Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-14 / 2. szám
LEHETŐSÉGEK ÉS PROBLÉMÁK 3W-H I Vfe A közös szocialista valuta A KGST-országok közötti gazdasági integráció fejlesztésének követelménye előtérbe helyezte a szocialista országok közötti valutáris kapcsolatok tökéletesítésének kérdését. Ezzel összefügésben merült fel a KGST-országok közötti valutáris elszámolások, ezen belül a transzferábilis rubel (a kollektív valuta) problémája is. A szocialista országok közgazdászai között vita folyt,arról: tekinthető-e már a KGST-országok közötti valutáris elszá- molásokban 1964 óta funkcionáló transzferábilis rubel kollektív valutának? Véleményünk szerint a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés Bankjánál létrejött multilaterális elszámolásokbanalkalmazott transzferábilis rubel, lényegét tekintve a szocialista országok kollektív valutájának tekinthető. A transzferábilis rubel nem azonos a szovjet rubellel, hiszen forgalmi szférája a KGST és nem a Szovjetunió. Értékmérő szerepe nem a szovjet árképzésen, hanem a kialakult szocialista külkereskedelmi árrendszeren nnyugszik. Továbbá, a transzferábilis rubel az elmúlt években egységes nemzetközi elszámolási és hiteleszköz volt. Tervszerűség és pénzforgalom A KGST-országok közötti sokoldalú elszámolások eddigi tapasztalatai viszont azt is igazolták, hogy a transzferábilis rubel csak szűk keretek között töltötte be a nemzetközi pénz funkcióját. Ennek egyik legfontosabb oka az, hogy a szocialista államok közötti valutáris elszámolások gerincét képező külkereskedelmi kapcsolatok a sokoldalú elszámolási rendszerrel ütköző kétoldalú kontingensen keresztül bonyolódnak le. A kontingens megállapodásokban az árak is bilaterálisan alakultak ki. Ez azt jelenti, hogy a transzferábilis rubel eddig nem lehetett a szocialista áruforgalom egységes mércéje. A kétoldalúan kialakult külkereskedelmi kapcsolatokhoz olyan rövid lejáratú hitelmechanizmus kapcsolódott, amely lényegét tekintve csak a külkereskedelemben felmerülő technikai hiteligényeket elégítette ki. S a hitelek közgazdasági szerepe a KGST sokoldalú elszámolási gyakorlatában csak szerény keretek között érvényesülhetett. Ezeket a tényeket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a transzferábilis rubel nemzetközi pénzfunkcióit továbbfejlesztve kell kialakítani a szélesebb körben felhasználható szocialista kollektív valutát. A kollektív valuta nemzetközi pénzfunkcióinak kibontakoztatása azonban nem önálló közgazdasági kérdés, hanem a KGST-n belüli gazdasági integráció komplexumának egyik eleme, amelynél előrehaladás csak akkor érhető el, ha az szinkronban van a szocialista gazdasági együttműködés fejlesztésére hozott egyéb intézkedésekkel. A szocialista gazdasági integráció komplex rendszerében nagyon fontos szerepet játszik a népgazdasági tervek két- és sokoldalú koordinációja. A tervmunka eddigi gyakorlatában mindig nagy nehézséget okozott, hogy nem volt olyan közös értékmérő, amelynek segítségével a szocialista országok népgazdasági terveit egymással össze lehetett volna hasonlítani. A kollektív valuta reális valutaárfolyama valószínűleg megoldja ezt a problémát és segítséget nyújt az egységes KGST-értékelési rendszer kialakításához, a népgazdasági tervek jobban megalapozott koordinálásához. Ezért a kollektív valuta nemzetközi pénzfunkcióinak kibontakoztatása az integráció kölcsönös összefüggő rendszerében nemcsak a pénzügyi-valutáris szférában jelent fontos követelményt. Követelmények és feltételek Milyen követelményeket kell támasztani a kollektív valutával szemben? A kollektív valuta a szocialista gazdasági integráció kibontakozása után a szocialista országok egymás közt szabadon átváltható pénze lenne, tehát betöltené a szocialista világpénz funkcióját. A kollektív valuta először a részleges, később a teljes konvertibilitás feltételei között kiléphetne a tőkés nerzetközi pénzpiacra is. A gazdasági integrálódás mai fejlődési szakaszában a kollektív valuta a tényleges multilateralizmus jegyében funkcionálna. Ez azt jelentené, hogy transzferábilis rubelben kialakulna a homogén külkereskedelmi értékelési rendszer, megvalósulna a közgazdasági követelményeket kielégítő hitelrendszer. A homogén értékelési rendszer lehetővé tenné, hogy a kollektív valuta egységes értékmérőként (ármérce) funkcionáljon a szocialista országok közötti gazdasági kapcsolatokban. Ez lehetővé tenné, hogy az árakban érvényesítsék az áruminőségekben jelentkező különbségeket, hogy a szabadabb árverseny lehetőségei közt fokozódjék az árak struktúrabefolyásoló szerepe. Így a szocialista relációban fennálló követelés mindig azonos nagyságú és minőségű nemzetközi vásárlóerőt képviselne. Ahhoz, hogy valamely valuta (pénz) nemzetközi értékmérővé váljon, az szükséges, hogy önmaga is meghatározott nemzetközileg elismert értéket képviseljen. Ezt a klasszikus pénzrendszerekben az aranytartalommal fejezték ki. A korszerű pénzrendszerekben az arany és a pénzérték közötti összefüggés rendkívül bonyolulttá válik, s a valuták értékét nemzeti, illetve nemzetközi vásárlóerejük alapján közelítik meg. A kollektív valuta aranytartalmának meghatározása önmagában nem oldja meg azt a kérdést, hogy az miként képvisel értéket. Egységes jellegű szocialista külkereskedelmi árrendszert feltételezve, amely a nemzetközi árszinttől és árarányoktól nem tér el jelentősen, a kollektív valuta mögött reális nemzetközi vásárlóerő húzódna meg, amely a nemzetközi elismerés zálogát is jelentené. Árfolyam Még nyitott kérdés, miként kell meghatározni a kollektív valuta reális árfolyamát az egyes szocialista nemzeti valutákhoz, s a tőkés valutákhoz viszonyítva. A valutaárfolyam meghatározása nagyon bonyolult és fontos közgazdasági feladat, hiszen a valutaárfolyam mindig közgazdasági szabályozó és terelő funkciókat eredményez. A feladat megoldását bonyolítja az is, hogy a különböző gazdasági fejlettségű szocialista országok számára egyaránt elfogadható árfolyamokat kell meghatározni. A kollektív valuta árfolyamának mind a három piaci szférában (a szocialista országok, az iparilag fejlett tőkésállamok és a fejlődő országok viszonylatában) lehetővé kell tenni az eredmények és ráfordítások megbízható értékelését, el kell látni az ösztönző és terelő árfolyam funkcióit. A kollektív valuta optimális árfolyamához nem juthatunk el egyetlen ütemben, reálisabb cél a fokozatos megközelítés. A transzferábilis rubel ma is a szocialista országok közötti készpénz nélküli elszámolások eszköze. E forgalmi eszköz funkció jelentős mértékben kiszélesedik akkor, ha kibontakozik a tényleges multilaterizmus, ha megvalósul előbb a részleges, majd a szélesebb konvertibilitás. Felmerül a kérdés: felvesz-e vajon a kollektív valuta a jövőben bankjegy formát is, vagy mint eddig, készpénz nélküli elszámolási eszköz marad? Véleményünk szerint a kollektív valuta nem lesz bankjegy, mert a bankjegyforgalom megkettőzésére (nemzeti pénz és nemzetközi pénz) nincs szükség, hiszen a nemzeti valuták mind a nemzeti, mind a nemzetközi bankjegyforgalmat elláthatják. A kollektív valuta megerősödése várhatóan fokozza majd a hitelek szerepét a szocialista országok közötti gazdasági együttműködésben. Ha a kollektív valuta nemzetközileg széles körben érvényesíthető vásárlóerőt képvisel, akkor ennek lehetőségei adottak; valószínű, hogy a jelenlegi technikai színvonalon mozgó hitelezésnél sokkal szélesebb alapokon nyugvó hitelkapcsolat fejlődik majd ki. A hitelek szélesedése enyhíti majd a relatív tőkehiányt, növeli az ideiglenesen szabaddá váló devizaeszközök hatékony felhasználását. Ez azonban csak akkor realizálódhat így, ha a kedvező vásárlóerő-viszonyok mellett a kamatszínvonal is ösztönzőbb lesz. Feltételezhető, hogy a kollektív valuta nemzetközi pénz szerepének megerősödése együttjár a jelenleg még igen szóródó kamatszínvonalaknivellálódásával is. Ez a folyamat feltételezhetően a nemzetközi pénzpiac kamatkondícióinak érvényesülését jelentené a KGST hitelrendszeren belül is. A magasabb általános kamatszint — a jelenlegi irreálisan alacsony KGST-kamatokkal szemben — szintén ösztönözné a hitelnyújtást és fékezné a gazdaságilag nem elég rentábilis hitelfelvételeket. A kollektív valuta — abban az esetben, ha értékmérő, forgalmi és tartalékeszköz funkcióiban „megkeményedik” — alkalmassá válik arra, hogy a szocialista országok tartalék valutája legyen. A valutatartalék-képzés, a likviditás fokozása, a piaci kapcsolatok mind nyitottabbá válásával minden országnak érdeke lesz. Értékállandóság Külön problémát jelent a kollektív valuta értékállandóságának biztosítása. A szocialista országokban az árak színvonala nem konstans. Ebből következően olyan valutaárfolyamokat kell megállapítani a kollektív valuta és a nemzeti valuták között, amely figyelembe veszi ezeket az ármozgásokat. Fontos továbbá, hogy az árfolyam a tőkés világban végbemenő tendencia jellegű árfolyamváltozásokra is reagáljon. Az értékállandóság biztosítása a fentieken túl azt is megköveteli, hogy a szocialista országok kollektív intervenciós mechanizmust alakítsanak ki a valutaárfolyam védelmére. A szocialista világpénz szerepe mellett a kollektív valuta a konvertibilitás megvalósulásának függvényében egyre inkább közvetlen kapcsolatba kerülne a tőkés nemzetközi pénzpiaccal is. Ez együtt járna azzal, hogy az egyes tőkésországokban tartalékokat képezhetnének a szocialista kollektív valutából, a kollektív valuta a tőkés pénzpiacokon is forgalomba kerülne. Ez valószínűleg odavezetne, hogy a kollektív valuta a nemzetközi kereskedelem valutájává fejlődne. Nem valószínű viszont, hogy a szocialista kollektív valuta ezen túllépve, a kulcsvaluta szerepét is betöltené a tőkés pénzkapcsolatokban. A gazdasági integráció folyamatában fokozatosan kell megteremteni a kollektív valuta tényleges funkcionálásának általános feltételeit. A megvalósítás ideje attól függ, milyen gyorsan ismerik fel az egyes KGST-országok a szocialista világpénz megvalósításából fakadó előnyöket, milyen ütemben hozzák létre azokat a gazdasági feltételeket, amelyek valóban módot adnak a pénzkategóriák széleskörű gyümölcsöző alkalmazására. Wiesel Iván FIGYELŐ, 1970. JANUÁR 14. A jövedelmek differenciálása a végzett munka társadalmi hasznossága szerint a szocialista társadalom elosztási rendszerének lényege. Már a marxizmus klasszikusai rámutattak, hogy ez a társadalmi igazságtalanság a javak viszonylagos szűkössége következtében elkerülhetetlen velejárója a szocializmust építő társadalmaknak, ugyanakkor ez az elosztási modell egyik ösztönzője is a munka társadalmi hasznossága és hatékonysága fokozásának. A gazdaságirányítás reformja a korábbinál nagyobb lehetőséget teremtett a szocialista elosztás érvényesítésére.Az első gyakorlati lépéseket azonban értetlenség kísérte, egyes vállalatoknál pedig kifejezett ellenérzést váltott ki ezen elvek gyakorlati megvalósítása. Érdemes és szüségszerű alaposan tanulmányozni a társadalmi reagálások mélyen fekvő okait. A sok ok közül egyet szeretnék kiragadni, amely szerint a jövedelemdifferenciálás korábban kialakított formái váltották ki az ellenérzéseket. Természetesen nem a korábbi elosztás elvei — hiszen ez nem volt rossz, — hanem a gyakorlata. Az elméleti igazságnál lényegesen erőteljesebben hatott az a két évtizedes tapasztalat, amely szerint a gyakorlatban egyre inkább érvényesült a jövedelmek nivellálódásának a tendenciája. Szűkült a különbség az egyszerű és a bonyolult munkát végzők bérszínvonala között; szinte beidegződött szokásjoggá vált — a végzett munka menynyiségétől, minőségétől függetlenül — prémiumok, jutalmak kifizetése. Ettől eltérő tendenciák és törekvések érvényre juttatása esetén feltétlenül számolni kell a társadalmi tudat bizonyos mértékű elmaradásával. Ezért fontos a megfelelő lépték, a társadalmi elvárásokkal összhangban álló formák és módszerek megválasztása, ám nagy szerepe van a társadalmi tudatot formáló nevelő munkának is. Sok helyen azért fogadták sértetlenül a jövedelmek differenciálását, mert nem ismerték el a vezetői munkabonyolultabb voltát. Valljuk meg őszintén, egyes vállalatoknál a vezetés valóban nem is produkált elismerést kiváltó teljesítményt. A szervezetlenség, az anyaghiány, a rohammunkálat és a kihasználatlan kapacitások, a nagyarányú fluktuáció és sok egyéb tényező mindennapi „élménye” volt ilyen helyeken a vállalati dolgozóknak. Hogyne tennék fel magukban a kérdést: „Miért érdemel többet az az ember, akinek hatáskörébe tartozna ugyan százak vagy ezrek munkájának megszervezése, ám ezt a munkáját nem végzi el?” Márpedig az ilyen bírálat jogos. Hiszen a vezetők mulasztásai hatványozott károkat és veszteségeket okoznak a vállalatnak és a népgazdaságnak. A vezetői munka társadalmi hasznosságának megítélése a vállalati kollektívák számára azért is kétséges lehet, mert a vezetés nem osztja meg gondjait, problémáit az alsóbb szintű vezetőkkel, nem vonja be a dolgozók szélesebb rétegeit a tervek, a fejlesztési elképzelések kidolgozásába. Így csak igen kevés számú vezető érzi és éli át az átfogó jellegű fejlesztési döntésekkel járó nehézségeket és csak kevesen ismerik és érzik magukénak a döntést, a tervet, a fejlesztési koncepciót. A hatáskörök fokozott decentralizálása és az üzemi demokrácia fejlesztése ezért nagy mértékben hozzájárulhatna ahhoz, hogy a vezetői döntések meghatározó szerepe nyilvánvalóvá váljék. * Bizonyos, hogy a jövedelmeknek a munka társadalmi hasznossága szerinti fokozott differenciálása ügyében a kedvező társadalmi reagálás elérése részben az általános társadalmi és gazdasági légkör és közérzet függvénye. De csak részben. E légkört és közérzetet azonban részben éppen a vállalatokat irányító vezetők alakítják. Az általuk teremtett „mikroklíma” talán az előbbinél is érzékenyebben befolyásolja a tudati viszonyokat és az emberek ítéletét. Senki sem óhajtja letagadni, hogy a jövőben az eddiginél következetesebben kívánunk érvényt szerezni az elosztás munka szerinti elvének, de minden szinten bizonyítani kell, hogy a javadalmazás — nagyjában, egészében — valóban arányos a végzett munka minőségével, bonyolultsági fokával, mennyiségével — egyszóval: társadalmi hasznosságával. 3