Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-07 / 1. szám

­ Az elmúlt esztendőben a vásárlók sok­szor és jogosan panaszkodtak a könnyű­ipari termékek — különösen a textil­ ru­házati cikkek — hiányaira. Még a kará­csonyi v­ásár, az ajándékozás örömeibe is kese­rű könnycseppeket vegyített, hogy sok keresett holmi (például harisnyanad­rág, kötőttáru, szövetkabát és öltöny) alig-alig, illetve csak nagyon gyér vá­lasztékban volt kapható. Unos-untalan visszatért a helyzet, amelyet az úgyneve­zett egyszerű vásárló a maga célratörő gunyorosságával csak így szokott jelle­mezni: „Bőven van minden az üzletek­ben, csak az nincs, ami­t az ember ép­pen keres. Eközben egész éven át szinte naponta értesülhettünk könnyűiparunk látványos export-eredményeiről. Arról, hogy gyára­ink és­ külkereskedőink a legigényesebb piacokon is új meg új pozíciókat hódítot­tak meg az ízléses és korszerű magyar könnyűipari termékeknek. A felületes szemlélőben tehát könnyen támadhatott az a hiedelem, hogy a könnyűipar szinte fittyet hány a belföldi piac igényeire, s miközben itthon enyhén szólva nem ró­zsás az ellátás, a külföldi vevőket való­sággal elkényezteti. Az átállás árnyoldala A szakemberek természetesen jól tud­ják, hogy a kétségkívül áldatlan állapo­tok korántsem foglalhatók össze ilyen egyszerű képletben. A belföldi piac bi­zonyos mérvű ellátástalanságának és ez ezzel párhuzamos külföldi expanziónak, az export „terven felüli” növelésének igen bonyolult összetevői vannak, ame­lyekkel a belkereskedelem és az ipar il­letékesei egyaránt sokat és alaposan fog­lalkoztak az utóbbi hónapokban. Ma már minden érdekelt tisztában van az ellent­mondások okaival, és a tennivalók irá­nyával. Talán mégsem felesleges, ha most kissé visszapergetjük az események filmjét, mert csak így kerülhet helyes megvilágításba „mindnyájunk iparága”, a könnyűipar eddigi magatartása és a legközelebbi jövőre, az 1970-es évre kör­vonalazott programja. A mai gondok gyökere közvetlenül 1967-ig nyúlik vissza. Ekkor a gazdaság­­irányítási reform küszöbén a kormány­zat elrendelte, hogy a belkereskedelem a korábbinál nagyobb ruházati készleteket halmozzon fel. A felhalmozás indítéka teljes logikus és érthető: az alapvető fo­gyasztási cikkek bő mennyisége és vá­lasztéka fontos „ellenszer” az árfelhaj­­tási törekvések, az esetleges inflációs tü­netek ellen. A kereskedelemmel együtt a könyűipar is felfogta a kormányintézke­dés komolyságát. 1967-ben az érintett könnyűipari üzemek mintegy 20 alka­lommal szerveztek vasárnapi műszako­kat, hogy az elhatározott készlet-feltöl­­téshez árufedezetet szolgáltassanak. Már a következő évben, 1968-ban kide­rült azonban, hogy a­ ruházati készletek szintjének megállapítása túlzott bizton­sággal történt. Az illetékesek bizonyos esetekben kifelejtették a számításból azt, hogy a fogyasztási cikkeknek ez a köre meglehetősen gyorsan avul, erősen kité­ve a divat, az ízlésformálódás sokszor szeszélyes változásainak. Mivel a reform­­átállás minden tekintetben­­b.­kenőmen­tes volt, a lakosságot semmi sem kény­szerítette arra, hogy — igényeivel meg­alkudva — ne vásárolja, hanem felvásá­rolja az éppen kapható ruházati cikke­ket. . A vásárlási kedvet mérsékelték a jö­vedelmi arányokban a reform nyomán történt változások, a vásárlóerő bizo­nyos átcsoportosulása is. Ma már nem nehéz megállapítani, hogy jobb lett volna annak idején késztermé­kek helyett inkább megfelelő mennyisé­gű és összetételű nyersanyag-készleteket felhalmozni. A nyersanyagok átfutási ideje a könnyűiparban viszonylag gyors, alig 2—3 hónapig tart, kielégítő anyag­­készletek birtokában tehát az adott célt, az áruhiány megelőzését ugyanúgy el le­hetett volna érni, mint a készáruk nagy mennyiségének felhalmozásával. Ösztönzés a partnerek kárára Sőt, mint a történtek később igazolták, alighanem még jobban. A reform során ugyanis a belkereskedelem aránytalanul érdekeltebbé vált a készletek minél ala­csonyabb fün­n tartásában, mint a for­galom növel­é­ben. Amíg tehát az emlí­tett nagy, és gyorsan avuló ruházati kész­leteken nem adott túl,addig nemigen volt anyagi lehetősége új áruk megrende­lésére. Egyfelől kénytelen volt „idékeztet­­­ni” a vásárlókat, másfelől pedig a köny­­nyűipart, amely hasztalanul várt a keres­kedelemtől elegendő számú és volumenű megrend­elésre. Bárm­iyen formában is történik az 1967. évi ruházati készletfeltöltés, bizo­nyára e­z időre mérsékelte volna a könnyű,a­­ szemben támasztott belföl­di mennyiségi igényeket. Ha azonban a felhalmozás — a bő alapanyagkészlet adta biztonságérzet révén — időben el­húzódott volna, a késztermékek kivitelé­ben jobban alkalmazkodva a vásárlók változó igényeihez, akkor a lakosság, a kereskedelem és az ipar egyaránt jobban járt volna. Kétségkívül utólagos és nem is nagy leleményt kívánó be­c­esség ez, hisz ak­kor, az átállást könnyítő intézkedések időszakában­ senki sem láthatta előre a sokféle új szabályozó eszköz együttes ha­tását. Az sem vitatható, hogy az említett tényezők következményeit mind az ipar­ban, mind a kereskedelemben sok szub­jektív, valóban elkerülhető ok tovább sú­lyosbította. A könnyűipari üzemek az (Folytatás a 2. oldalon) /­ ­y Go 21 A könnyűipar nehéz éve A beruházási hitelezés tapasztalatai :&&■-* (3. m.) * Az import fogyasztási cikkek árképzése (4. old.) Strukturális problémák vállalaton belül (5. old.) Integrált adatbankok rendszere (6. old.) * A KGST-országok gazdasági integrációja (7. old.) Vezetőképzés az NDK-ban (9. old.) X 33.P­­on Részesedési alap és bérszabályozás x Arc #1 Hat héttel ezelőtt (1969. nov. 26-i szá­munkban) már beszámoltunk olvasóink­nak, a 2028/1969. (X. 25.) számú kormány­­határozat alapján, a részesedési alap fel­­használásának 1970-től érvényes új sza­bályairól. Időközben megjelent a rész­letes szabályokat tartalmazó (9.1969. XII. 20. Mü. M. számú) munkaügyi miniszteri rendelet is. Most minden vállalatnak és szövetke­zetnek egyik legidőszerűbb problémája az, hogyan ültessék át a részesedési alap felhasználására vonatkozó változott sza­bályokat a­ helyi gyakorlatba. A válla­lati bérgazdálkodásért felelős személyek dolgát nehezíti, hogy a részesedési alap felhasználását szabályozó új rendelkezé­sekkel egyidejűleg érvénybe lép a bér­­szabályozás új rendje is. A kettő együtt sajátos új érdekeltségi összefüggéseket hoz létre. Az alap felosztása A munkaügyi miniszter rendelete sze­rint a vállalat felhasználható részesedési alapját három részre kell felosztani: 1. a közvetlen anyagi ösztönzésre szolgáló részre, 2. a meghatározott rendeltetésű pénz­ben­ juttatásokra, 3. a nem pénzben­ részesedés fedeze­téül szolgáló részre. A három közül az első, a közvetlen anyagi ösztönzésre szolgáló rész a legna­gyobb. Ebből fizethet a vállalat — prémiumot, — jutalmat,­­ — nyereségprémiumot és nyereségju­­talmat, — év végi részesedést, — újítási díjat és­­a kiemelkedő mű­szaki teljesítményekért) pályázati díjat, prémiumot illetőleg jutal­mat. Korlátozva a prémium, jutalom, nyere­ségjutalom és nyereségprémium, valamint az év végi részesedés címén folyósítható kifizetések együttes összege van, ez az összeg nem haladhatja meg a tárgyévi mérleg szerinti éves bérköltség 25 szá­zalékát. A 25 százalékos korlát megfelel a ko­rábbi csoportprémiumok súlyozott átlagá­nak. De az új korlát valójában alig kor­látozza a vállalatokat. ,■ Először is, a korlátok összevonása azt jelenti, hogy a részesedési alap vállala­ton belül megosztására — erről az oldal­ról — nincs többé központi szabályozás; a vállalat (sokkal inkább, mint eddig) maga dönthet a részesedési alap belső felosztási arányairól. Másodszor, a részesedési alapból a szükséghez képest részesedési tartalék képezhető, illetőleg a részesedési alap egy része áthelyezhető a fejlesztési alapba, így, ha a tárgyévben az éves bérkölt­ség 25 százalékánál nagyobb összeg állna rendelkezésre az említett négy kifizetési célra, a mutatkozó többlet időben vagy más alap javára konvertálható. Harmadszor, a 25 százalékos korlát csak a prémium, a jutalom, a nyereségpré­mium és nyereségjutalom, valamint az év végi részesedés címén teljesített kifizeté­sekre korlátozódik, s nem érinti az alap­bérek emelésére fordított részt. Sőt, a bérszabályozás új rendje kifeje­zetten ösztönzi a vállalatokat az alapbé­rek emelésére. Az alapbérszínvonal-növe­­kedésnek ugyanis 1970-től már csak 70 százalékát kell a részesedési alap terhé­re elszámolni, a prémiumokat, jutalma­kat és az év végi részesedést viszont 100 százalékban. Igaz, ez az ösztönzés nem egyértelmű. Mert egyfelől, a különféle címeken ösz­­szesen teljesíthető kifizetések összege — adott nyereség mellett — akkor lehet a legnagyobb, ha maximálisan kihasznál­ják az alapbérek emelésére kínálkozó le­hetőségeket. De más a nyereség prémi­umban részesülő magasabb vezető állású dolgozóknak, más dolgozóknak és cso­portoknak az az érdeke, doffin a részese­dési alapbérköltséghez vis­­onyított,ar­á­nya minél nagyobb legyen", m­ert ettől az aránytól függően kapnak nyereségpré­miumot. Ez az arány pedig "annál na­gyobb, minél kisebb részt fordít Valagiely vállalat az alapbérek emelésér­e. Hasonló hatású az alapbéremelésben nem része­sülők érdeke is. Nekik ugyanis az év végi részesedés maximális szintjéhez fűződik érdekük.­­ Dinamikus szemlélet A vállalati bérpolitikára eszerint vár­hatóan minden vállalatnál különböző csoportok eltérő érdekei gyakorolnak majd nyomást, s a tényleges bérpolitika (Folytatás a 3. oldalon)

Next