Figyelő, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)

1970-09-16 / 37. szám

KONZULTÁCIÓ Vállalataink és más gazdasági egységeink napjainkban egyre gyakrabban külön­böző módon kapcsolatba kerülnek a nemzetközi gazdasági élettel. Ezért indokoltnak látszik, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok bonyolult szakmai kérdéseivel la­punk hasábjain is foglalkozzunk. Most a valutaárfolyamot mutatjuk be. A valutaárfolyam alapja általában a hivatalos paritás, amelynek megjelenési formája az a magas szintű állami jog­szabály, amely kimondja, hogy a belföldi pénzegység milyen mennyiségű arany­nak felel meg. A valutaárfolyam a szó­ban levő valuta ára a külföldi piacokon,­­amely a kereslet és kínálat alakulásának megfelelően a hivatalos paritás körül ingadozik. A bankjegyek és papírpénzek megjele­néséig — sőt még sokáig azután is — a nemzetközi fizetések nemesfémpénzben történtek, amelyeknek egymásra való át­váltása a nemesfémtartalom alapján tör­tént. Például 1914-ig 1 angol fontsterling színaranytartalma 4,86 USA-dollár szín­­aranytartalmának felelt meg. Miután mindkét pénz aranyra átváltható volt s általában egy fontért ugyanannyi árut lehetett vásárolni, mint 4,86 dollárért, te­hát az arany tartalom (pénzlábak) aránya fejezte ki a hivatalos árfolyamot, de egy­úttal a vásárlóerő-paritást is. A pénz­helyettesítő eszközök (bankjegy, váltó, csekk) gyors terjedése nem módosította ezt a gyakorlatot, amíg azokat valójában át lehetett váltani tényleges aranypénzre. Azonos aranymennyiséget tartalmazó pénzösszegért általában azonos áru­­mennyiséget lehetett vásárolni. Ez azon­ban csak általában volt igaz, mert az árakat a nemzetközi forgalomban szá­mos tényező torzította és torzítja. Ilyen tényező például a vám, egy-egy ország belső adórendszere, vagy pénzügyi poli­tikája, a kereslet és kínálat eltérései az egyes országokban. A valuták vásárlóereje a nemzetközi forgalomban olyan áruknál, amelyek nagy tömegben kerültek a kereskedelmi forgalomba, melyeknél az árat megha­tározó minőség objektívan megállapít­ható volt, s amelyek nem egy-egy or­szágon belül, hanem a világpiacon ke­restek vevőt, lényegében tisztán kifejez­hető volt. Ilyenek a nyersanyagok, né­hány félkészáru, az alapvető élelmisze­rek és egyéb termények,, amelyek „ki­mentek” a világpiacra. Azoknál az áruk­nál, amelyeknél ilyen feltételek már nem álltak fenn — tehát a készáruk és szá­mos félkésztermék — de mégis megje­lentek a világpiacon, az árak ősszeh­a­­sonlítása már nem volt egyértelmű. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő termékek — tipikus példa az építkezés és számos szolgáltatás — árai nem befolyá­solták a nemzetközi szintű vásárlóerő­összehasonlítást. Összefoglalva: az aranypénz-rendsze­rekben a valutaárfolyam és a valuta nemzetközi vásárlóerő-paritása között, nem jöhetett létre számottevő szakadék. Arany és dollár A hivatalos árfolyamokat ma is jog­szabályok állapítják meg. A Nemzetközi Valutáris alap, (az IMF) a csatlakozott országok részére előírja a valuta paritá­sának megállapítását. Ez a megállapítás az aranyhoz vagy az USA-dollárhoz vi­szonyítva történhet meg. A gyakorlat­ban a tőkés valutáknak ma nem arany-, hanem dollárparitásuk van, azaz a va­luták értékarányát lényegében — ha for­mailag nem is — azzal fejezik ki, hogy hány egység felel meg egy dollárnak. Ez a körülmény azonban jelentősen érinti az árfolyamok alakulását. E rendszerben a legerősebb gazdaság­gal rendelkező ország pénzneme vált tu­lajdonképpen nemzetközi pénzzé. A dol­lár azonban távolról sem stabil, annak szilárdságát nem is elsősorban a nem­zetközi jellegű ügyletek befolyásolják, hanem az USA belső piacának alakulása és az általa kialakított pénzügyi politika, így tehát a hatósági intézkedések által meg nem fékezett belső piaci okokból származó infláció a dollár vásárlóerejét csökkenti, s ez kihat minden olyan or­szágra, amely valutájának bázisa a dol­lár. Ha valamely valuta értékcsökkenése, inflálódása a dollárénál gyorsabb vagy lassúbb ütemű, akkor a korábban meg­határozott hivatalos árfolyam már nem fogja kifejezni a nemzetközi vásárlóerő paritását. Nyilvánvaló, hogy ilyen eltéré­sek a nemzetközi áru- és fizetési forga­lomban olyan eltolódásokat eredményez­hetnek, ami a fizetési mérlegeket „el­rontja” s a javítás érdekében a hivata­los paritás és a vásárlóerő arányát egyensúlyba kell hozni, tehát állandó kor­rekciókra, illetve valutareformra van szükség. Vásárlóerő A valutaárfolyam és a vásárlóerő-pa­ritás közti összefüggés kétségtelen még akkor is, ha elismerjük, hogy a valuta­­árfolyam kialakítására más tényezők is hatnak. Ebből következik, hogy valóban átváltható, konvertibilis valutáknál az árfolyam kialakítása, betartásának biz­tosítása és a — többé-kevésbé — teljes körű átválthatóság fenntartása a gazda­sági-pénzügyi politika alappillére. Ehhez a bel- és külföldi irányú gazdaságpoliti­ka olyan egységes irányvonalára van szükség, mely a pénz belföldi vásárlóere­jét és külföldi árfolyamát mint közös komplexumot érinti. A vásárlóerő-paritás azt jelenti, hogy az árfolyam melletti átszámítással azo­nos mennyiségű pénzért (tehát 1 USA dollárért vagy 3,66 DM-ért, illetve 50 belga frankért) a világpiacon megjelenő standard minőségű árukból azonos tö­meget vásárolhatunk. Két ország belföldi termelői (nagykereskedelmi) áruinak ha­sonló összevetése már nem adhat azo­nos eredményt, mert — többek­ között — a vámok, a szállítási költségek, az adórendszer és az egyéb jogszabályok, valamint az átlagprofit, a kamatszint or­szágonként eltérő mértékben érinti az árak alakulását. Ezek a hatások fokozot­tan érvényesülnek a kiskereskedelmi árakban, melyeknek jelentős része (pél­dául a szolgáltatások) nem is kerülhet a nemzetközi forgalomba. Ezért a kiske­reskedelmi árak nem is befolyásolják az árfolyamok alakulását; legfeljebb azt jelentik, hogy a turisták részére az egyik ország „olcsó”, a másik „drága”. Ha a vizsgált országok valutája arany­ra épül és köztük szabad az áru- és fi­zetési forgalom, akkor az arany a vásár­lóerőt egy pontba koncentrálja. Ha a va­luták rendszere nem aranyra, hanem a dollárra épül fel, akkor nem elegendő a nemzetközi szintű vásárlóerő figyelem­mel kísérése, hanem szükséges a terme­lői és a nagykereskedelmi árszinten is a vásárlóerő mérése. Ez lehetővé teszi, hogy jelentősebb, nem azonos arányú változások, vagy tendenciák esetén fel lehessen készülni a megfelelő intézke­désekre. Intervenció Ezeknek az intézkedéseknek három alapvető alternatívája van: a meglevő árfolyam védelmében pénzügyi, költség­vetési, illetőleg jegybanki intézkedések­kel lehet a belföldi gazdasági életet és annak külkapcsolatait úgy ösztönözni, hogy a vásárlóerő-paritás fennmarad­jon. Ez az aranyvaluták korában alkal­mazott eljárás ma nem megfelelő, mert számos esetben rendkívül erősen kell korlátoznia a gazdasági folyamatokat, ami a teljes foglalkoztatottság ellen hat és így politikailag nem elviselhető. Kötött devizagazdálkodást is lehet be­vezetni és adminisztratív rendszabályok­kal kell a fizetési mérleg egyensúlyát rendezni. A tőkés államok azonban a kö­tött devizagazdálkodást annak igen sok hátránya és a tőkés gazdasági felfogás­sal össze nem egyeztethető volta miatt el kívánják kerülni és gazdasági politiká­juk a kötöttségek felszámolására tö­rekszik. A harmadik lehetőség a hivatalos pa­ritás, tehát a hivatalos árfolyam „fent­­ről” történő módosítása. Ez azt jelenti, hogy a meglevő paritás mellett mutat­kozó vásárlóerő-eltérést a valutaparitás módosításával hozzák egyensúlyba. Ezt az eljárást alkalmazzák ma a tőkésálla­mok, s ezt tartalmazza a Nemzetközi Va­lutáris Alap szabályzata is. X350? G­S O­­JJ Valutaárfolyam KEDDTŐL Megindult te­hát az új iskola­év, az általános és középiskolások már néhány napja megkezdték a munkát, s az egyetemek is fo­lyamatosan kitárják kapuikat. A tanév kezdetével egybeesnek az utolsó akkordok, amelyek a nyári egyetemi felvételeket kísérték. Ezek a felvételek minden évben nagy hullámokat kavarnak; a jelentkezők száma többnyire meghaladja a fé­rőhelyeket, s így nem ritkán elő­fordul, hogy kellő tudással rendel­kezők sem jutnak be — egyelőre — az egyetemekre. A következő menet tehát a felleb­bezés és ennek kapcsán a vissza­visszatérő bírálat, amely a felvételi rendszer hibáit kéri számon. Ke­mény dió ez, nem könnyű feltörni, hiszen a felsőoktatási szervek nyil­ván a legjobb szándékkal, s a leg­nagyobb körültekintéssel alakították ki a felvételi rendszert, másrészt vi­szont a hoppon maradottak keserű­ségét is meg lehet érteni. Idén új elem tarkítja a felvételi vizsgák már eddig is sokszínű ké­pét: a visszalépések kérdése. Megle­het, hogy a korábbi években is elő­fordultak ilyenek, csak kevésbé fi­gyeltek fel rájuk; a túljelentkezés gondjait szintó enyhítette a néhány visszalépő. Most azonban — igen he­lyesen — vizsgálni kezdték a vissza­lépések okait. A Pedagógiai Kutató Központ fel­mérésének néhány „gyorsmérleg­szerű” adata már napvilágot látott, s aligha lesz érdektelen ez a vizsgá­lat. Egyelőre természetesen tartjuk tiszteletben a Kutató Központ óvatos előrejelzését: a gyorsmérleg tájékoz­tató jellegű, messzemenő következte­tések levonásához, alaposabb vizsgá­lódás szükséges. Ezért mi sem me­­gyün messze a következtetésekben, mindössze egyetlen adatnál állunk meg, amely semmiképpen sem tipi­kus ugyan, de el kell gondolkozni rajta. A Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezők közül több mint kétszá­zan gondolták meg magukat. Na­gyobbik részük indoka érthető: fel­vétel más főiskolára, külföldi ösztön­díj stb. A szociális helyzet és az önbizalom hiánya már megfonto­­landóbb ok, amire azonban ezúttal külön ki szeretnénk térni, az mind­össze két távolmaradt jelentkezőre vonatkozik. Mi volt az okuk? Mindketten megbuktak az érettsé­gin. Nos, ez az a pont, amely mellett nehéz szó nélkül elmenni, különösen akkor, ha ismerjük azt a körülmé­nyes utat, amíg a középiskola utolsó évét végző egyáltalán a felvételi vizsgáig eljut. Szaktanárai, osztályfő­nöke, igazgatója, egy külön bizottság mérlegeli: ajánlhatja-e tanítványát — felkészültsége és magatartása alapján — egyetemi jelentkezésre. Az ajánlást tehát igen gondos, ala­pos munka előzi meg, még így is elő­fordulhat, hogy az iskola a maga — esetleg alacsonyabb — színvonalán ítéli meg a felvételre ajánlott képes­ségeit, ami azután a felvételi vizsga csődjére vezet. Az azonban, hogy ugyanabban az iskolában, ahonnan a jelentkezést ajánlják, a tanítvány megbukjék az érettségin, merőben szokatlan. Hogy az ajánlás volt-e „felelőtlen” vagy a jelölt csak az érettségin mondott „csődöt”, nem tudjuk. Mégis a bukott diákok esetében felvetődik a középiskola felelőssége. Ha a bizottság kellő körültekintés nélkül méltatlanokat ajánlott, sze­rencsés felvételi vizsgával érdemte­leneket juttathatott volna be az egyetemre. Mivel azt is nehéz elképzelni, hogy a szaktárgyában kitűnő tanulót buk­tat el — a továbbtanulás szempont­jából viszonylag közömbös tárgyból — az érettségin. Ismételjük: a példát nem tartjuk tipikusnak, s várjuk a Kutató Köz­pont végleges megállapításait, ame­lyekből már következtetéseket lehet levonni. Az ajánlást követő bukás azonban ténykérdés, még ha csak egy volna is belőle. S tanulság is egyben. Nem középiskolás fokon. Sor KEDDIG 4 Új paritás megállapítása Elvileg az új, átváltható paritást ke­reső ország tetszőleges árfolyamot iktat­hat törvénybe. Paraguay kimondhatta volna, hogy 1, 10, 100 vagy akár 500 guarani egyenlő egy dollárral; kérdés, hogy annak idején miért választotta pont a 60 guaranis paritást? Ennek az az alapvető oka, hogy az országon belül kialakultak bizonyos ár-, bér-, kamat- és jövedelmezőségi szintek, sőt a kötöttségek diktálta különböző pré­miumok, elvonások. Ezeket az új szabá­lyozáskor figyelembe kell venni, el­lenkező esetben az átállás gazdasági, sőt politikai zűrzavart és károkat okozna. Ezért minden paritásváltoztatás és ki­alakítás igyekszik megtalálni azt a tény­leges szintet, amely mellett az átállás vi­szonylag fájdalommentes. Ehhez először a világpiaci vásárlóerő­­arányok megállapítására van szükség. Ez adhat első, tájékoztató alapot az új paritáshoz. Tisztában kell lenni azon­ban azzal, hogy ennek csak akkor van értelme, ha az árait követhetik a világ­piaci ármozgást. A világpiaci nyersanyag­­bázisú vásárlóerő-arányokat kisebb-na­gyobb mértékben módosítja a késztermé­kek beszerzésénél és értékesítésénél ki­alakuló átlagos árarány is. Az új paritás kialakításánál figyelembe lehet venni a fizetési mérleg általános helyzetét is any­­nyiban, hogy a valóságos vásárlóerő-pari­tásnál alacsonyabb átváltási paritás­nak exportnövelő, a magasabbnak pe­dig importnövelő hatása van. Miután a vásárlóerő-paritás bármilyen rendszerű megállapítása sem lehet pon­tos, szükséges, hogy a gazdasági élet „be­állásáig” nagyobb összegű konvertibilis (dollár, arany) tartalékkal rendelkezzék a stabilizáló ország. Minden ilyen kísérlet célja az, hogy a szóban levő ország az eddiginél jóval szorosabban csatlakozzék a világpiac­hoz, vagy még pontosabban ahhoz a re­gionális valutaterülethez, amelyhez ké­pest rendezi valutanemét. Ezért az is szükséges, hogy belső és külkapcsolati pénzügyi, forgalmi, gazdasági rendszerét közelítse a többi országéhoz. Ellenkező esetben ugyanis az ár­szintek gyorsan össze nem hasonlíthatókká válnak és elveszik az a kapocs, amely az országot — még esetleg áldozatok árán is — a va­lutarendezés időpontjában a világpiac­hoz, vagy regionális piachoz fűzte. Tudomásul kell venni azt is, hogy a saját valutában kifejezett és a világpiaci szinttel nagyjából egyező árszint mozog­ni fog. Ugyancsak megmozdul a reál­bérszint is, mert a világpiaci konkur­­rencia miatt csak a világpiaci áraknak megfelelő béreket bírják el a termékek. Ez azt jelenti, hogy kevésbé termelé­keny, rosszabb hatékonyságú termelés esetén a reálbérek alacsonyak lesznek, az ország életszínvonala alacsonyabb ma­rad, mint egyes — általában fejlettebb — országoké. Ez sajnálatos, de világjelen­ség, mert nemzetközi szinten — szem­ben egy-egy ország belső alakulásával — az életszínvonal nem azonos, tehát például az USÁ-ban többszöröse a para­guayinak. Csak lassú, szívós, célratörő munkával lehet a különbség csökkenté­sét elérni; a termelési színvonal megja­vításához szükséges eszközöket csak tényleges megtakarításokból vagy eset­leg az ezt megelőző hitelekből lehet fe­dezni. Dr. Szemenyei János FIGYELŐ, 1970. SZEPTEMBER 16.

Next