Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-14 / 2. szám

A „mérleg havában (Folytatás az 1. oldalról) kelés és selejtezés több esetben vitatha­tó volt. Sokszor hiányzott a számítási anyag az átmenő tételek igazolására, s előfordult, hogy a jogcím is vitatható volt. Mindezek a jelenségek arra figyelmeztet­nek, hogy előírásainkat egyértelműbbé tegyük. Nem a merev szabályok vissza­állítására gondolunk, hanem arra, hogy jogszabályaink kevésbé legyenek „félre­­magyarázhatók”. Közismert, hogy a vállalat és a válla­lat dolgozóinak anyagi érdekeltsége a mérlegben kimutatott eredményhez fű­ződik. Az ellenőrzés is egyik fontos fel­adatának tekinti a nyereséget befolyásoló tényezők vizsgálatát. Éppen ezért célsze­­­­rű azoknak a kérdéseknek a különös gonddal való kezelése, amelyek az általá­nos tapasztalatok szerint a legtöbb vitá­ra, félreértésre adtak lehetőséget. Ilyen például az állóeszközfenntartás fogalmá­ba tartozó tevékenységek gondos elhatá­rolása a beruházásnak minősülő tevé­kenységektől, a saját termelésű készle­tek értékelésénél a helyes számítási mó­dok megválasztása. Ugyancsak fontos a kalkuláció és az átmenő tételek számba­vételének megbízhatósága és bizonylati alátámasztása. Végül, de nem utolsósor­ban az árbevétel tartalmának és összeg­­szerűségének pontos meghatározása.­­ Voltak-e problémák a mérlegbe­számoló beadási határidejével? • A mérlegbeszámoló beadási határide­jének időpontja mindig vita tárgya volt. Az adatszolgáltatók az időpontot mindig­­korainak, az adatfeldolgozók és értéke­lők mindig későinek tartották. Figye­lembe kell itt venni, hogy a február 20-i határidő is csak arra biztosít lehetőséget, hogy a népgazdasági színtű értékelésre legkorábban csak áprilisban kerülhet sor. Márpedig az előző évre­­vonatkozó adatok átfogó értékelését célszerű mi­nél előbbi időpontban biztosítani, s a vállalatnak is érdeke, hogy mielőbb is­mertté váljék az érdekeltségi alapok nagyságrendje. Nyilvánvaló, hogy ezért olyan reális megoldást kellett keresni, amely mind az adatszolgáltatók, mind az értékelők igényeit kielégíti. Volt olyan idő, amikor a vállalatok már a tárgyhónapot követő hónap 10. napjára zárlatot készítettek. Világos, hogy ilyen túlzott követelményekkel nem len­ne helyes most fellépni. Ezért olyan reá­lis és tartható időpontot szabtunk meg, amely a vállalatok számára megfelelő ütemezés esetén túlzott megterhelést nem­­ jelenthet. Kétségtelen az is, hogy ott, ahol a mér­leg megállapítása nem az igazgató, ha­nem a közgyűlés (küldöttgyűlés) hatáskö­rébe tartozik, a határidő megtartása ne­hezebbé válik. Mivel a közgyűlés jóvá­hagyása nem egy esetben csak formális aktus volt, elképzelhető esetleg ennek a problémának a kiküszöbölése olyan jog­­szabálymódosítással, hogy ezeknek a gaz­dálkodó egységeknek a mérlegeit a­ jö­vőben a szövetkezet elnöke állapítaná meg. Ugyanakkor természetesen a mér­­legmegállapítással kapcsolatban az elnök a közgyűlésnek­­felelősséggel tartoznék. Mi volt a célja a mérlegek letétbe helyezéséről szóló intézkedésnek? A rendelkezést azért­­ hoztuk, hogy amennyiben az eredmény számsze­rűségét illetően bármiféle vita merül­ne fel, legyen olyan példány, amelyet valósnak kell tekinteni ,és amelynek — ennek következtében — bizonyító ereje van. A mérlegbeszámolóban erre a célra külön példányokat bocsátottunk rendel­kezésre. Az évzáró mérleg és eredmény­kimutatás eredeti példányát a mérleg megállapítását követő 3 napon belül kell benyújtani a pénzügyi revízió szerint il­letékes elsőfokú adóhatósághoz, amely a példányokat a vállalat törzskönyvét ve­zető hatósághoz továbbítja. Hogyan vált be a mérlegek jóvá­hagyásának új rendje? A korábbi gyakorlattal ellentétben a mérlegeket a felügyeleti szerv nem hagy­ja jóvá, hanem azt a vállalat igazgatója állapítja meg. A mérleg megállapításá­nak a vállalati igazgató hatáskörébe va­ló utalása növelte az igazgató felelőssé­gét. Megítélésem szerint, a mérleg meg­állapításának új rendszere bevált, mert a vállalatok felelős vezetőinek, elsősor­ban az igazgatónak ilyen irányú jogait és felelősségét helyesen juttatja kifeje­zésre, s említésre méltó hiányosságokat nem is tapasztalunk. Meg kell említe­ni azt is, hogy a mérleg jóváhagyásával kapcsolatban lényegesen növekedett a vállalat belső ellenőrzésének szerepe is. Nyilvánvaló, hogy az­ igazgató valameny­­nyi adat helyességéről, pontosságáról sze­mélyesen nem győződhet meg. Indokolt tehát, hogy ezt a munkát a vállalat belső ellenőrzésére bízza, sőt, ha szükségét lát­ja, úgy külső szakértőt is igénybe vegyen. A műszakiak közreműködése ugyancsak elengedhetetlen, például a befejezetlen készletek leltározásánál és értékelésénél, vagy a műszaki fejlesztéssel kapcsolatos költségek elbírálásánál, tehát számos olyan területen, ahol az adatok helyessé­ge vagy helytelensége alapvetően befo­lyásolja a mérleg valódiságát és az­ ered­mény pontosságát. Szeretném felhívni a vállalatok veze­tőinek figyelmét arra, hogy a mérlegek összeállításánál a mérlegrendelet szabá­lyait a messzemenően tartsák be, mert­­ a revízió során a felesleges vita csak így kerülhető el. Úgy vélem, ha mindezeket szem előtt tartják és az elmúlt évi ta­pasztalatokat hasznosítják, akkor az 1969-es mérlegbeszámolók adatszolgálta­tása jobb lesz a tavalyinál. Sie. A* * 44 FIGYELŐ, 1970. JANUÁR 14. )(3,2,­P­ &TD tv xco). ­ A fizetőképtelenség okai A VÁLLALATI ESZKÖZGAZDÁLKODÁS TAPASZTALATAI A GÉPIPARBAN Az elmúlt két évben a vállalatok gaz­dálkodásában több negatív jelenség volt észlelhető: 1968-ban nagymértékben emelkedtek a készletek, 1969-ben pedig gyakorivá vált a fizetőképtelenség. Az ágazati minisztériumok felelősek válla­lataik gazdálkodásáért, ezért a kohó- és gépipari miniszter néhány vállalatnál megvizsgáltatta az eszközgazdálkodást. A különféle kötöttségek feloldása a vállalatok egymás közötti kapcsolatában lényeges változásokat idézett elő. Az anyagi ösztönzők hatására gyakran önző módon érvényesítik a­­vállalati érde­ket. . Monopolhelyzetükre támaszkodva hátrányos ár-, szállítási és fizetési fel­tételeket diktálnak, nem törődve ennek hatásával a partnerek készlet- és pénz­ügyi helyzetére. Megállapítható, hogy még nem alakult ki a vállalatoknál az egymásra utaltság tudata, a jó és állan­dó üzleti kapcsolatokban rejlő kölcsö­nös előnyök felismerése. Sok helyen a vállalati belső szervezet nem biztosítja a ma már nélkülözhetet­len feltételeket. Általánosan jellemző, hogy az egyes főosztályok feladataikat a társ főosztályokkal való összehangolás nélkül hajtják végre, nem veszik fi­gyelembe, hogy állásfoglalásuk, intézke­désük milyen hatást gyakorol más főosz­tályok tevékenységére és az egész válla­lati gazdálkodásra. Elavult anyagnormák Ez tapasztalható az eszközgazdálkodás­ban, a beszerzésben, a készletezésben és a finanszírozásban is. Bizonyos értelem­ben még mindig érvényesül a mennyisé­gi szemlélet; az anyagi-műszaki folya­matok irányítói nem veszik figyelembe a pénzügyi lehetőségeket és következmé­nyeket. A termelés szervezésekor, üte­mezésekor kevés figyelmet fordítanak a tartalékok feltárására és hasznosítására, a termelés átfutási idejének csökkenté­sére, a minimális eszközlekötésre és az ütemes árbevétel biztosítására. Az eszkö­zök lekötését hátrányosan befolyásolja a termelési tervek gyakori változtatása, ami viszont arra utal, hogy a termelés­szervezés és programozás nem elég reá­lis. Minden vállalatnál találhatók elavult anyagnormák, amelyek nem tükrözik a műszaki fejlődést és lehetőséget adnak az illegális selejtpótlásra. Pedig a válla­lati anyagtervezés, anyag- és eszközgaz­dálkodás egyik legfontosabb alapja a műszaki anyagszükségleti norma. Egyéb­ként — s ez további hiányosság­ — az alapanyagokat gyakran nem a rendelke­zésre álló anyagnormákból számított igények, hanem az előző időszak tényle­ges felhasználása, a termelés növekedé­se és egyéb ,,fajlagos"’ mutatók alapján rendelik. Sok­ esetben az előtervekben szereplő készáru és termelési érték­­az anyagrendelés alapja s ettől a valóság általában eltér. A termelés szükségszerű változásait, üzemmódosításait nem mindig követik olyan eszközgazdálkodási intézkedések, amelyek ellensúlyozzák a programváltozás pénzügyi következmé­nyeit. Magas készletállomány A vállalatok készletállománya általá­ban magas, a számított készletszintek a termelőegységek igényét és nem a terme­lés optimális eszközszükségletét tükrözik. Egyébként­ az eszközszükségletet készlet­­időnorma-számítások sem mindig tá­masztják alá. A magas készletállomá­nyok természetesen a vállalatok pénz­forrásait is jobban terhelik, ami viszont a fizetőképességre hat. A gépiparban a készletnövekedés az elmúlt évben mér­séklődött, a vállalatok többségének ma­gas készletállománya azonban még csök­kenthető. A forgóeszközgazdálkodásban a nagy­­vállalatokon belüli centralizáltság egyes hátrányai is érzékelhetők. A gyárak, gyáregységek nem érdekeltek az anyag­­készletek optimalizálásában. Kevés vál­lalat írja elő a gyáregységek anyagkész­leteinek szintjét s ennek következtében egyes anyagokból az indokoltnál nagyobb készleteket tárolnak. Célszerű lenne a forgóeszközgazdálkodás egyes területeit decentralizálni és az­­előírt készletszin­tek betartását beépíteni a gyárak, gyár­egységek ösztönzési, érdekeltségi rendsze­rébe. Jelenleg a gyáregységi készletgaz­dálkodás sehol sem kielégítő. A vizsgálat a készletgazdálkodás sze­mélyi feltételeit is felmérte. A kohó- és gépipari miniszter 1962. évi rendelete ki­mondta, hogy az anyag- és készletgazdál­kodással, az eszközök forgalmazásával kapcsolatos munkaköröket csak szakké­pesítő vizsgával rendelkező dolgozók tölthetik be. Megállapították, hogy e munkakörök dolgozóinak csak alig 30­­százaléka rendelkezik szakképesítő vizs­gával. Az egyetemet, főiskolát és tech­nikumot végzettek aránya 10—15 száza­lék. Nem kivételes jelenség, hogy szakké­pesítés és megfelelő iskolai végzettség nélkül töltenek be vezető állásokat. Az anyag- és készletgazdálkodás munkakö­reiben a dolgozók többnyire nyilvántar­tásokat vezetnek, a gazdálkodás techni­kai, adminisztratív feladatait végzik, hiányos felkészültségük következtében idegenkednek minden kezdeményezéstől, a gazdasági folyamatok, események köz­gazdasági elemzésétől. Sürgősen meg kell teremteni a készletgazdálkodás személyi feltételeit. Ezt a felügyeleti szerv is kez­deményezhetné és hathatósan támogat­hatná. A szállító vállalatok átmeneti pénz­ügyi zavarait majd minden esetben a ve­vő­vállalatok fizetőképtelensége okozza. A legtöbb termelő nincs abban a helyzet­ben, hogy termékeit csak fizetőképes vál­lalatoknak gyártsa, nem válogathat a vevők között. A megkezdett vagy folya­matban levő termelés, a készletek fel­­használására, a kapacitások kihasználásá­ra való törekvés többnyire arra kénysze­ríti a szállítókat, hogy vállalják a vevő késedelmes fizetését s az ezzel kapcsola­tos pénzügyi problémákat. Ez persze azt is jelenti, hogy kényszerhelyzetbe jutva maguk is terjesztik a fizetőképtelensé­get. • •Önállóság — korlátokkal Az ideiglenes fizetőképtelenség azon­ban nemcsak a vállalatok gazdálkodásá­nak hibáival és a partnerek késedelmes fizetésével hozható kapcsolatba. A válla­latok pénzügyi önállósága csak részben valósult meg. Már a forgóalap-feltöltés­­nél több esz­közszükségleti tényezőt fi­gyelmen kívül hagytak. A vállalatok pénzügyi önállóságának 1968 elején kia­lakult kereteit, méreteit több későbbi központi intézkedés csökkentette. A kommunális adó, a telekhasználati díj, a biztosítási díj, a tartalékalap és a válla­latnál maradó amortizáció zárolt szám­lára történő befizettetése, az import fo­rintfedezetének előzetes lekötése, a nye­reségadó-előleg ütemes — de a realizálás ütemétől eltérő — befizetése jelentősen csökkentette a vállalatok tartós pénzfor­rásait. Ez a tendencia 1969-ben is érvé­nyesült. (Az eszközlekötési járulék fize­tési kötelezettségének kiterjesztése, épí­tési-szerelési adó bevezetése, importen­gedély-illeték.) A vállalatok pénzügyi ön­állósága az esetek többségében annyira korlátozott, hogy a bank előzetes hozzá­járulása nélkül nem tehetnek jelentő­sebb üzleti, gazdálkodási lépést. A kölcsönnyújtás fogyatékosságai A szabályozók finomításai a pénzügyi források szűkítése mellett a vállalatok orientálódását is zavarják, bizonytalan lett a vállalati magatartás. A többször módosított és a gyakorlatban nem egy­ségesen alkalmazott hitelpolitika bizony­talan és változó pénzügyi függőséget te­remtett a vállalatok és a bank között s ez a kívánatos vállalati kezdeményezést, a reális kockázatvállalást, a vállalkozó kedvet korlátozza. A rövid időre — általában félévre — kötött hitelszerződések nem segítik a kö­zép- és hosszútávú vállalati elképzelés, üzletpolitika kialakítását. A jól gazdál­kodó, nyereséges és a bank által hitelké­pesnek minősített vállalatok pénzügyi zavarai a kölcsönnyújtás fogyatékossá­gaira utalnak. A hitelszerződési ajánlatok elbírálása hosszadalmas, s ez, valamint az újólagos adatkérés okozta időveszte­ség gyakran kényszerhelyzetbe juttatja a vállalatokat. A banki folyószámlákon — a gépi könyvelés műveleti sorrendje szerint — először a terheléseket könyvelik s csak utána a bevételeket. Ebből az követke­zik, hogy a napi terhelések teljesítéséhez szükséges betétállománynak már a szám­lán kell lennie, mert az aznapi jóváírá­sok már nem használhatók fel fizetésre. Ez hátrányos a vállalatok számára, fe­leslegesen köti le pénzeszközeik egy ré­szét.. A tőkés export árbevételének átfutási ideje általában hosszú s a számlázást 30—40 nappal késlelteti a hajórarakás és a behajózást igazoló okmányok beszerzése. Mindezt a bank a hitelszerződések köté­sekor nem veszi reális mértékben tudo­másul. A tőkés exportkövetelések leszá­mítolása körülményes, a bankszerű el­fogadó nyilatkozatok sokszor kereskede­lempolitikai okokból nem szerezhetők be. Ezek a körülmények a tőkés export fej­lesztését, növelését gátolják. A fizetési meghagyási eljárás az adóst nem teszi fizetőképessé, sőt még rontja azt, mert eljárási illetéket is kell fizetnie. Ez az eljárás többletmunkát okoz a vál­lalatoknak és a döntőbizottságoknak. En­nek ellenére a vállalatok igénybe veszik ezt a behajtási módot, mert a bank a kö­vetelést — a szűkített önköltség szint­jéig — csak akkor hitelezi meg, ha az el­járást megindító keresetlevelet bemutat­ják. Ugyanazt a követelést fizetési meg-­ hagyási eljárás nélkül is meg lehetne hi­telezni, megtakaríthatnánk a többletmun­kát és költséget. A pénzhiányt csökkenteni lehetne a kö­vetelések és tartozások kompenzálásá­val is. Lehetővé kellene tenni, hogy a folyamatos szállító-vevő kapcsolatban álló vállalatok csak követeléseik és tar­tozásaik egy­enlegét számolják el Ez ked­vezően hatna a vállalatok pénzszükség­letére. Hitel a költségvetésnek A nyereségadó fizetésével kapcsolatos előírások is gyakran okoznak pénzügyi zavarokat. Az adóelőlegeket — mint is­meretes — az előző év azonos időszaká­ban fizetett mértékben kell befizetni. Ha a tárgyidőszakban a realizált nyereség alacsonyabb, mint az előző évben volt, az előlegfizetés pénzhiányt idéz elő. Hasonló a helyzet akkor is, amikor­­a vállalat belföldi vagy külföldi követelé­sét késedelmesen egyenlítik ki. Ugyanis, amikor az árbevételt számvitelileg elszá­molják, elszámolandó a nyereségadó is, de az árbevétel még nem realizálódott s így a vállalatok tulajdonképpen hitelt nyújtanak a költségvetésnek. Az állami visszatérítés átlag 9,5 nappal növeli a szokványos pénzbefolyási időt, s ez is hozzájárul a pénzügyi zavarokhoz. A vizsgálat tapasztalataiból két követ­keztetés vonható le. Az eszközgazdálko­dás hiányosságainak megszüntetése első­sorban vállalati feladat. A fizetőképte­lenség okai azonban kizárólag a vállala­ti gazdálkodás szférájában nem számol­hatók fel s a tapasztalatok a funkcioná­lis irányító szervek számára is­ alkalmat adnak bizonyos következtetésekre, egyes szabályozók, előírások finomítására. Dr. Faragó István —* Szakácsi László

Next