Figyelő, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-12-03 / 49. szám

A nemzetközi, közgazdasági érdeklő­dés homlokterében álló kérdések egyike a termelés növekedési ütemének vizs­gálata. Széleskörű érdeklődés mutatko­zik meg a termelés növekedését előse­gítő, illetve a termelés fejlődését gátló tényezők iránt. A fejlődés üteme szempontjából a termelés minden ágában döntő szerepe van a korszerű eljárások, az új tudo­mányos kutatási eredmények elterjedé­sének. Minél gyorsabb ütemben válik általánossá egy-egy, a korábbinál na­gyobb­ eredmények elérésére alkalmas technológiai eljárás, szervezési módszer stb., annál gyorsabb lehet a fejlődés az adott területen. 32 év múlva? Az új kutatási eredmények gyors el­terjedésének a termelés növekedésében játszott kimagasló szerepét figyelembe véve a Keszthelyi Agrártudományi Fő­iskola egyik kutatócsoportja irányítá­som alatt 1963-ban és 1969 tavaszán vizsgálatot folytatott egyes új kutatási eredmények­­elterjedéséről a mezőgaz­daságban. 1963­ decemberében és 1964 januárjában 489 termelőszövetkezet 2807 vezetőjét (elnök, agronómus, brigádve­zető), 1969 tavaszán pedig 166 termelő­­szövetkezet 963 vezetőjét, valamint 30 állami gazdaság 222 vezetőjét kérdeztük meg. Vizsgálatunk 1963-ban 9, 1969-ben pedig 10 új — agrotechnikai,­­ állat­­tenyésztési, gépesítési, kertészeti és üzemgazdasági-üzemszervezési — kuta­tási eredmény elterjedésére vonatko­zott. A kiválasztáskor az volt a törekvé­sünk, hogy az eljárások átlagos jelentő­ségűek legyenek, és a gazdaságok széles körét érintsék. Ilyennek tekintettük pél­dául az 1963-ban és 1969-ben egyaránt vizsgált ventillátoros­­ (Vámosi-féle) szé­naszárítási­ eljárást, 1963-ban a kukorica vegyszeres gyomirtásának, a borjúk csökkentett zsírtartalmú tejjel való ete­tésének módszerét, a tsz-ek önköltség­­számításának­ módját. 1969-ben többek között kiválasztottuk azt az új agro­technikai eljárást, amely szerint a mű­trágyák a szabadban, szalma- és mű­anyagborítással is tárolhatók, vagy azt, amely a­ karbamid alkalmazását java­solja, a hízómarhák takarmányozásában; s ilyen a jól bevált műanyagfóliás zöld­ségtermesztési eljárás, illetve a tsz-gaz­­dálkodás eredményességének mérésére kidolgozott módszer, amely az egy szántóegységre jutó gazdálkodási ered­ményen alapul. A vizsgálat eredményeiből kiderült, hogy az 1963. évi felmérésnél kiválasz­tott 9 új eljárást a megkérdezettek 69,7 százaléka ismerte, az 1969-ben vizsgált eljárásokat pedig 65 százaléka. Mivel az első alkalommal kijelölt eljárásoknál a vizsgálat időpontja és az eljárás nyil­vánosságra hozatala között átlag 4,7 év telt el, a második vizsgálatnál pedig 8,5 év, kiszámítható volt: ahhoz, hogy az összes érdekeltek megismerjék az új el­járásokat, 7—13 évre van szükség. Ez rendkívül magas, és jóval meghaladja számos ország hasonló vizsgálatainál nyert időigényt. (A mezőgazdaságra vo­natkozó hasonló nemzetközi megállapí­tások 2—10 év között jelölik meg az új eljárások elterjedésének időszükségle­tét.) Az a tény azonban, hogy az érdekel­tek megismerjék az új kutatási ered­ményeket, csak egyik feltétele elterje­désüknek. Vizsgálataink éppen ezért an­nak feltérképezésére is kiterjedtek, hogy­ a megismert új eljárásokat a gaz­daságok milyen hányadában alkalmaz­zák. Megállapítottuk, hogy 1963—64-ben a vizsgált eljárásokat a gazdaságok 33,6 százaléka, az 1969-ben vizsgáltakat pe­dig 26,7 százalékuk alkalmazza. Ez a megállapítás arra utalt: ahhoz, hogy az új eljárásokat az érdekelt gazdaságok mindegyike alkalmazza, az 1963. évi ta­pasztalatok szerint több mint 14 évre, az 1969. évi tapasztalatok szerint mint­egy 32 évre van szükség. Mind az új eljárások megismerésénél, mind azok gyakorlati alkalmazásánál rendkívül nagy a szóródás. Volt olyan eljárás, amelynek a megismerése csu­pán 1,7 évet vett igénybe (sertéshízla­­lás kombinált etetési módszerrel), és volt olyan is, amelynél 24,4 évet (a tsz gazdálkodás eredményességének méré­se). A gyakorlati elterjedéséhez szüksé­ges idő is 4,9 és 90,9 év között mozog. Az információ hatása Vizsgálataink arra mutattak, hogy az új eljárásokról szóló ismeretek terjedé­sében nem annyira az eljárás jellegé­nek­ és témájának van döntő szerepe, mint inkább annak, hogy milyen infor­mációs módszereket és milyen haté­konysággal alkalmaznak a terjesztés­ben. Vizsgálatainkban szerepeltek olyan azonos jellegű új eljárások, amelyek közül az egyiknél az általános megis­meréshez viszonylag rövid időre (7,4 év) volt szükség, de az alkalmazásbavétel rendkívül lassú (40 év) volt. Ezzel szem­ben a másik eljárásnál a megismerés viszonylag lassú­ (10,4 év), viszont ezt gyorsan követi az alkalmazásbavétel (14 év). Mivel két hasonló jellegű és jelentőségű eljárásnál tapasztaltuk ezt a jelenséget, kézenfekvő volt, hogy az el­(Folytatás a 2. oldalon) * X oo 4 X33P-GrO M új ÚJ ELJÁRÁSOK - MARADI SZEMLÉLET ! rK­SŐDLEGES INFORMÁCIÓ 1970: a népszámlálás éve (4. oldal) 9 Ipari rendelésállomány az év végén (5. oldal) 9 Célok és ösztönzők 9 II. Marketing konferencia (6. oldal) 9 Export — áruszállítás nélkül , (7. oldal) (5. oldal) X3S MJ-CCU iV tí'U ZZ Változások a bérszabályozásban A gazdasági­ reform indítása óta sokan rámutattak már a gazdasági szabályozott különféle problémáira. A bírálók kezdet­ben csak logikai érvekre támaszkodhat­tak: modellszámításokkal igyekeztek bi­zonyítani a gazdasági szabályozók egyes elemeinek kedvezőtlen hatását. Később a gazdasági folyamatokat tükröző mutatók alakulása is alátámasztotta a korábbi lo­gikai érveket. Ezek elemzése alapján az utóbbi időben olyan cikkek, tanulmányok is napvilágot láttak a szaksajtóban — nem utolsósorban a Figyelőben —, amelyek a problémák megoldását célzó javaslatokat tartalmazták. A legtöbb kritikai megjegyzés talán a jövedelemszabályozás rendszerét, azon belül elsősorban a bérszínvonal-szabályo­zást érte, mint amely a bírálók szerint nem kis mértékben hozzájárult a létszám gyors emelkedéséhez és a termelékenység stagnálásához. Tény, hogy a létszámnö­vekedés 1968-ban az előző évekhez képest nagyon felgyorsult. A létszámnövekmény 1968-ban csaknem kétszerese volt az elő­ző évekének, megnőtt a­­munkaerő-keres­let. A rendelkezésre álló munkaerőforrá­sokból egyre kevésbé lehetett kielégíteni ezt a keresletet, így elharapózott a mun­kaerő-csábítás. Ennek folytán aggasztóan megnőtt a munkahely-változtatások szá­ma, az esetek túlnyomó többségében a dolgozók kezdeményezéséből. A munkaerő-kereslet megnövekedése, az elhelyezkedési lehetőségek bővülése nyomán a munkafegyelem is fellazult. A gazdasági vezetők jó része nem mer fel­lépni a fegyelmezetlenekkel szemben, tartva attól — nem is ok nélkül —, hogy ha a felelősségre vont dolgozó kilép, he­lyére csak nehezen, esetleg csak maga­sabb bérrel lehet új embert kapni. Ebben a helyzetben általában a vállalaton belül átmenetileg feleslegessé váló létszámot sem építik le, tudván, hogy amikor­ újra szükség lesz rá, aligha lehet visszaszerez­ni. E jelenségek 1969-ben is folytatódtak. Ugyanakkor a bérek átlagos színvonala nem növekedett gyorsabban, mint a ko­rábbi­­ években. Ez nem jelentette azt, hogy a vállalatok egyáltalában nem emel­ték a dolgozók bérét. Az alapbérek mél­­­ségek­en emelkedtek, növekedett a kere­seteknek a teljesítmény növekedésével együtt mozgó része is, de a béremelések­nél tapasztalható volt bizonyos óvatosság, visszafogás. A statisztikai átlagok csak részben tükrözték az egyéni keresetekben végbemenő emelkedést, mert jelentősen változott a létszám struktúrája, mégpedig úgy, hogy megnőtt az alacsony kerese­tűek aránya.­­A vállalatok arra töreked­tek, hogy inkább alacsony bérű dolgozók­kal bővítsék létszámukat. Érdekeltség a létszámemelésben A létszámemelkedés egy része a tény­leges munkaerőigény kielégítésére szol­gált. Létesültek új vállalatok, a meglevő vállalatok is hoztak létre új telepeket, termelő egységeket; egyes ágazatokban a termelés összetétele a munkaigényesebb cikkek felé tolódott el. Mindez érthetően létszámnövekedést igényelt. Emellett a korábbi kötöttebb létszám­gazdálkodási rendszer olykor akadályoz­ta valóságos létszámszükségletek kielégí­tését, s most, élve a nagyobb hatáskörrel, a vállalatok kielégíthették ezeket a szük­ségleteiket is. Érthetően bővíteni kellett például a műszaki fejlesztés, az értékesí­tés, a piackutatás, az információs szolgá­lat területén foglalkoztatottak számát. A létszám ténylegesen bekövetkezett emelkedésére azonban mindezek a ténye­zők együttesen sem adnak magyarázatot. A vállalatok egy része — tapasztalat sze­rint — olyankor is igyekszik növelni lét­számát, amikor jelentős belső tartalékok­kal rendelkezik: a meglevő létszámot nem foglalkoztatja megfelelő hatékony­sággal; gyenge a munka-és üzemszervező tevékenység; nem élnek a munkaerő át­csoportosításának lehetőségeivel; nem fordítanak kellő gondot a létszám racio­nális foglalkoztatására. A munkaerő-ke­reslet tehát lényegesen nagyobb, mint a­ valóságos szükséglet. De miért jelennek meg nagyobb létszámigénnyel a vállala­­mint amekkora a tényleges szükségletük? A választ keresve, érdekeltségi indokok­hoz jutunk. A létszámemelést, a létszámstruktúra változtatására való tudatos törekvést az esetek nagy részében a vállalati anyagi érdek diktálja. Ez az érdek ezúttal egyér­telműen ellentétes a népgazdasági érdek­kel. A vállalatok vezetői ugyanis arra tö­rekednek, hogy a bérszínvonal kimutatott növekedését minél alacsonyabb szinten tartsák, ha pedig az egyéni bérek szüksé­ges emelése növelné az átlagos bérszínvo­nalat, azt a létszámstruktúra manipulálá­sával igyekeznek eltüntetni. A vállalati szakemberek gyorsan felis­merték, hogy ha többletfeladataikat lét­számnöveléssel oldják meg, az egy főre jutó részesedés változatlan szinten tartá­sához, vagy meghatározott mértékű eme­(Folytatás a 3. oldalon)

Next