Figyelő, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-13 / 2. szám
KONZULTÁCIÓ Az utóbbi időben már nemcsak a pénzügyi szakembereket, hanem a széles közvéleményt is foglalkoztatja a világméretű inflációs folyamat, a különféle valuták vásárlóerejének állandó csökkenése. A tőkésországokban zajló inflációs folyamat a szocialista országokat is érinti, mivel a kereskedelmi kapcsolatok révén az árszintemelkedés átterjedése, az infláció importja fenyeget. Két típusa Szükséges tehát áttekinteni az infláció objektív és szubjektív tényezőit. A közvélemény általában az árak — mégpedig a fogyasztói árak — emelkedését tartja inflációs jelenségnek. Pedig az infláció nem azonos az árak emelkedésével, és nem is értékelhető kizárólag ebből a szempontból. Az infláció egyik típusa, amikor az árak mérsékelt emelkedése a nomináljövedelmek hasonló, esetleg nagyobb arányú növekedésével jár, tehát a reáljövedelem (az elfogyasztható javak fizikai mennyisége) folyamatosan emelkedik. Ha egyúttal a kínálat is meghaladja a keresletet, árubőség van, a lakosság nem szenved az inflációtól, noha azonos pénzmennyiség illetve pénzjövedelem egyre kevesebbet ér. Az infláció másik típusa az, amikor az árak azért emelkednek, mert a kínálat nem tart lépést a kereslettel, s az áruhiány miatt a lakosság, még ha időlegesen rögzítik is az árakat, pénz jövedelméért mind kevesebb árumennyiséghez jut. Gyorsítja ezt a folyamatot, ha az állam bevételeit jelentősen meghaladó kiadási politikát folytat, s ennek fedezésére egyre több pénz kibocsátásával pótlólagos vásárlóerőt támaszt a piacon. Ilyen esetekben könnyen bekövetkezhet a pénzérték megállíthatatlanul gyorsuló romlása. A két típus között a fő különbség az, hogy az egyikben a kereslet és a kínálat egyensúlyban marad, a másikban viszont az egyensúly megbomlik. A pénzérték romlása azonban az első esetben is elvezethet — bizonyos nagyobb mértékű áremelkedési ütem után — a kereslet és kínálat összhangjának megbomlásához. A polgári közgazdászok közötti vita lényegében arról folyik, hogy kínálati többlet és növekvő termelés esetén milyen mértékben engedhető meg a vásárlóerő pótlólagos növelése, meddig ösztönözzön a többletkereslet előbb lassú, majd növekvő ütemű áremelkedésekre, amelyek egy bizonyos ideig kétségkívülserkentőleg hatnak a termelő szektorra. A pénz értéke mindkét esetben romlik, mert adott pénzösszegért későbbi időpontban mindkét esetben a korábbinál kevesebb árucikk vásárolható. Ezért szokták a pénz értékének romlását az árindex reciprokjával jellemezni. A pénz értékét azonban nemcsak az árak befolyásolják, hanem az ország külgazdasági kapcsolatai is. Belső és külső vásárlóerő A pénz értékét belső és külső vásárlóereje szabja meg. A belső és a külső vásárlóerő egymástól el is szakadhat. A külföldi forgalomban a pénz veszíthet, vagy emelkedhet értékben, miközben belföldi vásárlóereje, az árak színvonala változatlan maradhat, és fordítva. Bár a vezető tőkés valuták konvertibilisek, belső vásárlóerejük aránya eltérhet átváltási arányaiktól (pl. 1 dollár nem sokkal ér többet a fogyasztónak, mint 2 DM, a hivatalos árfolyam mégis 3,60 DM). A különbséget jórészt a dollár politikai szerepe és az áruexportra termelő szektor országonként eltérő termelékenységi szívonala határozza meg. Kétségtelen, hogy a világszerte zajló inflációs folyamat hazánkat is érinti. Külkereskedelmi forgalmunk közvetítésével nap mint nap közvetlenül hatnak belső árszínvonalunkra a világpiaci árak. Ezt a hatást mérsékeli, hogy a legfontosabb alapanyagoknál csak korlátozottan engedjük begyűrűződni a világpiaci árak változásait. Az egyedi termékek (főképp gépek, műszerek és fogyasztási cikkek) behozatali árainak változása azonban további hatást gyakorolhatnak. Meg kell jegyeznünk, hogy a világpiaci árak változó a legutóbbi években nem voltak számunkra kedvezőtlenek, mert az általunk importált nyers- és félkészáruk árai kevésbé, az exportált készáruk árai pedig erősebben emelkedtek. A külső hatások tehát nem elsőrendű kiváltói nálunk az áremelkedési jelenségnek. Az áremelkedések objektív és szubjektív okait gazdaságunkon belül kell keresnünk. Mindenekelőtt: gazdasági rendszerünk egyensúlya a népgazdasági mérlegek öszszefüggésein és kiegyenlítettségén alapszik. Ilyen mérlegek: a lakossági jövedelmek és az árualapok mérlege; a költségvetés, amelyben az állam várható bevételei és az országgyűlés által jóváhagyott kiadások szerepelnek; a nemzeti jövedelem mérlege, amely a termelésből eredő jövedelmeket veti egybe a fogyasztási és felhalmozási (beruházási) lehetőségekkel. Népgazdaságunk egyensúlyát ezeknek a részmérlegeknek a helyes összefüggései biztosítják. Az éves tervek, mégsem ígérnek teljes árstabilitást. Mi ennek az oka? Az ármozgások okai A legfőbb ok a termelési struktúra folyamatos átalakulása, valamint a termelői árrendszer és az ennek megfelelő fogyasztói árrendszer közgazdasági szempontból nélkülözhetetlenül szükséges fejlődése. Ha ebben a folyamatban csak egymással kiegyenlített árváltozások fordulnának elő, egyes helyeken akkor is emelkednének az árak. De ha azt is számításba vesszük, milyen sok helyen kell az árrendszerből kiiktatni az állami dotációkat (támogatásokat), világos, hogy az új árarányok könnyebben jöhetnek létre lefelé irányuló mozgással. Ezért született olyan döntés, hogy a ráfordításarányos fogyasztói árrendszer kialakítása csak hosszabb távon (10—15 éves időszak alatt) lehetséges. Az ármozgás dinamikája általában felfelé irányul. Ennek oka jórészt az, hogy a költségtényezők, így a bérköltségek is rendszeresen emelkednek. Csökkenő árakkal nehéz elérni az emelkedő jövedelemigény kielégítéséhez szükséges részesedési és fejlesztési alapokat; nehezebben indokolhatók a hitelkérelmek is, a megtérülés elhúzódása miatt. Ezért még jelentős termelékenységnövekedés esetén is csak szűk körben kerül sor árcsökkentésre. Az is érthető, hogy azokban az ágazatokban is emelni kell a béreket (évenként néhány százalékkal), ahol a termelékenység az átlagosnál lassabban vagy egyáltalán nem emelkedik. Ezeken a helyeken csak áremelés esetén tartható vagy növelhető a nyereségszint. A reálfolyamatok függvénye Az árak, a bérek és a termelékenység dinamikus (mozgásban levő) fejlődése mindaddig nem zavarja a népgazdasági egyensúlyt, amíg a termelékenységnövekedés üteme meghaladja a bérek és az egyéb jövedelmek növekedési ütemét és az áremelkedés üteme alacsonyabb, mint a béreké és a jövedelmeké. A közeledés a ráfordításarányos árak felé — ha a népgazdaságban egyensúly van — változtathatja a pénz számszerű (nominális) értékét, de inflációs veszélyt nem okoz. Mi a helyzet, ha a piac valamelyik részterületén a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlása okoz áremelkedést? (Szemléltető példa erre a szabadpiaci élelmiszerárak mozgása, a szolgáltatások árának emelkedése és az építési - szerelési munkák díjának erőteljes növekedése.) Ennek oka vagy az, hogy a kereslet jobban növekszik, mint a kínálat, vagy az, hogy a kínálat csökken. Inflációs veszélyt az ilyen áremelkedés akkor jelent, ha a keresleti többlet miatti áremelkedés — párhuzamos béremelési igényeket támasztva— az ár-bér-spirál mozgását indítja el. Ez azonban csak általános egyensúlyhiány esetén következik be. A pénz belső értéke kétségkívül csökken, ha az árak folyamatosan emelkednek. De ha a nominálbérek gyorsabban emelkednek, mint az árszínvonal, akkor a bérből és fizetésből élők reálbére megfelelően nőhet. Rosszul járnak viszont a rögzített nomináljövedelmeket élvezők (nyugdíjasok), valamint a pénz- és takarékbetét-tulajdonosok. A pénzérték csökkenése miatti veszteségeket ellensúlyozza a nyugdíjak rendszeres emelése, illetve a megfelelő kamatszínvonal. A pénz értéke végső fokon a gazdasági reálfolyamatoktól függ. Ha ezek egyensúlyban vannak, mint nálunk, nem kell tartani inflációtól. Dr. Lábán József JBSzt: Infláció és árszintemelkedés 6 Kollektív szerződések — aláírás előtt (Folytatás az 1. oldalról) hozottsága. Ez a megállapítás még az egyébként részletesen kidolgozott jogi rendelkezésekre is érvényes. Az okok közül elsősorban a vállalati középtávú munkaerő-, bérpolitikai és szakképzési tervek hiányát kell említenünk. Emiatt a szerződések sok rendelkezése megalapozatlan, ad hoc jellegű, következésképpen a vállalat vezetői sem érzik, hogy a kollektív szerződések az irányítás fontos eszközei lehetnek. Ide vezethető vissza, hogy a szerződések kidolgozásával foglalkozó vállalati szakemberek — kellő útmutatás és segítség híján — gyakran előre kidolgozott, általános, ám sok esetben teljesen használhatatlan sémákat alkalmaznak, amelyek aztán rendszerint a „túlszabályozáshoz”, a vezetői jogkörök ésszerűtlen korlátozásához, végső soron a kollektív szerződések áttekinthetetlenségéhez vezetnek. Ily módon az sem csoda, hogy a vállalatok alkalmazottai, munkásai rendszerint nem tekintik sajátjuknak a szerződéseket, mivel azok jó része számukra alig érthető, s az idők során alig változó öszszefüggéseket fogalmaznak meg. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy a szerződéstervezeteket meglehetősen élénk érdeklődés és vita kíséri. Ám a hozzászólások jó része nem annyira a 80— 100 oldalas vagy még ennél is terjedelmesebb szerződések egészével, hanem — éppen azok áttekinthetetlensége miatt — az egyes embert közvetlenül is érintő részletekkel foglalkoznak. Végül is egyegy szerződéstervezet vitája sokkal inkább hasonlít valamiféle panasznaphoz, jórészt teljesíthetetlen kívánságlistához, mint a dolog lényegével foglalkozó érdemi eszmecseréhez A munkafegyelem érdekében Az új Munka Törvénykönyve bevezetésének egyik lényeges célja volt az egyszemélyi felelős vezetés erősítése. A kollektív szerződések viszont gyakran jelentős mértékben korlátozták a gazdasági vezetők hatáskörét és ezzel megnehezítik az egyszemélyi felelősség következetes érvényesítését. Igaz, a szerződések múlt évi módosítása alkalmával itt is sor került némi ésszerűsítésre (valamivel határozottabbak lettek a fegyelmező intézkedések, megszigorították a jogellenes munkahelyváltoztatókkal szemben alkalmazható szankciókat), ám a helyzet még mindig túlságosan liberális, különösen ami a munkafegyelem megszilárdítását szolgáló szabályokat illeti. A Munkaügyi Minisztérium felmérése szerint a megvizsgált kollektív szerződéseknek alig egyharmada tartalmazott például igazolatlan késések esetén alkalmazható szankciókat. (Ez esetben is csak a 15—20. késés után következhet az első felelősségrevonás, illetve büntetés.) 45 nagyvállalat adatai azt mutatják, hogy a fegyelmi felelősségrevonások tavaly — 1969-hez képest — 10 százalékkal csökkentek. Az anyagi felelősség érvényesítésénél még nagyobb a csökkenés. Tavaly előtt, 1968-hoz képest 20 százalékos, tavaly 1969-hez képest további 47 százalékos a csökkenés, végeredményben tehát 1970-ben 67 százalékkal kevesebb anyagi felelősségrevonás történt, mint két évvel korábban. Az összképhez tartozik a fegyelmi büntetésekre jellemző liberalizmus. Ugyanis a fegyelmi ügyeknél jelentősen csökkent a pénzbüntetések aránya. Magyarán: a fegyelmi vétségek egy részét némi rosszalló fejcsóválással úszták meg a vétkesek. Ugyancsak csökkentek a kártérítések esetében kiszabott összegek. Rendszerint az emberek szociális helyzetére való hivatkozással a kártérítések a jogszabályok szerint megállapítható összegnek csupán 40 százalékát teszik ki. A beosztás szerinti felelősség sem igen érvényesül éppen a differenciálás hiánya miatt. Mindez persze korántsem indokolható a munkafegyelem javulásával. Az egyre általánosabb liberalizmus elsősorban a munkaerőhelyzetre, a vállalatok állandóan fokozódó munkaerő-keresletére vezethető vissza. Ez az oka annak is, hogy rendkívül ritka például a vállalat részéről történő felmondás, s ha netán akad ilyen, elsősorban végső megoldásként és szinte kizárólag a nyugdíjazás előtt állóknál alkalmazzák. Egy korábbi alkalommal már rámutattunk arra, hogy a vállalati gondolkodásmódot hosszabb ideje — s egyre inkább — az jellemzi, hogy a hanyag, lusta, az átlagteljesítmény töredékét nyújtó dolgozó is több, jobb a semminél. Következésképpen nemcsak megtűrik, de alkalomadtán különböző kedvezményekkel próbálják jobb belátásra bírni a fegyelmezetleneket, megfeledkezve arról a nyilvánvaló tényről, hogy a normális teljesítmény töredékét nyújtók „amerikázása” nehezen kivédhető hatással van az üzem kollektívájára. Éppen ennyire nyilvánvaló, hogy ez az alacsony teljesítmény a fegyelmezetlenkedők elbocsátásával, éppen a munkamorál javulása révén, többszörösen megtérül. Túlórázás szabályozással A Munka Törvénykönyve céljai között szerepelt a dolgozók jogainak szélesítése. Ezt részben biztosítják a központi szabályok, másrészt a kollektív szerződésekre bízták, s a szerződések összeállítói éltek is a lehetőségekkel. Ugyanakkor az tapasztalható, hogy az egyes jogok meghatározása során nagyon kevéssé differenciáltak a jó munkát végző, fegyelmezett emberek javára. Külön téma a túlmunka, amely egyrészt állandóan növekszik, másrészt a túlórázók köre időről időre nagyjából azonos, tehát ugyanazok az emberek egyre több túlmunkát végeznek. Az adatok ismeretében nem tűnik kockázatos megállapításnak, hogy a túlmunka szabályozását az eddigi kollektív szerződések nem tudták kielégítően megoldani. A vizsgált vállalatoknál 1968 első negyedéhez képest 1969 első negyedében 112 százalékra, 1970 első negyedében 124 százalékra, 1970 második negyedében 147 százalékra emelkedett a túlórák száma. A két utóbbi időszak között kb. 20 százalékos az emelkedés, viszont a túlmunkát végzők száma csak 9 százalékkal növekedett. Az egy főre jutó túlórák emelkedése pedig nyilvánvalóan nagyobb balesetveszélyt, illetve egészségi károsodást jelent. A kollektív szerződések idevágó rendelkezéseit meghaladó túlmunka engedélyezése szakszervezeti ügy. S bár a tapasztalatok azt mutatják, hogy a szakszervezeti jogok meghatározása helyesnek bizonyult, a kibővített jogok biztosítják a megfelelő érdekképviseletet, a szakszervezetek vállalati testületei mégis gyakran kompromisszumokra kényszerülnek. A vezetés eszköze A bevezetőben már utaltunk arra, hogy a kollektív szerződések gazdasági fejezetei jóval kidolgozatlanabbak, esetlegesebbek, mint a munkajogi rendelkezéseket tartalmazók. Bizonyítja ezt egyfelől a munkajogi viták némi csökkenése, illetve az a tény, hogy csökkent az elsőfokú határozatok elleni fellebbezések aránya. (Nota bene: az esetek 20 százalékában az okozza a vitákat, hogy a vállalat illetékes alkalmazottja nem ismeri vagy helytelenül alkalmazza a jogszabály rendelkezéseit.) A legutóbb kétévi időtartamra megkötött kollektív szerződések tehát — a tavalyi módosítások után is — csak részben feleltek meg céljaiknak. Bár a módosítások eredményeként a szerződések színvonala észrevehetően javult, változatlan jelenség, hogy az egyes rendelkezések kidolgozásánál mellőzik a helyi körülmények elemzését. A szerződéseket a gazdasági vezetők még sok helyen elsősorban szakszervezeti kategóriaként kezelik, emiatt a szerződések jó része aránytalan, s a lehetségesnél kevesebb segítséget nyújt a termelési feladatok megoldásához. Vértes Csaba FIGYELŐ, 1971. JANUÁR 13.