Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-14 / 2. szám

LEHETŐSÉGEK ÉS PROBLÉMÁK 3W-H I Vfe A közös szocialista valuta A KGST-országok közötti gazdasági integráció fejlesztésének követelménye előtérbe helyezte a szocialista országok közötti valutáris kapcsolatok tökéletesí­tésének kérdését. Ezzel összefügésben merült fel a KGST-országok közötti va­lutáris elszámolások, ezen belül a transz­ferábilis rubel (a kollektív valuta) prob­lémája is. A szocialista országok közgazdászai kö­zött vita folyt,arról: tekinthető-e már a KGST-országok közötti valutáris elszá-­ molásokban 1964 óta funkcionáló transz­ferábilis rubel kollektív valutának? Vé­leményünk szerint a Nemzetközi Gazda­sági Együttműködés Bankjánál létrejött multilaterális elszámolásokban­­alkalma­zott transzferábilis rubel, lényegét te­kintve a szocialista országok kollektív valutájának tekinthető. A transzferábilis rubel nem azonos a szovjet rubellel, hi­szen forgalmi szférája a KGST és nem a Szovjetunió. Értékmérő szerepe nem a szovjet árképzésen, hanem a kialakult szocialista külkereskedelmi árrendszeren nnyugszik. Továbbá, a transzferábilis ru­bel az elmúlt években egységes nemzet­közi elszámolási és hiteleszköz volt. Tervszerűség és pénzforgalom A KGST-országok közötti sokoldalú elszámolások eddigi tapasztalatai viszont azt is igazolták, hogy a transzferábilis ru­bel csak szűk keretek között töltötte be a nemzetközi pénz funkcióját. Ennek egyik legfontosabb oka az, hogy a szocia­lista államok közötti valutáris elszámolá­sok gerincét képező külkereskedelmi kap­csolatok a sokoldalú elszámolási rend­szerrel ütköző kétoldalú kontingensen keresztül bonyolódnak le. A kontingens megállapodásokban az árak is bilateráli­san alakultak ki. Ez azt jelenti, hogy a transzferábilis rubel eddig nem lehetett a szocialista áruforgalom egységes mér­céje. A kétoldalúan kialakult külkereskedel­mi kapcsolatokhoz olyan rövid lejáratú hitelmechanizmus kapcsolódott, amely lényegét tekintve csak a külkereskede­lemben felmerülő technikai hiteligénye­ket elégítette ki. S a hitelek közgazdasá­gi szerepe a KGST sokoldalú elszámolási gyakorlatában csak szerény keretek kö­zött érvényesülhetett. Ezeket a tényeket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a transzferábilis rubel nemzetközi pénzfunkcióit tovább­fejlesztve kell kialakítani a szélesebb körben felhasználható szocialista kollek­tív valutát. A kollektív valuta nemzet­közi pénzfunkcióinak kibontakoztatása azonban nem önálló közgazdasági kérdés, hanem a KGST-n belüli gazdasági integ­ráció komplexumának egyik eleme, amelynél előrehaladás csak akkor érhe­tő el, ha az szinkronban van a szocialis­ta gazdasági együttműködés fejlesztésé­re hozott egyéb intézkedésekkel. A szocialista gazdasági integráció kom­plex rendszerében nagyon fontos szerepet játszik a népgazdasági tervek két- és sokoldalú koordinációja. A tervmunka eddigi gyakorlatában mindig nagy ne­hézséget okozott, hogy nem volt olyan közös értékmérő, amelynek segítségével a szocialista országok népgazdasági terveit egymással össze lehetett volna hasonlíta­ni. A kollektív valuta reális valutaárfo­lyama valószínűleg megoldja ezt a prob­lémát és segítséget nyújt az egységes KGST-értékelési rendszer kialakításához, a népgazdasági tervek jobban megalapo­zott koordinálásához. Ezért a kollektív valuta nemzetközi pénz­funkcióinak ki­bontakoztatása az integráció kölcsönös összefüggő rendszerében nemcsak a pénzügyi-valutáris szférában jelent fon­tos követelményt. Követelmények és feltételek Milyen követelményeket kell támasz­tani a kollektív valutával szemben? A kollektív valuta a szocialista gazdasági integráció kibontakozása után a szocia­lista országok egymás közt szabadon át­váltható pénze lenne, tehát betöltené a szocialista világpénz funkcióját. A kol­lektív valuta először a részleges, később a teljes konvertibilitás feltételei között kiléphetne a tőkés ner­zetközi pénzpiac­ra is. A gazdasági integrálódás mai fej­lődési szakaszában a kollektív valuta a tényleges multilat­er­alizmus jegyében funkcionálna. Ez azt jelentené, hogy transzferábilis rubelben kialakulna a ho­mogén külkereskedelmi értékelési rend­szer, megvalósulna a közgazdasági köve­telményeket kielégítő hitelrendszer. A homogén értékelési rendszer lehető­­vé tenné, hogy a kollektív valuta egysé­ges értékmérőként (ármérce) funkcio­náljon a szocialista országok közötti gaz­dasági kapcsolatokban. Ez lehetővé ten­né, hogy az árakban érvényesítsék az áruminőségekben jelentkező különbsége­ket, hogy a szabadabb árverseny lehető­ségei közt fokozódjék az árak struktúra­befolyásoló szerepe. Így a szocialista re­lációban fennálló követelés mindig azo­nos nagyságú és minőségű nemzetközi vásárlóerőt képviselne. Ahhoz, hogy valamely valuta (pénz) nemzetközi értékmérővé váljon, az szük­séges, hogy önmaga is meghatározott nemzetközileg elismert értéket képvisel­­­jen. Ezt a klasszikus pénzrendszerekben az aranytartalommal fejezték ki. A kor­szerű pénzrendszerekben az arany és a pénzérték közötti összefüggés rendkívül bonyolulttá válik, s a valuták értékét nemzeti, illetve nemzetközi vásárlóerejük alapján közelítik meg. A kollektív valuta aranytartalmának meghatározása önmagában nem oldja meg azt a kérdést, hogy az miként kép­visel értéket. Egységes jellegű szocialista külkereskedelmi árrendszert feltételezve, amely a nemzetközi árszinttől és árará­nyoktól nem tér el jelentősen, a kollektív valuta mögött reális nemzetközi vásár­lóerő húzódna meg, amely a nemzetközi elismerés zálogát is jelentené. Árfolyam Még nyitott kérdés, miként kell meg­­határozni a kollektív valuta reális árfo­­lyamát az egyes szocialista nemzeti va­lutákhoz, s a tőkés valutákhoz viszo­nyítva. A valutaárfolyam meghatározása nagyon bonyolult és fontos közgazdasági feladat, hiszen a valutaárfolyam mindig közgazdasági szabályozó és terelő funk­ciókat eredményez. A feladat megoldását bonyolítja az is, hogy a különböző gaz­dasági fejlettségű szocialista országok számára egyaránt elfogadható árfolya­mokat kell meghatározni. A kollektív valuta árfolyamának mind a három piaci szférában (a szocialista országok, az iparilag fejlett tőkésállamok és a fejlődő országok viszonylatában) le­hetővé kell tenni az eredmények és rá­fordítások megbízható értékelését, el kell látni az ösztönző és terelő árfolyam funk­cióit. A kollektív valuta optimális árfo­lyamához nem juthatunk el egyetlen ütemben, reálisabb cél a fokozatos meg­közelítés. A transzferábilis rubel ma is a szocia­lista országok közötti készpénz nélküli elszámolások eszköze. E forgalmi eszköz funkció jelentős mértékben kiszélesedik akkor, ha kibontakozik a tényleges mul­­tilaterizmus, ha megvalósul előbb a rész­leges, majd a szélesebb konvertibilitás. Felmerül a kérdés: felvesz-e vajon a kollektív valuta a jövőben bankjegy for­mát is, vagy mint eddig, készpénz nélkü­li elszámolási eszköz marad? Vélemé­nyünk szerint a kollektív valuta nem lesz bankjegy, mert a bankjegyforgalom megkettőzésére (nemzeti pénz és nem­zetközi pénz) nincs szükség, hiszen a nemzeti valuták mind a nemzeti, mind a nemzetközi bankjegyforgalmat elláthat­ják. A kollektív valuta megerősödése vár­hatóan fokozza majd a hitelek szerepét a szocialista országok közötti gazdasági együttműködésben. Ha a kollektív valuta nemzetközileg széles körben érvényesít­hető vásárlóerőt képvisel, akkor ennek lehetőségei adottak; valószínű, hogy a jelenlegi technikai színvonalon mozgó hitelezésnél sokkal szélesebb alapokon nyugvó hitelkapcsolat fejlődik majd ki. A hitelek szélesedése enyhíti majd a re­latív tőkehiányt, növeli az ideiglenesen szabaddá váló devizaeszközök hatékony felhasználását. Ez azonban csak akkor realizálódhat így, ha a kedvező vásárló­erő-viszonyok mellett a kamatszínvonal is ösztönzőbb lesz. Feltételezhető, hogy a kollektív valuta nemzetközi pénz szere­pének megerősödése együttjár a jelenleg még igen szóródó kamatszínvonalak­­ni­vellálódásával is. Ez a folyamat feltéte­lezhetően a nemzetközi pénzpiac kamat­­kondícióinak érvényesülését jelentené a KGST hitelrendszeren belül is. A maga­sabb általános k­amatszint — a jelenlegi irreálisan alacsony KGST-kamatokkal szemben — szintén ösztönözné a hitel­­nyújtást és fékezné a gazdaságilag nem elég rentábilis hitelfelvételeket. A kollektív valuta — abban az eset­ben, ha értékmérő, forgalmi és tartalék­­eszköz funkcióiban „megkeményedik” — alkalmassá válik arra, hogy a szocialista országok tartalék valutája legyen. A va­lutatartalék-képzés, a likviditás fokozása, a piaci kapcsolatok mind nyitottabbá vá­lásával minden országnak érdeke lesz. Értékállandóság Külön problémát jelent a kollektív va­luta értékállandóságának biztosítása. A szocialista országokban az árak színvona­la nem konstans. Ebből következően olyan valutaárfolyamokat kell megálla­pítani a kollektív valuta és a nemzeti va­luták között, amely figyelembe veszi eze­ket az ármozgásokat. Fontos továbbá, hogy az árfolyam a tőkés világban vég­bemenő tendencia jellegű árfolyamválto­zásokra is reagáljon. Az értékállandóság biztosítása a fentieken túl azt is megkö­veteli, hogy a szocialista országok kollek­tív intervenciós mechanizmust alakítsa­nak ki a valutaárfolyam védelmére. A szocialista világpénz szerepe mellett a kollektív valuta a konvertibilitás meg­valósulásának függvényében egyre in­kább közvetlen kapcsolatba kerülne a tőkés nemzetközi pénzpiaccal is. Ez együtt járna azzal, hogy az egyes tőkés­országokban tartalékokat képezhetnének a szocialista kollektív valutából, a kol­lektív valuta a tőkés pénzpiacokon is forgalomba kerülne. Ez valószínűleg oda­vezetne, hogy a kollektív valuta a nem­zetközi kereskedelem valutájává fejlőd­ne. Nem valószínű viszont, hogy a szo­cialista kollektív valuta ezen túllépve, a kulcsvaluta szerepét is betöltené a tőkés pénzkapcsol­atokban. A gazdasági integráció folyamatában fokozatosan kell megteremteni a kollek­tív valuta tényleges funkcionálásának általános feltételeit. A megvalósítás ideje attól függ, milyen gyorsan ismerik fel az egyes KGST-országok a szocialista­ vi­lágpénz megvalósításából fakadó előnyö­ket, milyen ütemben hozzák létre azokat a gazdasági feltételeket, amelyek valóban módot adnak a pénzkategóriák széleskö­rű gyümölcsöző alkalmazására. Wiesel Iván FIGYELŐ, 1970. JANUÁR 14. A jövedelmek differenciálása a végzett munka társadalmi hasznossága szerint a szocialista társadalom elosztási rendszerének lényege. Már a marxizmus klasszikusai rámutattak, hogy ez a társadalmi igazságtalanság a javak viszony­lagos szűkössége következtében elkerülhetetlen velejá­rója a szocializmust építő társadalmaknak, ugyanakkor ez az elosztási modell egyik ösztönzője is a munka tár­sadalmi hasznossága és hatékonysága fokozásának. A gazdaságirányítás reformja a korábbinál nagyobb lehetőséget teremtett a szocialista elosztás érvényesíté­sére.­­Az első gyakorlati lépéseket azonban értetlenség kísérte,­ egyes vállalatoknál pedig kifejezett ellenérzést váltott ki ezen elvek gyakorlati megvalósítása. Érdemes és szüségszerű alaposan tanulmányozni a tár­sadalmi reagálások mélyen fekvő okait. A sok ok közül egyet szeretnék kiragadni, amely szerint a jövedelem­differenciálás korábban kialakított formái váltották ki az ellenérzéseket. Természetesen nem a korábbi elosztás elvei — hiszen ez nem volt rossz, — hanem a gyakorlata. Az elméleti igazságnál lényegesen erőteljesebben hatott az a két év­tizedes tapasztalat, amely szerint a gyakorlatban egyre inkább érvényesült a jövedelmek nivellálódásának a tendenciája. Szűkült a különbség az egyszerű és a bo­nyolult munkát végzők bérszínvonala között; szinte be­­idegződött szokásjoggá vált — a végzett munka meny­­nyiségétől, minőségétől függetlenül — prémiumok, ju­talmak kifizetése. Ettől eltérő tendenciák és törekvések érvényre juttatása esetén feltétlenül számolni kell a társadalmi tudat bizonyos mértékű elmaradásával. Ezért fontos a megfelelő lépték, a társadalmi elvárások­kal összhangban álló­ formák és módszerek megválasz­tása, ám nagy szerepe van a társadalmi tudatot formá­ló nevelő munkának is. Sok helyen azért fogadták s­értetlenül a jövedelmek differenciálását, mert nem ismerték el a vezetői munka­­bonyolultabb voltát. Valljuk meg őszintén, egyes válla­latoknál a vezetés valóban nem is produkált elismerést kiváltó teljesítményt. A szervezetlenség, az anyaghiány, a rohammunkálat és a kihasználatlan kapacitások, a nagyarányú fluktuáció és sok egyéb tényező mindennapi „élménye” volt ilyen helyeken a vállalati dolgozóknak. Hogyne tennék fel magukban a kérdést: „Miért érde­mel többet az az ember, akinek hatáskörébe tartozna ugyan százak vagy ezrek munkájának megszervezése, ám ezt a munkáját nem végzi el?” Márpedig az ilyen bírálat jogos. Hiszen a vezetők mulasztásai hatványo­zott károkat és veszteségeket okoznak a vállalatnak és a népgazdaságnak. A vezetői munka társadalmi hasznosságának megíté­lése a vállalati kollektívák számára azért is kétséges le­het, mert a vezetés nem osztja meg gondjait, problé­máit az alsóbb szintű vezetőkkel, nem vonja be a dolgo­zók szélesebb rétegeit a tervek, a fejlesztési elképzelé­sek kidolgozásába. Így csak igen kevés számú vezető ér­zi és éli át az átfogó jellegű fejlesztési döntésekkel járó nehézségeket és­­ csak kevesen ismerik és érzik ma­gukénak a döntést, a tervet, a fejlesztési koncepciót. A hatáskörök fokozott decentralizálása és az üzemi de­mokrácia fejlesztése ezért nagy mértékben hozzájárul­hatna ahhoz, hogy a vezetői döntések meghatározó sze­repe nyilvánvalóvá váljék. * Bizonyos, hogy a jövedelmeknek a munka társadalmi hasznossága szerinti fokozott differenciálása ügyében a kedvező társadalmi reagálás elérése részben az általános társadalmi és gazdasági légkör és közérzet függvénye. De csak részben. E légkört és közérzetet azonban részben éppen a vál­lalatokat irányító vezetők alakítják. Az általuk terem­tett „mikroklíma” talán az előbbinél is érzékenyebben befolyásolja a tudati viszonyokat és az emberek ítéle­tét. Senki sem óhajtja letagadni, hogy a jövőben az ed­diginél következetesebben kívánunk érvényt szerezni az elosztás munka szerinti elvének, de minden szinten bi­zonyítani kell, hogy a javadalmazás — nagyjában, egé­szében — valóban arányos a végzett munka minőségé­vel, bonyolultsági fokával, mennyiségével — egyszóval: társadalmi hasznosságával. 3

Next