Figyelő, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-01 / 1. szám

A műanyag kétségkívül a modern ké­mia egyik legjelentősebb vívmánya. Ez az újfajta anyag évszázadunkban erőtelje­sen lendíti a haladást az ipari és mező­­gazdasági termelés csaknem minden terü­letén. Kezdetben csak a természetes, ha­gyományos nyersanyagok pótlására hiva­tott új anyagforrást jelentett, de csakha­mar nyilvánvalóvá vált, hogy a műanya­gok egyedülálló tulajdonságai: az igen kicsi fajsúly, a korrózióállóság, a külön­leges elektromos szigetelőképesség, a rendkívül jó és egyszerű megmunkálási lehetőség stb. — merőben új, addig el­képzelhetetlen műszaki megoldásokat tesznek lehetővé. E műszaki előnyök ki­használását, nem valami öncélú újdon­ság­keresés, hanem nagyon is józan, meg­alapozott gazdasági számvetés diktálja. Kimutatták például, hogy 1000 köbméter műanyag gyártása csak harmad-hatod­­annyi beruházást igényel, mint az azonos térfogatú acél előállítása. A megmunká­lt­­ egyszerűsége és a végtermék kiváló ú­jdonságai szintén pénzben mérhető, ir­saságilag igen vonzó tényezők. Megkezdődött tehát és máig is tart a műanyagok hódító útja, amelynek során a műanyagipar az ipari-technikai hala­dás egyik legforradalmibb eleme lett. A műanyag világtermelés útjának eddig elhagyott „mérföldköveit” jól érzékelte­tik az alábbi számok: A világ műanyagtermelése (to) 1945 : 500 non 1949: 1 050 000 1953 : 2 150 000 1961: 7 741 000 A legutóbbi adat csak a szőkébb érte­lemben vett műanyagokat, a „kondenzá­ciós”, a „termoplasztikus” és a speciális „egyéb” kategóriákba sorolt termékeket tartalmazza. Ha ezekhez hozzászámítjuk (több, mint 3,5 millió tonnával) a mes­terséges szálasanyagokat, valamint (2,5 millió tonnával) a műgumikat is ak­kor az utóbbi tíz évben elért növekedés — tízszeres. Érdekes képet nyújt a fej­lődés, ha a műanyagok termelését egyes hagyományos anyagokéval vetjük össze. A műanyag — világtermelés térfogatban mérve — már elérte az acéltermelés 20 százalékát, továbbá 2 és félszeresen túl­haladta a színesfémek együttes gyártását. Ma már egyre kevésbé tűnik túl me­résznek a szakemberek „jóslata”, hogy a műanyaggyártás 1975-ben (ugyancsak tér­fogatban) azonos lesz az acéléval. E roppant arányú fejlődés már nem magyarázható a természetes anyagforrá­sok helyettesítésére irányuló törekvések­kel. Az egykori „pótanyag” „mindentudó anyaggá” vált, s közben, valóban helyet­tesítheti, sok területről örökre kiszorítot­ta hagyományos „versenytársait”. De termelésének és alkalmazásának mértéke — amit „műanyagkultúrának” neveznek, ma már mégsem annyira egy-egy ország nyersanyaghelyzetét, mint inkább gazda­sági fejlettségének egész színvonalát fe­jezi ki. Jellemző, hogy a tőkés világban is az általában gazdaságilag fejlett orszá­gok vezetnek a műanyagkultúrában, amelyeket pedig köztudomásúan nem szorítanak erre nyersanyag-gondok. Nyilvánvaló azonban, hogy a nyers­anyagban szegény, kis országok számára a műanyagoknak nem csak a termelést olcsóbbító, korszerűsítő hatása fontos, hanem legalább ennyire anyag-helyette­sítő szerepük is. És Magyarországot bíz­vást ezek­ közé számíthatjuk. Négyévenként — kétszerannyi A kisebb országokban általában nem­csak a természetes anyagforrások, ha­nem a beruházási lehetőségek is szűkö­sek, korlátozottak. Ezért a nagy, fejlett, ipari országokétól eltérő sorrendben és ütemben kell kifejleszteniök a műanyag­kultúra három ágát: az alapanyaggyár­tást, a feldolgozást és a felhasználást. A műanyag-alapanyagok gyártása — ha olcsóbb is a hagyományosakénál — meg­lehetősen beruházás-igényes. Csak a né­hány, legnagyobb tömegben használandó műanyag, a PVC, a polietilén, a poliszi­­rol­ belföldi iparának kiépítése hosszú időn át teljesen lekötné a műanyagkul­túra optimálisan juttatható beruházási pénz- és egyéb eszközöket. Különösen azért, mert az alapanyag üzemeket csak aránylag nagy — évente általában több tízezer tonnát elérő — termelési kapaci­tással lehet elég gazdaságosan üzemel­tetni. Ilyen tömegű műanyag hazai beve­zetéséhez viszont előzőleg fokozatosan fel kell „futtatni” a feldolgozóipar és a mű­anyagfelhasználás kapacitását, igényeit,­­ azaz műanyagot kell használni még a műanyaggyártás voltaképpeni megkez­dése előtt. A „bűvös kört” csak úgy lehet áttörni, ha a fejlesztés természetes sor­rendjét megfordítják, tehát a felhaszná­lás fejlesztésével kezdik, a felalgozásé­­val folytatják és néhány alapvető, gazda­ságos alapanyaggyártó kapacitás kiépíté­sével tetőzik be a műanyagkultúra fel­lendítésének folyamatát. Vagyis: a kis országoknak kezdettől fogva erőteljesen támaszkodniuk kell a nemzetközi munka­­megosztásra, a műanyagok behozatalára. Ezek után bizonyára tanulságos lesz egy pillantást vetni a mi műanyagtermelé­sünk és felhasználásunk fejlődését mutató számsorra. (Az 1963. évről még nincs végleges adat, becslés szerint azonban az új szám várhatólag 4 kg körül lesz.) A statisztikából úgy tűnhet, hogy a fejlődés 1950. óta egyenletesen egészséges irányú volt. Valóban: a felhasználás négyévenként megduplázódott és e növe­kedés üteme évről évre általában túlha­ladta a 20 százalékot. Mégis, az 1957-es évvel éles határvonalat kell húznunk a fejlődés két szakasza között. Korábbi gazdaságpolitikánk — sajnos — nem ismerte fel a szükségszerű köve­telményeket. Az 50-es évek elején sokan ,úgy vélekedtek, hogy a műanyagok még hosszú időng át csak afféle „ipari luxuscik­­kek” lesznek, s ha majd itthoni alkalma­zásuk időszerű feladat lesz, saját erőnk­kel is megvalósíthatjuk. Így aztán lénye­gében csak a „klasszikus”, bakelit-típusú műanyagok (1939. óta meglevő) gyártása fejlődött tovább és mutatott — az ala­csony szintről kiindulva — elég tetszetős statisztikai képet. Ez a kép azonban fél­revezető volt, hiszen a bakelit-féle anya­gok világszerte kezdtek háttérbe szorulni (a világtermelésnek ma már 20 százalé­kát is alig adják), és műanyagkultúránk egész színvonala végeredményben jobban elmaradt, mint valaha. A valódi és sok irányú fejlődés csak 1957 után, a józan gazdaságpolitika lég­körében indult meg. Ekkor vált irányzat­tá a műanyagkultúra fejlesztésének for­dított — a felhasználás szorgalmazásá­val kezdődő­­ sorrendje. Megindult a nagyobb volumenű és széles körű im­port, amely a felhasznált műanyagoknak azóta is mintegy felét szolgáltatja. A be­hozatal révén szakembereink megismer­kedhettek a PVC, a polietilén, a poliszi­­rol, a poliuretán és a többi polimer-anyag sok száz legkorszerűbb válfajával, fel­dolgozásuk, és alkalmazásuk fortélyaival. Kitűnő „iskola” volt ez! Benne iparunk kellőképpen felkészült arra, hogy igé­nyelje és zavartalanul, gazdaságosan használhassa azokat a műanyagalap­anyagokat, amelyeket lassanként a hazai ipar is egyre növekvő mennyiségben készít. Az alapvető műanyagok hazai gyártá­sában ugyanis gazdasági vezetésünk sza­kított a saját kutatás, tervezés és beren­dezés-gyártás lassú, terméketlen útjával. Ehelyett készen rendeltünk külföldről műanyagipari technológiákat és berende­zéseket. Az első ilyen nagyobb külföldi komplett berendezés, a Berentén felállí­tott PVC-üzem már megkezdte a terme­lést és 1965-re elkészül a Tiszavidéki Ve­gyi Kombinát, évi 10 ezer tonna kapa­citású — a Szovjetunióból vásárolt — polietilén-gyára is. Ugyancsak a TVK-nál korszerű műanyaglakkgyár létesült, Nyer­gesújfalun pedig modern, 5000 tonnás külföldről beszerzett nagyüzemmel cse­réltük fel a korábbi, évi 300 tonna kapa­citású poliamid-műszálgyárat. A „nagy volumenű” kategóriába sorolt műanyagok mellett azonban kisebb mennyiségben is szükség van sok száz más, speciális műanyagtermékre. Kide­rült, hogy tudományos és ipari szakem­bereink — ha nem fecsérlik erejüket a külföldön már rég elvégzett alapkutatá­sokra — ezek közül számosat minden külföldi segítség nélkül is meg tudnak nálunk honosítani. Az utóbbi években például megoldották a poliészterlakkok hazai gyártását, az ipar igen sok terüle­tén használható ioncserélő műgyanták­ból pedig nemcsak a belföldi igények kielégítésére jut, hanem egyre nagyobb mennyiségben exportra is. Nem véletlen, hogy a KGST-n belüli munkamegosztás­ban az ioncserélő műgyanták „profilgaz­dái” lettünk, akárcsak a szuszpenziós PVC, vagy a legújabb „műanyagsztár”, a polipropilén esetében, amelyek gyártása — eddigi eredményeink alapján — szin­tén KGST-feladat lett számunkra. Cseré­ben a szocialista országoktól főként a nagy volumenű műanyaggyártásban ka­punk segítséget.­(A polietilén-gyártásban elsősorban szovjet, a műszálgyártás fej­lesztésében pedig NDK eredményekre támaszkodunk.) Korszerűt — korszerűtlenül ? Az iménti áttekintésből szándékosan hagytuk ki a műanyagfeldolgozóipart, a műanyagkultúra e „középső” szektorát, mert talán ennek fejlődésével lehetünk a legkevésbé elégedettek. Gyarapodás, per­sze, itt is van: 1957 óta mintegy 40 szá­zalékkal növekedett a műanyagfeldolgozó prések száma, 60 százalékkal a fröccsöntő gépeké és 140 százalékkal az extrudere­­ké. A külföldről behozott modern beren­dezések révén némileg emelkedett a feldolgozó gépek átlagos műszaki szín­vonala is. Ennek ellenére műanyagfeldol­gozó iparunk ma kapacitásban és korsze­rűségben nem éri el a kívánt szintet. A viszonylag alacsony színvonalhoz nagy­ban hozzájárul a túlzott szervezeti szét­­forgácsoltság. 1962-ben 102 minisztériumi és 26 helyiipari vállalat, valamint 57 szö­vetkezet foglalkozott műanyagfeldolgo­zással. És mindezek következménye: a műanyagok vonzóereje sem az árakban, sem a minőségben nem érvényesülhet eléggé, a műanyagfeldolgozás elmaradása műanyagkultúránknak hovatovább leg­főbb fékjévé válhat. A műanyagipar fejlesztése a második ötéves tervben központi helyet foglal el népgazdaságunk tervei között. Az 1966- ban kezdődő harmadik ötéves terv szá­mainak kidolgozása még hátra van, nem nehéz azonban „megjósolni”, hogy a mű­anyagipar kiemelt szerepe továbbra is megmarad. Szakemberek becslése szerint — ha a világ műanyagkultúrájában ed­dig megszerzett pozíciónkat meg akarjuk tartani, vagy valamivel „előkelőbb” he­lyet kívánunk elfoglalni —. 1970-ig el kell érnünk az egy lakosra jutó 14 kilo­grammos évi műanyagfelhasználást. Eh­hez pedig most elsősorban a műanyagfel­dolgozó ipar fejlesztése „a következő láncszem”. Pontosabban szólva — így számítják ezt a Nehézipari Minisztérium­ban — 1970-ig mintegy 7—800 millió fo­rintot kellene áldoznunk (tekintélyes ré­szét devizában) olyan feldolgozó gépekre, amelyek révén technológiai színvonalban, gazdaságosságban és minőségben egy­­­aránt világszínvonalú gyártmányokat ké­­szíthetünk. (Folytatás a 2. oldalon) ___ 'I • votu A MINDENTUDÓ MŰANYAG • Az 1064. évi vgjfe népgazdasági terv Érv lakosra jutó műanyagtermelés (kg) 1958 1962 NSZK 11.9 22 8 USA 12.1 17.9 Anglia 7.7 10.9 _ Franciaország 3.6 8.1 Egy lakosra jutó műanyagfelhasználás (kg) 1958 1962 NSZK 8.9 15.1 USA 8.5 14.1 Anglia 7.2 9.3 Franciaország 5.5 8.5 • A vezetők munkaidejének jobb kihasználása * A tsz beruházások gazdaságossága - ^ 'V-; Egy lakosra jutó műanyag* Ev termelés felhasználás 1950. 0.15 — 0.21 1956. 0.43 0.74 1958. 0.62 . 1.23 1960. 0.99 2.24 1962. 1.60 3.10 A* ' * *"• A, <f ljt * \ V yJlPjíJcX (' ÄRA 1-60 fORINT

Next