlik, a neves külföldi tévétársaságok képviselői vásárolnak. A Művelődési Központ társalgójában hozzáértő szakértelemmel szidják a tévéjátékokat, elmondják, hogy akár mindegyikből (kivéve a 19 perceseket) lehetnek húsz percet húzni, de azután vásárolnak, elvégre eladni is akarnak, és szó ami szó, a külföldi tévéjátékokat elnézve a képernyőn, a hibák nemzetköziek. Az alkotók előrelépését a színházteremben próbáltam nyomon követni : a Túrógombóc című tévéjáték vetítése közben, miután fejemet nem győztem egyik képernyőről a másikra kapkodni, végül tekintetem az írón, Csurka Istvánon nyugodott meg. Elvégre tévét otthon is nézhetek papucsban, pizsamában és cigarettázva, ilyen hozzáöltözős környezetben értékesebb látványosság az alkotó előrelépése. Mert amíg a gép forgott, az alkotó nem pihent. Minden harsányabb kacajnál jólesően körülnézett, ha netalántán nem jött be a poén — egy árnyalatnyi rosszallással a szája szögletében — előnevezett, egyszóval leste a hatást. A hatást, amelyet — modern technikáról lévén szó — modern eszközökkel mérnek, a tömegkommunikáció kutatói műszerekkel regisztrálják, hogy hányan kapcsolják ki adás közben a készüléküket, és térnek át nemesebb időtöltésre, a hatást, amelyet a technika teljesen elidegenített az alkotóktól. Egy képzőművész (éppen a tévében árulta el nemrégiben Varga Imre) álruhában leülhet a szobra tövébe, és belehallgathat a szerelmes párok csacsogásába, vajon kelt-e impressziókat a mű, melynek tövében csókolóznak. Egy színész (rendező, drámaíró, díszlettervező) hallja a tapsot. Csak a tévés alkotók olyan szerencsétlenek, hogy bár művük, műsoraik nap mint nap betörnek minden lakásba, ők maguk nem követhetnek el magánlaksértést, nem hizlalja őket kétmillió felszabadult kacaj, nem borzolja kedélyüket kétmillió káromkodás, sóhaj, ásítás. Persze van olyan alkotó is, aki kívül, a társalgóban lép előre. Ide-oda rebben a tekintete , még egy perc, és kezdődik az ő műsora, itt meg mégis olyan sokan vannak. Vajon miért? Látszólag közömbösen fordul az emberhez, „láttad már?”, hát persze a másodikon is megismételték, na de mégis. Azután ott van még a harmadik megújhodási forrás, Balatonfüred, az Annabella étterme, bárja és játékautomatái, többet ér, mint akárhány (kettő volt) konferencia a szórakoztatásról és a televíziós műfajokról, hiszen a témagyűjtéstől az alkotói véleménycseréig igazán csak itt van lehetősége a tévéseknek. Ha akarnak, akár tévét is nézhetnek. (Nemigen akartak.) Na de miért tartozik a kedves olvasóra, akarom mondani a kedves nézőre, mienk a doboz, övék az éter, ők úgy gazdagítják műfajaikat, ahogyan akarják, mi pedig akkor kapcsoljuk be a készülékeinket, amikor akarjuk, a demokrácia akkor a legteljesebb, ha ezt a függetlenséget őrizzük, óvjuk. Nem így van? „Még szép”, hogy nem. A kétszavas idézet eredetijét a Felső-Ausztria című tévéjátékban hallhattukaz idei találkozón számomra — ez természetesen csak szubjektív vélemény, ez volt a csúcs —, és ugyancsak ebből a tragikomédiából döbbenhettünk rá, hogy milliók életét szerte a világon mennyire befolyásolja a dobozból kiáradó kékes, esetleg színes, villódzó fény. (Bár a darab nem erről szólt, a készülék csak mellékszerepet kapott a nagyszerű Koltai Róbert és Pogány Judit mellett.) Életünk nem független a tévétől, mert a tévések csak Veszprémből mennek el kis szobánkba ma, holnap, holnapután újra betoppannak. Egyetlen eszközünk van, hogy véleményünket közöljük: egy kis gomb a készülék oldalán. Látva, hogy az alkotók menynyire fogékonyak a hatásra, tudva, hogy egyedül a bekapcsolt készülékek száma a megméretés jelenlegi eszköze, nem tudom másra bíztatni a kedves nézőket, mint hogy rugalmasabban kezeljük ezt a gombot. Az első figyelmeztető ásításnál a „kikapcs” Lehet, hogy a tévé ettől ugyanúgy nem újhódik meg, mint a fesztiváloktól, de nekünk így mégis több az esélyünk önmegújításunkra. Mindennek persze csak annyiban van köze a Vili. veszprémi tévétalálkozóhoz, amennyire a tévétalálkoznak az 1977. évi televíziós összképhez. (Az előrelépés, a műfajok gazdagítása mellett Szinetár Miklós a műsorfüzet bevezetőjében azt írta, hogy a vendégek hű képet alkothatnak maguknak a Magyar Televízió 1977. évi művészeti munkájáról.) Nos az öt nap alatt levetített 20 alkotás többsége jó Ellentétben a Magyar Televízió 1977. évi művészeti munkájának egészével. A zöld diótól az elektronikus sokkokig terjed a skála, és bosszantó, hogy ezek is megmaradnak az emberben, kellemetlen estéinket nehezen felejtjük. Igaz, az is eredmény, hogy legalább a válogatással maga a televízió is beismeri, hogy ezekre nem érdemes emlékezni. Félve kérdezem: lehet, hogy egyszer odáig is eljutunk, hogy ilyeneket nem is csinálnak? Minden este fesztiválérett műsorokat adnak? Nem is fogadom meg saját tanácsomat a kapcsológombról, már csak azért is szólni, villódzani fog a tévém, hogy meggyőződjek róla: aggodalmam alaptalan. Vértes J. Andor Modern vagy régi? Mestermunkák A Néprajzi Múzeum még kissé rendetlen folyosóin a dobozokba csomagolt kincsek mellett vezet fel a lépcső az első emeleti termekbe. Páratlanul gazdag anyaggal ünneplik meg a háziipari szövetkezetek, a köréjük szerveződött népi iparművészek és a népművészet mesterei a Népi Iparművészeti Tanács és a HISZÖV huszonöt éves munkáját. A legnagyobb népművészeti ágazatok: a faragás, a fazekasság, a hímzés és a szövés mellett a népi kismesterségek, a lószerszámkészítők, a csatorások, a szűrszabók, a kulacskészítők, a kovácsok legkiemelkedőbb alkotásai töltik meg a tárlókat. A gazdagság nemcsak a kiállított munkák számát, hanem a szépségét, finomságát, művészi színvonalát is jelenti. A kiállításnak az a feladata, hogy bizonyítsa az elmúlt negyedszázad új iparművészeti ágának, a népi iparművészetnek a létjogosultságát. A tárgyi népművészetnek hazánkban évszázados hagyományai vannak, bár nagyon sokan népművészeten csak a népi díszítőművészetet értik. A XIX. század második felében indult erőteljes fejlődésnek a tárgyi népművészet. Kialakultak a nagy stílusközpontok Sárközben, a szövés, Kalocsán a hímzés, Mezőtúron a fazekasság, Somogyban a faragás volt kedveltebb. Ebből az időből származnak a legszebb emlékeink. A századforduló után a díszítőművészet kezd elsekélyesedni, az alkotók — a kereskedők ösztönzésére — egyre inkább a nagyközönség igényeinek megfelelően alkotnak. Hogy nem válik ízléstelenné a népművészet, az annak köszönhető, hogy a népi alkotók ragaszkodnak az évszázados szabályokhoz. A felszabadulás évében a háziipari, a népművészet szinte teljesen tönkrement. Egy-két év kellett ahhoz, míg felmérték az iparengedélyeket kérők alapján (163-an voltak az egész országban) az életben maradt népművészeti iparágakat. Az iparengedélyek már tartalmazták az áruk jegyzékét is: kosár-, fonásáru, hímzettblúzok, kézzel kötött, horgolt ruhaneműk, gyékényszőnyeg, papírjátékok, népi hímzések, fazekasáruk, háziszőttesek, faragások, horgokt és vert csipkék. Az első földművesszövetkezetek megalakulásával háziipari csoportok jöttek létre Mezőkövesden, Kalocsán, Sárközben, Dessen. Tavaly már hárommilliárdos értéket termelt a háziipar, egymilliárd forintja a tőkés exportból származik. A Népi Iparművészeti Tanács negyedszázada őrködik a népművészet tisztaságán, gondoskodik az alkotók oktatásáról, tájházakat hoz létre, mintagyűjteményt létesít. Ennek a mintagyűjteménynek köszönhető a bemutatott kiállítás. A népi iparművészek, a „Népművészet mestere kitüntetés tulajdonosai, a NIT és a HISZÖV munkája nyomán — ahogyan Ortutay Gyula mondta, egyszerre történt értékmentés és értékteremtés. Régi klasszikus hagyományok megmentése, tudatosítása, és bátor új kezdeményezések biztosítása. Gondosan, jól szervezett egység ez, a múltnak, az alkotó jelettnek és a készülő jövendőnek egységbefogása.” A színpompás hímzések, szőttesek, a nemes faragások, az egyszerű, szép, modern bútorok, a vas keménységét, a férfiasságát, hangsúlyozó kovácsmunkák napi használati eszközeink, vagy dísztárgyaink lesznek. Lábukra megszűnik a megőrzés és az újjáteremtés örök vitája. A népi iparművészet örökségként megkapta a népművészetet, és életünkhöz igazodva, vele egyetértésben alkot egyszerű, nemes formájú új tárgyakatár_