Figyelő, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-03 / 1. szám
. 1968. I ^A- JPJP január 3. l min jusz JÉKren. évfolyam JEI - —.... ÁRA 3 FORINT jÉ . ........... .injyipMW'iiy;'jwiai»ai pwgpiiiwm in»"ffi in Reform és társadalom Legutóbbi számunkban terjedelmes jogszabály-mellékletet közöltünk, a gazdaságirányítási változásokat megalapozó, legfontosabb szabályok, rendeletek gyűjteményét. Ez a tényszerű felsorolás pusztán ránézésre is megközelítő képet ad a munka méreteiről, amely most, január 1-én, ha nem is zárult, de mindenképp fordulóponthoz érkezett. Mert eddig — két-három esztendeje immár —, a szakmai, közéleti viták általánosan elfogadott nyelvtani időalakja a jövő idő volt, ami most jelenre változott. Hozzákezdtünk a gazdaságirányítási reform megvalósításához. 1967: főpróba Természetesen az előkészítés távolról sem szűkült az említett jogszabályok megalkotására; ezek már csak a kialakult, szabályozássá érett elveket rögzítették. Ezt azonban a Központi Bizottság irányelvei nyomán gyűrűző, széles körű vita előzte meg, és a legkülönbözőbb tudományágak szakértőinek vizsgálódásai, nem utolsósorban pedig: sok gyakorlati, vállalati próba, az újszerű gazdálkodás egész sorrészelemének alkalmazása készítette elő a januári „startot”. Az elméleti munkán, illetve a gyakorlat valóságos viszonyai közepette vizsgált elveken túl, korántsem mellékesek az előkészítésnek azok a kézzelfogható tényezői, amelyek az 1967. évi termeléssel, a közelmúlt hónapok gazdálkodási eredményeivel alapozták meg a januári indulást. Az 1967. évi gazdasági fejlődés meghaladja az előző évekét: a nemzeti jövedelem 5—6 százalékkal, az ipari termelés 8—8,5 százalékkal, az építőipari termelés tull százalékkal emelkedett; beruházásokra 12 százalékkal fordítottunk többet, mint ez előző évben, és a lakosság fogyasztása 6—6,5 százalékkal nőtt. Ezekben az adatokban az elvi és a gyakorlati munka szintézise érződik, hiszen 1967- ben már sok tekintetben érvényesültek az újszerű gazdálkodás elvei, jelentősen csökkentek a kötelező tervmutatók, a korábbinál széleskörübben érvényesült a vállalati önállóság. Bizonyos értelemben azt is mondhatnók, hogy —, ha nem is teljeskörűen és minden részletében —, de 1967 már 1968 főpróbája volt, s amint a tények jelzik: a próba kedvező eredménnyel zárult. Mégis, az 1968. évi gazdálkodás jellegében különbözik az előzőtől, és ilyen értelemben az előkészítés időszaka ma már inkább csak históriai jelentőségű. Most már a gazdasági szakértők és a széles közvélemény gondolatai — a várakozások és az aggodalmak egyaránt —, a reform gyakorlati megvalósításának várható társadalmi hatásait fürkészik. Közismert, hogy a tudomány és a gyakorlat közös erővel próbálta évek munkájával előre felderíteni ezeket a hatásokat, és a gazdasági gépezet fogaskerekeit is ezekhez kapcsolódva „beszabályozni”. Kétségtelen azonban, hogy ilyen méretű változás valamennyi társadalmi hatását, a részletek, árnyalatok rendkívüli színskáláját lehetetlen előre feltérképezni — mindez jócskán ad majd munkát a következő esztendőkre közgazdászoknak, jogászoknak, szociológusoknak. Mégis, a változások fő irányai —, amelyek voltaképpen tudatosan tervezett, szabályozott irányok —, már most, az induláskor hozzávetőleg rögzíthetők. A kollektív érdek egyike a legfontosabb társadalmi hatásoknak: az érdekpályák átrajzolása, pontosabban: bővítése — a személyes és a társadalmi érdekek mellett — a vállalati, üzemi csoportérdekekkel. Az érdek-skála bővítése a kollektív — vállalati — érdekeltséggel korántsem egyszerű formai változás, hanem olyan láncszem a sorban, amely a gazdálkodásra csak lazán ható személyi, illetve az attól túlzottan távoli társadalmi érdekeltség mellett a lehető legközvetlenebb és legkedvezőbb hatást gyakorolhatja a tényleges gazdasági eredményekre. Mindez egyszersmind jelzi azt is, hogy a gazdasági reform — csomópontjában az újszerű „érdek-térképpel” —, valójában a szocializmus gyorsabb, hatékonyabb építésének történelmileg rendkívül jelentős lehetőségét tárja fel. Következésképp: alaptalanok azok az aggodalmak, amelyek a vállalati nyereség középpontba állítását, a vállalati érdekeltség — és ehhez kötődve természetesen a személyes érdekek — erősödését visszalépésnek, a közös, társadalmi fejlődés ellen ható tényezőknek tekintik. A tények meggyőző erejével bizonyította ennek az aggodalomnak az alaptalanságát Nyers Rezső, a Központi Bizottság titkára az országgyűlés legutóbbi ülésszakán. „Nálunk — mondotta — a nyereség társadalmasítva van. Sohasem vehetik el tehát egyének, hanem mindig valamely közösségé. A következő három évben a vállalatok nyereségének minden 100 forintjából átlag 60 forintot az állam vagy a tanács használ fel társadalmi célra, átlagosan 25 forint a vállalatok fejlesztési alapját bővíti, átlagosan 15 forint pedig a dolgozók részesedését képezi. Az utolsó fillérig közérdekű tehát a felhasználás”. Vezetés és demokratizmus A gazdasági reform egész sor olyan új gazdasági eszközt, módszert állít sorompóba, amely a közösséget illető anyagi eszközök közérdekű felhasználását hatékonyabbá, gyümölcsözőbbé teheti. Ilyen eszköz, hogy az eredményes felhasználás előnyeit és a rossz gazdálkodás hátrányait mindenekelőtt az a kollektíva — vállalat, szövetkezet — vállalja, ahol a döntést hozták, s azon belül is a döntési felelősség arányában differenciált mértékben. Ilyen eszköz továbbá a gazdálkodásban használt eszközök ingyenességének megszüntetése, az anyagi terhek beiktatása a kollektíva számvetésébe; az árrendszer fokozatos, hosszú távra tervezett hozzáigazítása a költségekhez, ami egyszersmind szintén a vállalati gazdálkodás lényegbevágó informátora és gazdasági terelője; a gazdasági eszközök sorába tartozik a bel- és a külföldi piac hatásainak közvetlenebb „csatlakoztatása” a vállalati döntések élpályáiba.Mindez csak vázlatos jelzése a mechanizmus-változások jól ismert, sokszor vitatott, elemzett rendszerének, és a jelzésekkel mindössze arra utaltunk, hogy az újszerű eszközök csatlakozási pontja, áramköri kontaktusa minden esetben: a vállalat, az önállóan gazdálkodó kollektíva. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ezen a kollektíván belül erősödik az állam által kinevezett vezető felelőssége és döntési hatásköre, az korántsem mond ellent a csoportérdek elvének. A gazdasági mechanizmus reformjából egyértelműen következik az a társadalmi hatás is, amely a vezetés felelősségét a széles körű demokratizmussal, a vállalati közélet közreműködésének erősítésével ötvözi egybe. Aligha kell bizonyítani, hogy — az erre vonatkozó jogszabályokon, a kollektív szerződéseken és a szakszervezeti hatáskör bővítésén túl —, a vállalati vezetők számára elsőrendű érdekké válik, hogy valóban figyeljenek a kezdeményezésekre, véleményekre. *Életszínvonal — ma, holnap A társadalmi hatások sorában —, ha a végeredmény fontossága nézőpontjából rangsorolunk —, valójában a vállalati érdek és önállóság is eszköz csupán, méghozzá a korábbiaknál hatékonyabb eszköze a közös, társadalmi eredmény fokozásának, az életkörülmények javításának. Ahogyan eddig, ezután is ez áll egész munkánk középpontjában, ez a lényege, értelme annak a roppant méretű munkának, társadalmi erőkifejtésnek is, amit új mechanizmusnak nevezünk. Hozzátehetjük, hogy ez nemcsak hoszszú távra, a reform távlati hatásai szempontjából értendő, hanem jelen időben is. Erre utalnak mindenekelőtt az 1968. évi népgazdasági terv előirányzatai, amelyek 3—4 százalékos reáljövedelem-emelkedést, 1,5—2 százalékos reálbérnövelést, 7 százalékos kiskereskedelmi forgalombővítést terveznek. S ezekkel az előirányzatokkal szoros összhangban vannak azok az elvek, amelyek a gazdasági reform bevezetéséhez szükséges egyensúlyi helyzet megteremtését csak a reálisan emelhető életszínvonal talaján, arra alapozva képzelik el. Érdemes emlékeztetni ezzel kapcsolatban az országgyűlési vitára, ahol az egyensúlyt kialakító eszközök közül kettőt — és nem akármilyen kettőt! — kizártak, tabunak neveztek: az egyik a tömegek rovására érvényesülő takarékosság, a másik pedig a tanácsi vagy vállalati eszközök elvonása állami célokra. A két „kizárt” tényező szemléletesen jelzi a reform megvalósításának következetes útját: egyrészt azt, hogy a gazdaságirányítási változásokat csakis a dolgozó tömegekkel együtt, érdekeiket teljesítve, és saját tapasztalataikkal „oktatva” valósítjuk meg, másrészt, hogy a reform elvi alappillérének tekintjük a vállalat gazdálkodási szférájába került anyagi eszközök feletti döntés szuverenitását. Bevezetőben utaltunk arra, hogy eddig az úgynevezett „jövő idejű” korszakot éltük. Ez sok szempontból egyszerűbb, másrészt kétségkívül bonyolultabb időszak volt, mint az amely előttünk áll. Kétségtelen, hogy gazdálkodási konzekvenciák nélkül csupán a várható hatásokról gondolkodni könnyebb, mint a valóságos gazdasági döntéssel szembekerülni, bár igaz az is, hogy a reform bonyolult gépezetét előre, mintegy elvi modellként kialakítani, nem volt éppen nehézségek nélküli munka. A lényeg azonban, hogy az előttünk álló hetekben, hónapokban, amikor a reformelvek jelen időre váltásának mindennapos és korántsem gondtalan korszaka következik, a korábbi években olyan jól kapcsolódó elvi rugalmasságot és gyakorlati vizsgálódási készséget kell harmonikusan összekapcsolniuk a gazdasági — mindenekelőtt: vállalati — vezetőknek. A rugalmasság azt jelenti, hogy noha az új gazdaságirányítás kialakult alapelveihez ragaszkodnunk kell, (hiszen a „játékszabályok” bizonyos időre szóló érinthetetlensége rendkívül fontos feltétele az eredménynek), másrészt a részletekről csak a gyakorlat állíthat ki bizonyítványt, és ha egy-egy ponton az „osztályzat" nem kedvező, hiba lenne mereven ragaszkodni az előzetes elképzelésekhez. A reform tételes, immár jogszabályokban rögzített elvei mellett nem kevésbé fontos a szelleme, az a fogékonyság, amely a változás tényeit, a valóság jelzéseit sosem hagyja figyelmen kívül. De legalább ilyen fontos követelmény tesz a következő hetekben a türelem is; az, hogy hagyjuk valóban ön törvényei szerint működni a piaci mechanizmust, számolva e törvények mozgásával, beleértve azt is: ne próbáljuk szabályozni azokat a szférákat, amelyeket maga a mechanizmus gépezete kielégítően rendez, szabályoz. Változó és alakító közvélemény A társadalmi tényezők, hatások között különösen fontos figyelni a közvélemény jelzéseire, észrevételeire vállalati és országos méretekben egyaránt. Ez egyfelől természetesen szorosan vett gazdasági információt is jelent; közelebbről: piaci jelzést, amely a vállalat számára ma már elsőrendű jelentőségű. De több is ennél; olyan jelzésrendszer, amely befolyásolhatja a központi és a vállalati döntéseket. Fontos mérlegelni természetesen azt is, hogy az országos közvélemény egész sor új — és sokszor éppen újszerűsége miatt meghökkentő — fogalommal, gazdasági impulzussal találkozik majd; újszerű lesz például, hogy azonos árucikk más-más boltban esetleg eltérő áron kapható, hogy más-más vállalatnál jelentősen eltérőek a keresetek, hogy egy-egy termék minőségéért, hibáiért immár „címzetten” lehet felelőssé tenni az előállító vállalatot, stb. Fontos gazdasági feladat lesz, különösen a közeljövőben, széleskörűen meghonosítani az új fogalmakat és gazdálkodási hatásokat a közvéleményben, segíteni, hogy a szakmailag avatatlanok is viszonylag hamar „otthon érezzék magukat” az új gazdasági közegben. Új úton járunk, és az út mindig nehezebb, bonyolultabb a járt útnál. Ha a várható eredmények mellett a gondokkal is reálisan számolunk, zökkenőmentesebb lesz ennek az útnak első, nehezebb szakasza. Tábori András : Árellenőrzés Beruházási változások ® Névjegyünk külföldön