Felvidéki Ujság, 1898 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-06 / 1. szám

Zsolna. V. évfolyam. 1. szám, 1898. január hó 6. FELVIDÉKI ÚJSÁG „Trencsén vármegye köz- és községi jegyzők egyesületeinek hivatalos közlönye. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre.................................4 frt. Fél évre.....................................’ frt. Negyed évre..............................1 frt. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zsolnán, hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetések, sek és pénzküldemények intézendők. hirdeté-Hirdetési árak: Egy 3-szor halálozott petit sor 5 kr. MEGJELENIK: MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. 1898. A végtelenség Ura bölcsőt farag a koporsóból, az eltemetett ó év ravatalából két a reményekkel kecsegtető, de a természet sorrendjét követő uj év. Virág nyílik és hervad s az emberiség —a természet bérlője is virul s elhull. Egy virágos kerthez hasonló az emberiség nagy egyeteme, melyben mint ott, változnak időnként a virág illatok, elhullnak az elvirágzottak, hogy helyet adjanak a létképesebbnek. E nagy virágos kertben kertészkedtünk mi is im négy éve mér s mi is sok szép — illatot terjesztő virág elhullását értük meg, — s előttünk fekszik ma az önvallomás lapja kérdésével : Mit műveltél négy év alatt. Ötödik évfolyamába lépett ez évben a »Felvidéki Újság«. Négy évre tekinthet vissza s ugyanannyiról kell számot adnia. Nehéz feladat négy évi munkásságot öszszegezni s még nehezebb az öndicséret látszatát is elkerülve e szerény munkát mérlegelni. A »Felvidéki Újság« négy éves tevékenységének főiránya volt, társadalmunk hazafias irányú fejlődésének előmozditása, a nemzetiségi túlkapások ellenőrzése, a közügyek iránti érdeklődés felkeltése, a szabadelvű irány terjesztése, a becsületes munka elismerése s az az ezzel ellenkező irány könyörtelen üldözése. Ha végig tekintünk négy éves létünkre, elsősorban ama sok keserű labda is jut eszünkbe, melyet az igazság felderítése körül — elnyelnünk kellett. Hiába az emberiség egy bizonyos része nem szereti az igaz szót! Sokan meg félreértettek, sokan ellenségeink lettek, — személyeskedést vetettek szemeinkre, mert nem átallottuk társadalmunk hazafiatlan elemét megtámadni, a közügyek szándékosan téves magyarázóit s a sötét korszak rémes ideje eszméinek hirdetőit leálerárn s a szabadelvüség fenkölt eszméit bátran hirdetni. A tisztességes munka és munkást örömmel karoltuk fel s üldöztük azt, ki ezen útról tetért. Reá mutattunk Zsolna város panamájára s mind arra, mi Felvidékünk sebeit képezte. Emberek lévén mi is tévedhettünk, — de egy magasztos eszme szolgálatában, mely folyton szemeink előtt lebeg — az »igazság, jog és méltányosság« a tévedés, a hiba — is meg- bocsátható ! »Győzzön a jobb« — s győzött! Nem a mi érdemünk — hanem elsősorban vármegyénk hazafias intézőségeé a győzelmi pálma, melyből egy-egy levélke munkatársaink díszes sorának tagjait s pártolóinkat illeti. Hogy Felvidékünk kultur törekvéseiben mennyire állta meg helyét a »Felvidéki Újság« — tisztelt olvasóink hivatottak elbírálni. Csakis ily támogatással sikerülhetet jelszavunkat »Legyen igazság mindenfelé!« érvényesíteni s a »Felvidéki Ujság«-ot ötödik évfolyamába is fenntartani. Ma a hulló csaták után, midőn a nemzetellenes áramlat nem nyer oly bő tápot a pártpolitika ama zivatart keltő s északi szelet szító részétől, fátyolt boríthatunk a múltra, az idő nagy malma leőrölte csira képtelen magvaikat s a »szabadság, testvériség és egyenlőség« magasztos eszméje bölcsőjének félszázados ünneplésénél azon leszünk, hogy az általunk esetleg ejtett sebeket behegeszszük s drága hazánk dicsőséges múltjának megünneplése után egyesült erővel lássunk felvirágozása munkájához. Hálát rebegünk a magyarok nagy Istenéhez, hogy zivatar nélkül engedé leélni a múltat s tiszta kék eget enged látni, megmenté népünket a bajoktól s azért mi is letöröljük a múlt fáradalmainak verejtékét s erőt merítve hazafias lelkesedésünkből, folytatjuk szerény munkánkat. Fő törekvéseink továbbra is irányt adó eszméink fejlesztésére lesznek irányítva s Felvidékünk úgy kulturális, mint közgazdasági kérdéseiben intézőségeink támogatására fogunk törekedni. Nemzetiségi kérdésünk ma is mint ezelőtt, éber figyelmet kíván s hazafias kötelességünk leend túlkapásaikat ellenőrizni. A természet virágos kertje tesi álmát aluszsza, de az emberiség kertje folyton virul, — viruljon a szabadságharcz félszázados évfordulóján minden, mi a hazafiasság szent oltárára van szánva ! Legyen ez év a testvériség igaz megteremtője. ___TÁRCZA. Farsangi rajzok. Holla a farsang! . . . . Fényes kosztümök, gyöngyöző nedű, incselgő dominó alól levillogó hófehér fogacskák, táncz, muzsika, mámor .... és még egy egész sora azoknak a derült, ragyogó színeknek, melyekből a farsang öröme szőve van. Ropogós karácsony után olvadó, csöpögő farsang, mint az édesen elomló habgolyócskák a czukráiszbolt kirakataiban . . . milyen hamar is fölcseperedik a kisded szívek öröme ifjúi sóvárgássá, ábrándos epekedéssé a tél poetikus regényében. És a mint finoman elhaló illatot lebegtetve ruháik röpködő szárnyairól, gyorsan, káprázatosan keringnek a párok, mintha nemzedékek-nemzedékek után lejtenének a sima parketten; elvonulnak méltóságos komoly „ gavotte “-ban XIII. Lajos udvarának büszke delnői, kaczér herczegnőcskék tipegik a „rondeau“-t Phyllis és Amarillis kosztümében, zordon skót nemesek ropják a kontra-tánczot a felföldi duda zümmögése mellett, villan a tör és a méreggyürű a velenczei álarczos bő köpenye alatt s igy tovább, csak a keret változik egyre a farsang tarka kaleidoszkópjában. Lenéző mosoly vonul át a modern villamoskor elkényeztetett gyermeke njakán, midőn hallja, hogy akkora dáma, mint XIV. Lajos sógorasszonya, az Orleans herczegnő, azt adja utasításul egy kérdezősködésre, hogy „a tánczszálakban égetett viaszgyertyákat tanácsos előbb pálinkába áztatni, igy a gyertyák szebben fognak égni s nem fognak füstölögni.“ Azonfelül, hogy a táncz forgataga által fölvert porral is számoljon, ajánlja a vízzel való öntözést. Ennek daczára, hogy mekkora fényűzés színhelye volt a hatalmas franczia udvarnál egy-egy farsangi ünnepély, azt láthatjuk egy XV. Lajos korabeli bál leírásából, melyen 24 kristály csillár 12—12 gyertyával terjesztett nappali világosságot. Mindellik oldalon a terem egyik végétől a másikig nagy tribünök voltak emelve, melyeknek három alsó lépcsőzetén pucczos dámák és gavallérok foglaltak helyet, ragyogva a gyémántoktól és mindenféle ékszerektől, az urak hajporosan, frizirova, ezüsttel hímzett arany brokát ruhában, fölöttük pedig mindenféle álarczosok emelték a meglepő kontrasztot. Magán a kis XV. Lajos királyon több mint négy millió értékű gyémánt volt. Csak a vállán levő gyémánt három milliót ért meg, de ennél még szebbet is látott állítólag az orleánsi herczegnő egy lengyel zsidónál, ki az előtte való évben halt meg. A kis király kezdte meg a tánczot Beaujolais kisasszonynyal s amint kiléptek a sorból, a meglepetés moraja kelt a teremben. Mindkét gyermek kitűnően tánczolt minden figura-tánczot, amit azért jegyez meg különösen a herczegnő, mert az a véleménye, hogy a felnőttek a franczia udvarnál általában rosszul táncolnak. Nagyobbára rossz a hallásuk, nem tartják a lépést, ellenben a kis tánczosnő szigorúan a taktushoz tartotta magát, füle pontosan fogta fel a táncz-zene üzeműt. Fesztelen mulatókedv, az ifjúi kicsapongások minden szertelensége, a hajdani farsangoknak is elvárhatatlan kisérői voltak s a farsangi élvezetek mértéktelen túlhajtása volt, ami az orleanszi herczegnő legkedvesebb unokájának, a chartres-i herczegnek amúgy is gyönge szervezetét, annyira aláásta, hogy sokáig élet és halál közt lebegett. Csak a legvakmerőbb istenkisértés sugallatta azt az infernális csinytettet is, mely példátlanul áll a farsang krónikájában, hogy t. i. Paris egyik legelőkelőbb álarczos bálján 1721. farsangján egyszer csak megjelent hat álarczos ember, kettő fáklyával, négy pedig egy hordágyat víve, melyben szintén egy dominós maszk feküdt, kit letettek a terem közepére, azután eltávoztak. Mindenki sikerült tréfának vélte a dolgot s nevetve hivták tánczra a hordágyon fekvő dominót. Ez azonban nem felelt s midőn valaki odament s letépte arczáról a lárvát, akkor látta, hogy halott. Hat kísérője volt az, aki megfojtotta, s mivel nem tudták, a holttal mit csináljanak, álarczot öltöttek s úgy vitték áldozatukat az ünneplő, mulató társaság szine elé, mint egy rettenetes mementóját a tobzódó, élvhajhászó emberiségnek. Nem sokkal előbb egy más szomorú epizódot regisztrált a fáma Momus isten duhaj bacchanáliáin, melyek a régenskor minden bűnét és erkölcstelenségét mintegy megaranyozott keretben mutatják. Akkor egy fiatal és áldott állapotban levő hölgy esett áldozatául egy rúgásnak, melyet nem ugyan mint Poppea, császári férjétől, de egy valóságos vérbeli királyi herczegtől szenvedett el az álarcos bál tolongásában. Fontos politikai titkok, veszedelmes összeesküvések leleplezésére is nem egyszer szolgált alkalmas eszközül az álarcz inkognitója, így rántotta le a fátyolt az orleánsi herczegnő, a régens anyja, azokról a tervekről, melyeket bizonyos udvari körökben, Bouillon bibornokkal az élükön, ellene kovácsoltak. Egy megvesztegetett komorna elárulta a herczegnőnek ellenségei minden ármányait s ez megragadta a legelső alkalmat, hogy egy álarczos bálon, melyet a bibornok rendezett, az álarcz ismeretlensége alatt pontról-pontra szemébe vágja házigazdájának ellene szőtt cseleit .