Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-07 / 1. szám
Az elmúlt esztendőben a vásárlók sokszor és jogosan panaszkodtak a könnyűipari termékek — különösen a textil ruházati cikkek — hiányaira. Még a karácsonyi vásár, az ajándékozás örömeibe is keserű könnycseppeket vegyített, hogy sok keresett holmi (például harisnyanadrág, kötőttáru, szövetkabát és öltöny) alig-alig, illetve csak nagyon gyér választékban volt kapható. Unos-untalan visszatért a helyzet, amelyet az úgynevezett egyszerű vásárló a maga célratörő gunyorosságával csak így szokott jellemezni: „Bőven van minden az üzletekben, csak az nincs, amit az ember éppen keres. Eközben egész éven át szinte naponta értesülhettünk könnyűiparunk látványos export-eredményeiről. Arról, hogy gyáraink és külkereskedőink a legigényesebb piacokon is új meg új pozíciókat hódítottak meg az ízléses és korszerű magyar könnyűipari termékeknek. A felületes szemlélőben tehát könnyen támadhatott az a hiedelem, hogy a könnyűipar szinte fittyet hány a belföldi piac igényeire, s miközben itthon enyhén szólva nem rózsás az ellátás, a külföldi vevőket valósággal elkényezteti. Az átállás árnyoldala A szakemberek természetesen jól tudják, hogy a kétségkívül áldatlan állapotok korántsem foglalhatók össze ilyen egyszerű képletben. A belföldi piac bizonyos mérvű ellátástalanságának és ez ezzel párhuzamos külföldi expanziónak, az export „terven felüli” növelésének igen bonyolult összetevői vannak, amelyekkel a belkereskedelem és az ipar illetékesei egyaránt sokat és alaposan foglalkoztak az utóbbi hónapokban. Ma már minden érdekelt tisztában van az ellentmondások okaival, és a tennivalók irányával. Talán mégsem felesleges, ha most kissé visszapergetjük az események filmjét, mert csak így kerülhet helyes megvilágításba „mindnyájunk iparága”, a könnyűipar eddigi magatartása és a legközelebbi jövőre, az 1970-es évre körvonalazott programja. A mai gondok gyökere közvetlenül 1967-ig nyúlik vissza. Ekkor a gazdaságirányítási reform küszöbén a kormányzat elrendelte, hogy a belkereskedelem a korábbinál nagyobb ruházati készleteket halmozzon fel. A felhalmozás indítéka teljes logikus és érthető: az alapvető fogyasztási cikkek bő mennyisége és választéka fontos „ellenszer” az árfelhajtási törekvések, az esetleges inflációs tünetek ellen. A kereskedelemmel együtt a könyűipar is felfogta a kormányintézkedés komolyságát. 1967-ben az érintett könnyűipari üzemek mintegy 20 alkalommal szerveztek vasárnapi műszakokat, hogy az elhatározott készlet-feltöltéshez árufedezetet szolgáltassanak. Már a következő évben, 1968-ban kiderült azonban, hogy a ruházati készletek szintjének megállapítása túlzott biztonsággal történt. Az illetékesek bizonyos esetekben kifelejtették a számításból azt, hogy a fogyasztási cikkeknek ez a köre meglehetősen gyorsan avul, erősen kitéve a divat, az ízlésformálódás sokszor szeszélyes változásainak. Mivel a reformátállás minden tekintetbenb.kenőmentes volt, a lakosságot semmi sem kényszerítette arra, hogy — igényeivel megalkudva — ne vásárolja, hanem felvásárolja az éppen kapható ruházati cikkeket. . A vásárlási kedvet mérsékelték a jövedelmi arányokban a reform nyomán történt változások, a vásárlóerő bizonyos átcsoportosulása is. Ma már nem nehéz megállapítani, hogy jobb lett volna annak idején késztermékek helyett inkább megfelelő mennyiségű és összetételű nyersanyag-készleteket felhalmozni. A nyersanyagok átfutási ideje a könnyűiparban viszonylag gyors, alig 2—3 hónapig tart, kielégítő anyagkészletek birtokában tehát az adott célt, az áruhiány megelőzését ugyanúgy el lehetett volna érni, mint a készáruk nagy mennyiségének felhalmozásával. Ösztönzés a partnerek kárára Sőt, mint a történtek később igazolták, alighanem még jobban. A reform során ugyanis a belkereskedelem aránytalanul érdekeltebbé vált a készletek minél alacsonyabb fünn tartásában, mint a forgalom növelében. Amíg tehát az említett nagy, és gyorsan avuló ruházati készleteken nem adott túl,addig nemigen volt anyagi lehetősége új áruk megrendelésére. Egyfelől kénytelen volt „idékeztetni” a vásárlókat, másfelől pedig a könynyűipart, amely hasztalanul várt a kereskedelemtől elegendő számú és volumenű megrendelésre. Bármiyen formában is történik az 1967. évi ruházati készletfeltöltés, bizonyára ez időre mérsékelte volna a könnyű,a szemben támasztott belföldi mennyiségi igényeket. Ha azonban a felhalmozás — a bő alapanyagkészlet adta biztonságérzet révén — időben elhúzódott volna, a késztermékek kivitelében jobban alkalmazkodva a vásárlók változó igényeihez, akkor a lakosság, a kereskedelem és az ipar egyaránt jobban járt volna. Kétségkívül utólagos és nem is nagy leleményt kívánó becesség ez, hisz akkor, az átállást könnyítő intézkedések időszakában senki sem láthatta előre a sokféle új szabályozó eszköz együttes hatását. Az sem vitatható, hogy az említett tényezők következményeit mind az iparban, mind a kereskedelemben sok szubjektív, valóban elkerülhető ok tovább súlyosbította. A könnyűipari üzemek az (Folytatás a 2. oldalon) / y Go 21 A könnyűipar nehéz éve A beruházási hitelezés tapasztalatai :&&■-* (3. m.) * Az import fogyasztási cikkek árképzése (4. old.) Strukturális problémák vállalaton belül (5. old.) Integrált adatbankok rendszere (6. old.) * A KGST-országok gazdasági integrációja (7. old.) Vezetőképzés az NDK-ban (9. old.) X 33.Pon Részesedési alap és bérszabályozás x Arc #1 Hat héttel ezelőtt (1969. nov. 26-i számunkban) már beszámoltunk olvasóinknak, a 2028/1969. (X. 25.) számú kormányhatározat alapján, a részesedési alap felhasználásának 1970-től érvényes új szabályairól. Időközben megjelent a részletes szabályokat tartalmazó (9.1969. XII. 20. Mü. M. számú) munkaügyi miniszteri rendelet is. Most minden vállalatnak és szövetkezetnek egyik legidőszerűbb problémája az, hogyan ültessék át a részesedési alap felhasználására vonatkozó változott szabályokat a helyi gyakorlatba. A vállalati bérgazdálkodásért felelős személyek dolgát nehezíti, hogy a részesedési alap felhasználását szabályozó új rendelkezésekkel egyidejűleg érvénybe lép a bérszabályozás új rendje is. A kettő együtt sajátos új érdekeltségi összefüggéseket hoz létre. Az alap felosztása A munkaügyi miniszter rendelete szerint a vállalat felhasználható részesedési alapját három részre kell felosztani: 1. a közvetlen anyagi ösztönzésre szolgáló részre, 2. a meghatározott rendeltetésű pénzben juttatásokra, 3. a nem pénzben részesedés fedezetéül szolgáló részre. A három közül az első, a közvetlen anyagi ösztönzésre szolgáló rész a legnagyobb. Ebből fizethet a vállalat — prémiumot, — jutalmat, — nyereségprémiumot és nyereségjutalmat, — év végi részesedést, — újítási díjat ésa kiemelkedő műszaki teljesítményekért) pályázati díjat, prémiumot illetőleg jutalmat. Korlátozva a prémium, jutalom, nyereségjutalom és nyereségprémium, valamint az év végi részesedés címén folyósítható kifizetések együttes összege van, ez az összeg nem haladhatja meg a tárgyévi mérleg szerinti éves bérköltség 25 százalékát. A 25 százalékos korlát megfelel a korábbi csoportprémiumok súlyozott átlagának. De az új korlát valójában alig korlátozza a vállalatokat. ,■ Először is, a korlátok összevonása azt jelenti, hogy a részesedési alap vállalaton belül megosztására — erről az oldalról — nincs többé központi szabályozás; a vállalat (sokkal inkább, mint eddig) maga dönthet a részesedési alap belső felosztási arányairól. Másodszor, a részesedési alapból a szükséghez képest részesedési tartalék képezhető, illetőleg a részesedési alap egy része áthelyezhető a fejlesztési alapba, így, ha a tárgyévben az éves bérköltség 25 százalékánál nagyobb összeg állna rendelkezésre az említett négy kifizetési célra, a mutatkozó többlet időben vagy más alap javára konvertálható. Harmadszor, a 25 százalékos korlát csak a prémium, a jutalom, a nyereségprémium és nyereségjutalom, valamint az év végi részesedés címén teljesített kifizetésekre korlátozódik, s nem érinti az alapbérek emelésére fordított részt. Sőt, a bérszabályozás új rendje kifejezetten ösztönzi a vállalatokat az alapbérek emelésére. Az alapbérszínvonal-növekedésnek ugyanis 1970-től már csak 70 százalékát kell a részesedési alap terhére elszámolni, a prémiumokat, jutalmakat és az év végi részesedést viszont 100 százalékban. Igaz, ez az ösztönzés nem egyértelmű. Mert egyfelől, a különféle címeken öszszesen teljesíthető kifizetések összege — adott nyereség mellett — akkor lehet a legnagyobb, ha maximálisan kihasználják az alapbérek emelésére kínálkozó lehetőségeket. De más a nyereség prémiumban részesülő magasabb vezető állású dolgozóknak, más dolgozóknak és csoportoknak az az érdeke, doffin a részesedési alapbérköltséghez visonyított,aránya minél nagyobb legyen", mert ettől az aránytól függően kapnak nyereségprémiumot. Ez az arány pedig "annál nagyobb, minél kisebb részt fordít Valagiely vállalat az alapbérek emelésére. Hasonló hatású az alapbéremelésben nem részesülők érdeke is. Nekik ugyanis az év végi részesedés maximális szintjéhez fűződik érdekük. Dinamikus szemlélet A vállalati bérpolitikára eszerint várhatóan minden vállalatnál különböző csoportok eltérő érdekei gyakorolnak majd nyomást, s a tényleges bérpolitika (Folytatás a 3. oldalon)