Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-14 / 2. szám

X TÖBB LAKÁS - MÉGIS KEVÉS (Folytatás az 1. oldalról) tisztes eredmény. Nem vigasztalja azonban azt a 300 ezernyi lakost, aki a számítások szerint még 1970 végén is nélkülözi a maga és családja számára megfelelő otthont. Sőt, úgy tűnik, a 15 éves terv is túlságosan derűlátó volt, amikor előirányozta, hogy az egymillió lakás felépítésével 1975-ig minden családot elfogadható önálló lakáshoz juttat. A terv ugyanis a jelek szerint valamelyest tévesen számolt a családok nagyságával és lakásigényével, amikor ezt a célt meghatározta. A jelenlegi felmérések szerint a 15 éves terv teljesítéseesetén is néhány évvel kitolódik az az időpont, amikor mindenki megkapja a jogosan kívánt külön otthont. A lakáshiány megszüntetéséhez igen sok lehetőséget rejt még az egészséges lakáscsere kibontakozása is annak érdekében, hogy minél többen jussanak, ha nem is vadonatúj, de kielégítő otthonhoz. Arányeltolódások a teherviselésben A 15 éves távlati terv előirányzata szerint 1961 és 1975 között az új lakások 60 százaléka állami erőből, 40 százaléka pedig a lakosság anyagi eszközeiből épül. A valóság ebben a vonatkozásban is rácáfolt a tervezők számításaira. A tényleges arány a terv eddigi éveiben megfordult, és az 1970 végéig tartó III. ötéves tervben a magánerőből épített lakások száma várhatóan kétharmad részt képvisel majd az egész lakásépítésből. E változásnak egyaránt van jó és rossz oldala. Egyfelől ugyanis nagyobb szerepét kétségkívül elősegítette az életszínvonal emelkedése, a lakosság megtakarításainak növekedése és az a sokféle kedvezmény, támogatás, amelyben az állam a magánépíttetőket részesíti. (Az árreform során elkerülhetetlenné vált áremelkedések jelentős részét például az állam dotációk formájában magára vállalta, továbbá évről évre növeli a lakosság által igénybe vehető OTP-kölcsönök pénzkeretét.) Másfelől viszont nem lehet szemet hunyni az arányváltozás hátrányai felett. A magánépítés tervezettnél nagyobb aránya egyik fő oka annak, hogy a lakásviszonyok javulása lényegesen nagyobb mérvű a falvakban, mint a nagyrészt bérből és fizetésből élő városi lakosság, a munkások és alkalmazottak körében. Természetesen senki sem veheti rossz néven a tehetősebb falusi lakosságtól, ha a lehetőségekkel élve a maga erejéből igyekszik javítani lakáshelyzetét. A hazánkban is fokozódó urbanizálódás azonban elsősorban a városok lakásállományának gyarapítását kívánja meg. 1961 és 1968 között a magánerőből történő városi lakásépítés volumene 6 százalékkal növekedett, a városok lakossága viszont ugyanebben az időszakban 12 százalékkal gyarapodott. A városiasodással együtt növekvő lakásigényeket nem tudja kellően ellensúlyozni az a gyakorlat sem, hogy az állami lakásépítési tevékenység nagyrészben a városokra összpontosul, mivel — mint említettük — az állami költségvetésből lakásépítésre jutó rész lényegesen alacsonyabb a tervezettnél. Kevés a lépcsőfok A lakásépítő tevékenységnek a kisebb települések javára történt eltolódása két vesztette a korszerű építéspolitikai törekvést is, hogy minél több lakás épüljön többszintes, telepszerűen elhelyezett épületekben, társasházakban. (Ez a módszer ugyanis lehetővé teszi a céltudatosabb településfejlesztést, az adott építőanyag-bázis és építőipari kapacitás megfelelőbb kihasználását, mégpedig úgy, hogy egyúttal fokozzák az építést, a gyorsító és olcsóbbító technológiák alkalmazását, valamint a felszereltség, a lakáskultúra színvonalát is.) Az említett arányváltozás folytán magánépítők körében igen kedvelt lakástípus, a családi ház változatlanul túlsúlyban maradt: 1961 óta a fővárosban 30,8, vidéken pedig 94,2 százalékos részarányt képviselt a teljes lakásépítésben. A lakosság anyagi erejének a lakásépítés megoldásába való fokozottabb bevonását az utóbbi években kétségkívül megkönnyítette az életszínvonal, a jövedelmek tervezettnél nagyobb mértékű emelkedése. Sőt, kiderült, hogy az építési kedv nagyobb, mint ahogy az OTP hitelkeretei és az építőipar egészének kapacitásai megengedik. Az összhang megteremtése végett az OTP kénytelen volt megváltoztatni az építési kölcsönök folyósításának korábbi feltételeit. Reális veszély volt ugyanis, hogy a korábbi alacsony kölcsönkamatlábakkal azok is építési kölcsönt vesznek fel, akik az 5 százalékos betéti kamatra nagyobb összegeket helyeztek el a takarékpénztárnál. Az ellentmondást úgy igyekeztek megszüntetni, hogy a lakásépítéshez szükséges hitel kisebb — 40, illetve társasházak esetében 80 ezer forintig terjedő — részére csak 2 százalékos, de a nagyobb hányadra 6 százalékos kamatot vetettek ki. Ez az intézkedés valóban hatásos „rosta” volt, egyensúlyt teremtett, az igények és a pénzügyi lehetőségek között: az elmúlt évben az OTP minden építésikölcsön-igényt ki tudott elégíteni. Az is igaz viszont, hogy a kamatlábemelés bizonyos káros következményekre is vezetett. Tovább növelte az anyagi terheket azoknál, akik vállalkoznak lakáshelyzetük saját anyagi erőből történő megjavítására. A számítások szerint például a társasházépítőknek az új kamatfeltételek alapján átlagosan havonta majdnem 200 forinttal többet kell törleszteniük az építési kölcsönből, mint a korábbi feltételek szerint. Az egyébként indokolt pénzügyi változtatás ily módon csökkentette a szerényebb jövedelemmel rendelkezők esélyeit arra, hogy új lakáshoz jussanak. Ezzel pedig fokozódtak azok a feszültségek, melyek a lakásszerzés különböző formáival együttjáró anyagi terhek között fennállnak. Köztudomású, hogy az állami beruházással felépített bérlakásokhoz a jelenlegi rendelkezések szerint „ingyen” lehet jutni, s a lakbér is átlagosan csupán körülbelül 200 forintot vesz el a havi jövedelemből. A szintén állami beruházással felépített szövetkezeti lakásokhoz ugyancsak meglehetősen nagy kedvezménnyel lehet jutni: 20 ezer forintnyi összeg befizetésével , és 30 éves lejáratú kamatmentes hitellel. A lakásépítési volumen kétharmad részét jelentő magánlakásépítés esetében viszont legalább 60—80 ezer forint a készpénzben fizetendő „belépő” és a kölcsöntörlesztés havi összege is meghaladja a 600 forintot (nem szólva a teljesen készpénzzel vásárolható, körülbelül 200 ezer forintos megtakarítást kívánó öröklakásokról.) Az elmondottakból világos, hogy a lakásszerzés jelenlegi pénzügyi fokozatai között meglehetősen nagy űrök tátonganak. Azok a kisebb jövedelmű családok tehát, amelyek valamilyen okból nem vehetnek részt az olcsóbb lakáshoz jutási formákban, (hisz a tanácsi bérlakások és a szövetkezeti lakások aránya elég alacsony), többnyire képtelenek vállalni a következő fokozattal (családiház, társasházi vagy öröklakás) járó feltételeket. Márpedig köztudomású, hogy a lakosság kisebb jövedelmű része sokkal rosszabb lakásviszonyok között él, s ezért inkább rászorul a megfelelő lakásra, mint a tehetősebbek. A szóban levő ellentmondás feloldására igen nehéz „receptet” adni. Maga a kormány is igyekezett az ilyenfajta feszültségeket csökkenteni, amikor a vállalatok számára lehetővé tette, hogy az építési összeg egy részét kamatmentesen kölcsönözhessék lakást igénylő dolgozóiknak. A vállalati lakásépítés kétségtelenül egy hiányzó „közbülső” fokozatot teremthet a lakáshoz-juttatás pénzügyi rendszerében. A vállalatok azonban egyelőre még nem használják ki ilyen fajta lehetőségeiket. Egy nemrég folytatott felmérés szerint fejlesztési alapjuknak a megengedett 10 százalék helyett legfeljebb 1 2 százalékát fordítják dolgozóik magánlakásépítő tevékenységének támogatására! Az ésszerű munkaerőgazdálkodást, a törzsgárda megszilárdítását célzó újabb intézkedések és más tényezők újabban azzal biztatnak, hogy a lakásépítés vállalati támogatása a jövőben fokozódik majd. Járható útnak látszik az is, hogy az OTP a jelenlegi hitelfeltételek keretei között differenciáltabban bírálja el a kölcsönigényeket. Elképzelhető például, hogy a kisebb jövedelmű és nagyobb csalódó hiteligénylőknek — a tanácsok és a társadalmi szervek bevonásával végzett egyéni elbírálás alapján — az állam számottevő kedvezményt adjon az előtörlesztési összegre, a visszafizetés időtartamára, a havi törlesztés mértékére. Ellen- - súlyozásul a tehetősebb hiteligénylőiket gyorsabb visszafizetésre lehetne kötelezni. Mindent vagy semmit? Ahogy a lakásépítéshez kapcsolódó pénzügyi politikánk szinte az „ingyen vagy méregdrágán” elvet követi, ugyanúgy az újonnan épített lakások színvonalát illetően is a „nagyot vagy semmit” jelszava érvényesül. A mostani tervidőszakban például az új lakásokszobaszáma átlagosan már túlhaladja a kettőt. Az egyre növekvő méretű lakások felszereltségükben, kényelmi színvonalukban is igyekeznek lépést tartani a modern követelményekkel: egyre több a fürdőszobával, távfűtéssel, lifttel és más komforttényezőkkel ellátott lakás. Ha meggondoljuk, hogy 1950-ben még 65 százalék volt az egyszobás lakások aránya, s húsz év múltán is csak 55 százalékra sikerült ezt leszorítani, akkor még kevesellhetjük is az eddigi eredményeket. Nem szabad elfeledkeznünk azonban arról a több százezer családról sem, amelyek éveken át hiába várnak arra, hogy egyáltalán elfogadható színvonalú lakáshoz jussanak. Az ő kilátásaikat erősen rontja az élettől kissé elszakadt „statisztika-bűvölet”. A kislétszámú családoknak (főként ifjú házaspároknak) jelenleg szükséges kisebb, szerényebb színvonalú lakások építése körülbelül csak feleanynyiba kerülne, mint az általánosan „normának” tekintett kétszobás, komfortos lakásoké. Felvetődik tehát a kérdés: nem lehetne-e a legrosszabb lakásviszonyok között élők számára bizonyos számban ilyen olcsó, egyszerű (egy szobából, főző- és mosdófülkéből álló) lakásokat építeni akár az állami beruházások, akár a vállalati lakásépítés keretében? Természetesen mindkét esetben szükséges a tanács vagy a vállalat garanciája, hogy az ilyen lakások bérlői megfelelőelőtakarékosság alapján bizonyos idő múlva nagyobb méretű, komfortosabb otthonhoz juthatnak. A szóban levő akció kétségtelenül rontaná némileg a lakásméret-statisztikát. A vállalkozás hátrányát és e kockázatát azonban erősen csökkenti, hogy még sok éven át bizonyára jócskán lesz igénylő a szerényebb kivitelű, de önálló lakásokra is. Később pedig az épületek kis költséggel átalakíthatók más célokra, például turistaszállóvá, irodává stb . Bíztató program az újabb öt évre A lakáshelyzetünk áttekintésében eddig érvényesített tárgyilagosság megkívánja annak hangoztatását, hogy a 15 éves lakásépítési terv eddigi szakaszában sok átmeneti jellegű hatás rontotta az eredményeket. A kilátások lényegesen biztatóbbak, mint az eddigi tények. Az előrejelzések szerint 1971 és 1975. között nagymértékben módosul az állam és a magánerő teherviselése a lakásépítésben. Várható, hogy a negyedik ötéves tervben felépülő 400 ezer lakás mintegy felét az állami költségvetés finanszírozza. Lényeges változásnak ígérkezik az is, hogy több mint 250 ezer lakás kivitelezését az építőipar legjobban felszerelt és legszervezettebb egységei, az állami vállalatok és az építőipari szövetkeznek vállalják. (A lakásépítésben való részvételük jelenleg csupán 30 százalék körül mozog.) A szervezettebb építés feltehetően csökkenti majd a lakóházak kivitelezési idejét és — a magasabb termelékenység folytán — költségeit is. A magánerőből történő lakásépítésnek természetesen továbbra is fontos szerep jut a hazai lakásviszonyok javításában. Ezért hozott a kormány nemrég fontos határozatokat a magánépíttetők tevékenységének fokozottabb támogatásáról, a telekszerzés megkönnyítéséről, ai°bb anyagellátásról, a magánerős építkezések lebonyolítását vállaló szervezetek kialakításáról. E határozatok szellemében bizonyára hamarosan sok részintézkedés történik majd a lakáshelyzet gyorsabb ütemű javítására. Sebestyén Tibor Nemzetközi kapcsolatok Klement László, a Pécsi Faipari Ktsz elnöke Kanadában járt üzletszerző körúton. — Vereczkey István, a Győri Magyar Vagon- és Gépgyár exportosztályának vezetője Törökországban folytatott tárgyalásokat. — Lengyel szakemberek tanulmányozták a Tisza-menti Vegyiművek tevékenységét. — Láng Géza, a Medicor Művek vezérigazgatója Peruban, Ecuadorban, Guatemalában, Costa Ricában és Uruguayban folytatott üzleti tárgyalásokat. — Toldi József, az Ikarus vezérigazgatója a Szovjetunióban, Antal János gazdasági igazgató pedig az Egyesült Arab Köztársaságban, Irakban és Kuvaitban járt. A HUNGEXPO ez évi programjáról tartott tájékoztatás során Droppa Gusztáv vezérigazgató elmondotta, hogy a HUNGEXPO hazai és külföldi rendezvényeit tavaly 10 millióan tekintették meg. Legfontosabb rendezvénye ebben az évben is a május 22-től június 1-ig tartó Budapesti Nemzetközi Vásár lesz, amelyre a tavalyival azonos számban jelentkeztek a külföldiek. A legnagyobb kiállítási területeket a lengyel, a szovjet és az NDK-beli vállalatok foglalták el. Első alkalommal vesznek részt a BNV-n török és pakisztáni kereskedők. Képviselteti magát többek között Anglia, Franciaország, az NSZK, Olaszország, Svájc és az Amerikai Egyesült Államok. A Budapesti Őszi Vásárt szeptember 11—21 között rendezik. A vásárok időpontján kívül is fokozottabban kihasználják a vásárváros területét, pavilonjait. Itt rendezik meg áprilisban a műanyagok a mezőgazdaságban című kiállítást, szeptemberben az „Automatizálás 1970” elnevezésű szakkiállítást és konferenciát, októberben pedig „Rádió- és televíziótechnikai szalon 1970” címen kerül sor nagyszabású szakmai találkozóra. 1970 rekordév a HUNGEXPO külföldi programját tekintve is. Ebben az évben ugyanis az 1968. évi 30, és a tavalyi 35 kiállítással szemben 42 hivatalos vásáron, kiállításon vesz részt Magyarország a HUNGEXPO szervezésében. nnnnnnn A vállalati mérlegek ellenőrzése volt az MTESZ nemrégiben alakult Könyvszakértői Munkabizottsága január 5-i, első rendezvényének témája.. Az előadást dr. Tóth Géza, az Igazságügyi Könyvszakértői Iroda vezetője tartotta: „Hogyan készítse elő a vállalat évesmérlegbeszámolóját az ellenőrzéshez?” "címmel. Az előadó kiemelte a mérlegvalódiság fontosságát, s többek között rámutatott arra, hogy ennek fontos előfeltétele az anyag- és készárukészletek, a félkésztermékek és a befejezetlen termelés számbavételének és értékelésének megbízhatósága. Éppen ezért az ellenőrzés során különös súlyt kell helyezni a kalkulációs rendszer helyességének vizsgálatára. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a vizsgálati programot célszerű a vállalattal előre közölni, hogy a folyamatos munka feltételeit biztosíthassák, s hogy a vizsgálati anyag előkészítése is időben megtörténhessen. Műanyag és olajfinomító iparunk központja lesz Tiszaszederkény, az új kőolajfinomító megvalósításával. Az államiberuházással készülő kőolajfinomítóban szovjet nyersolajat dolgoznak majd fel. A feldolgozás után nagy mennyiségű, olyan alacsony oktánszámú benzin is keletkezik, amely motorokhoz nem alkalmazható, de a Tiszai Vegyikombinátban történő további feldolgozása útján, a magyar műanyagipar alapanyagként használhat fel. A város térségében az új kőolajfinomítóval, erőművel és a vegyikombináton belül az olefinbázis kiépítésével olyan hármas komplexum jön létre, amely a Tisza vízhozamára épül. Az erőmű a kőolajfinomító hulladéktermékeit fogja hasznosítani, a régi erőmű pedig a hármas komplexum gőzszolgáltatójává válik. A Tiszai Vegyikombinátban egyébként már 1970-ben megkezdődik azoknak a műanyagoknak a gyártása, amelyeknek alapanyagát az új kőolajfinomító szolgáltatja majd. Az új erőmű első lépcsőjének megvalósításához 1971-ben kezdenek hozzá. Ezt követően 1972-ben kerül sor az új kőolajfinomító 45 ezer tonna kőolaj tárolására alkalmas tartályparkjának megépítésére. FIGYELŐ, 1970. JANUÁR 14.