Figyelő, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-13 / 2. szám

KONZULTÁCIÓ Az utóbbi időben már nemcsak a pénz­ügyi szakembereket, hanem a széles köz­véleményt is foglalkoztatja a világmé­retű inflációs folyamat, a különféle va­luták vásárlóerejének állandó csökkenése. A tőkésországokban zajló inflációs folya­mat a szocialista országokat is érinti, mivel a kereskedelmi kapcsolatok révén az árszintemelkedés átterjedése, az in­fláció importja fenyeget. Két típusa Szükséges tehát áttekinteni az infláció objektív és szubjektív tényezőit. A közvélemény általában az árak — mégpedig a fogyasztói árak — emelke­dését tartja inflációs jelenségnek. Pedig az infláció nem azonos az árak emelke­désével, és nem is értékelhető kizárólag ebből a szempontból. Az infláció egyik­­ típusa, amikor az árak mérsékelt emelkedése a nomináljö­vedelmek hasonló, esetleg nagyobb arányú növekedésével jár, tehát a reál­­jövedelem (az elfogyasztható javak fizi­kai mennyisége) folyamatosan emelke­dik. Ha egyúttal a kínálat is meghaladja a keresletet, árubőség van, a lakosság nem szenved az inflációtól, noha azonos pénzmennyiség illetve pénzjövedelem egyre kevesebbet ér. Az infláció másik típusa az, amikor az­ árak azért emelkednek, mert a kínálat nem tart lépést a kereslettel, s az áru­hiány miatt a lakosság, még ha időle­gesen rögzítik is az árakat, pénz jövedel­méért mind kevesebb árumennyiséghez jut. Gyorsítja ezt a folyamatot, ha az ál­lam bevételeit jelentősen meghaladó ki­adási politikát folytat, s ennek fedezésé­re egyre több pénz kibocsátásával pótló­lagos vásárlóerőt támaszt a piacon. Ilyen esetekben könnyen bekövetkezhet a pénzérték megállíthatatlanul gyorsuló romlása. A két típus között a fő különbség az, hogy az egyikben a kereslet és a kínálat egyensúlyban marad, a másikban viszont az egyensúly megbomlik. A pénzérték romlása azonban az első esetben is el­vezethet — bizonyos nagyobb mértékű áremelkedési ütem után — a kereslet és kínálat összhangjának megbomlásához. A polgári közgazdászok közötti vita lé­nyegében arról folyik, hogy kínálati többlet és növekvő termelés esetén mi­lyen mértékben engedhető meg a vásárló­erő pótlólagos növelése, meddig ösztö­nözzön a többletkereslet előbb lassú, majd növekvő ütemű áremelkedésekre, amelyek egy bizonyos ideig kétségkívül­­serkentőleg hatnak a termelő szektorra. A pénz értéke mindkét esetben rom­lik, mert adott pénzösszegért későbbi időpontban mindkét esetben a korábbi­nál kevesebb árucikk vásárolható. Ezért szokták a pénz értékének romlását az árindex reciprokjával jellemezni. A pénz értékét azonban nemcsak az árak befo­lyásolják, hanem az ország külgazda­sági kapcsolatai is. Belső és külső vásárlóerő A pénz értékét belső és külső vásárló­ereje szabja meg. A belső és a külső vá­sárlóerő egymástól el is szakadhat. A külföldi forgalomban a pénz veszíthet, vagy emelkedhet értékben, miközben bel­földi vásárlóereje, az árak színvonala változatlan maradhat, és fordítva. Bár a vezető tőkés valuták konverti­bilisek, belső vásárlóerejük aránya el­térhet átváltási arányaiktól (pl. 1 dol­lár nem sokkal ér többet a fogyasztó­nak, mint 2 DM, a hivatalos árfolyam mégis 3,60 DM). A különbséget jórészt a dollár politikai szerepe és az áruex­portra termelő szektor országonként el­térő termelékenységi szívonala hatá­rozza meg. Kétségtelen, hogy a világszerte zajló inflációs folyamat hazánkat is érinti. Külkereskedelmi forgalmunk közvetíté­sével nap mint nap közvetlenül hatnak belső árszínvonalunkra a világpiaci árak. Ezt a hatást mérsékeli, hogy a legfonto­sabb alapanyagoknál csak korlátozottan engedjük begyűrűződni a világpiaci árak változásait. Az egyedi termékek (főképp gépek, műszerek és fogyasztási cikkek) behozatali árainak változása azonban további hatást gyakorolhatnak. Meg kell jegyeznünk, hogy a világ­piaci árak változ­ó a legutóbbi évek­ben nem voltak számunkra kedvezőtle­nek, mert az általunk importált nyers- és félkészáruk árai kevésbé, az expor­tált készáruk árai pedig erősebben emel­kedtek. A külső hatások tehát nem első­rendű kiváltói nálunk az áremelkedési jelenségnek. Az áremelkedések objektív és szubjektív okait gazdaságunkon belül kell keresnünk. Mindenekelőtt: gazdasági rendszerünk egyensúlya a népgazdasági mérlegek ösz­­szefüggésein és kiegyenlítettségén alap­szik. Ilyen mérlegek: a lakossági jöve­delmek és az árualapok mérlege; a költ­ségvetés, amelyben az állam várható be­vételei és az országgyűlés által jóváha­gyott kiadások szerepelnek; a nemzeti jö­vedelem mérlege, amely a termelésből eredő jövedelmeket veti egybe a fo­gyasztási és felhalmozási (beruházási) le­hetőségekkel. Népgazdaságunk egyensúlyát ezeknek a részmérlegeknek a helyes összefüggé­sei biztosítják. Az éves tervek, mégsem ígérnek teljes árstabilitást. Mi ennek az oka? Az ármozgások okai A legfőbb ok a termelési struktúra folyamatos átalakulása, valamint a ter­melői árrendszer és az ennek megfelelő fogyasztói árrendszer közgazdasági szem­pontból nélkülözhetetlenül szükséges fejlődése. Ha ebben a folyamatban csak egymással kiegyenlített árváltozások for­dulnának elő, egyes helyeken akkor is emelkednének az árak. De ha azt is számításba vesszük, milyen sok helyen kell az árrendszerből kiiktatni az állami dotációkat (támogatásokat), világos, hogy az új árarányok könnyebben jöhetnek létre lefelé irányuló mozgással. Ezért született olyan döntés, hogy a ráfordítás­­arányos fogyasztói árrendszer kialakítása csak hosszabb távon (10—15 éves időszak alatt) lehetséges. Az ármozgás dinamikája általában fel­felé irányul. Ennek oka jórészt az, hogy a költségtényezők, így a bérköltségek is rendszeresen emelkednek. Csökkenő árakkal nehéz elérni az emelkedő jöve­delemigény kielégítéséhez szükséges ré­szesedési és fejlesztési alapokat; nehe­zebben indokolhatók a hitelkérelmek is, a megtérülés elhúzódása miatt. Ezért még jelentős termelékenységnövekedés esetén is csak szűk körben kerül sor ár­­csökkentésre. Az is érthető, hogy azokban az ágaza­tokban is emelni kell a béreket (éven­ként néhány százalékkal), ahol a terme­lékenység az átlagosnál lassabban vagy egyáltalán nem emelkedik. Ezeken a he­lyeken csak áremelés esetén tartható vagy növelhető a nyereségszint. A reálfolyamatok függvénye Az árak, a bérek és a termelékenység dinamikus (mozgásban levő) fejlődése mindaddig nem zavarja a népgazdasági egyensúlyt, amíg­­ a termelékenységnövekedés üteme meghaladja a bérek és az egyéb jö­vedelmek növekedési ütemét és­­ az áremelkedés üteme alacsonyabb, mint a béreké és a jövedelmeké. A közeledés a ráfordításarányos árak felé — ha a népgazdaságban egyensúly van — változtathatja a pénz számszerű (nominális) értékét, de inflációs veszélyt nem okoz. Mi a helyzet, ha a piac valamelyik részterületén a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlása okoz áremel­kedést? (Szemléltető példa erre a szabad­piaci élelmiszerárak mozgása, a szolgál­tatások árának emelkedése és az építési - szerelési munkák díjának erőteljes nö­vekedése.) Ennek oka vagy az, hogy a kereslet jobban növekszik, mint a kínálat, vagy az, hogy a kínálat csökken. Inflációs ve­szélyt az ilyen áremelkedés akkor jelent, ha a keresleti többlet miatti áremelke­dés — párhuzamos béremelési igényeket támasztva­— az ár-bér-spirál mozgását indítja el. Ez azonban csak általános egyensúlyhiány esetén következik be. A pénz belső értéke kétségkívül csök­ken, ha az árak folyamatosan emelked­nek. De ha a nominál­bérek gyorsabban emelkednek, mint az árszínvonal, akkor a bérből és fizetésből élők reálbére meg­felelően nőhet. Rosszul járnak viszont a rögzített nomináljövedelmeket élvezők (nyugdíjasok), valamint a pénz- és taka­rékbetét-tulajdonosok. A pénzérték csökkenése miatti veszteségeket ellensú­lyozza a nyugdíjak rendszeres emelése, illetve a megfelelő kamatszínvonal. A pénz értéke végső fokon a gazdasági reál­­folyamatoktól függ. Ha ezek egyensúly­ban vannak, mint nálunk, nem kell tar­tani inflációtól. Dr. Lábán József JBSzt: Infláció és árszintemelkedés 6 Kollektív szerződések — aláírás előtt (Folytatás az 1. oldalról) hozottsága. Ez a megállapítás még az egyébként részletesen kidolgozott jogi rendelkezésekre is érvényes. Az okok közül elsősorban a vállalati középtávú munkaerő-, bérpolitikai és szakképzési tervek hiányát kell említenünk. Emiatt a szerződések sok rendelkezése meg­alapozatlan, ad hoc jellegű, következés­képpen a vállalat vezetői sem érzik, hogy a kollektív szerződések az irányí­tás fontos eszközei lehetnek. Ide vezet­hető vissza, hogy a szerződések kidolgo­zásával foglalkozó vállalati szakemberek — kellő útmutatás és segítség híján — gyakran előre kidolgozott, általános, ám sok esetben teljesen használhatatlan sémákat alkalmaznak, amelyek aztán rendszerint a „túlszabályozáshoz”, a ve­zetői jogkörök ésszerűtlen korlátozásá­hoz, végső soron a kollektív szerződések áttekinthetetlenségéhez vezetnek. Ily módon az sem csoda, hogy a vállalatok alkalmazottai, munkásai rendszerint nem tekintik sajátjuknak a szerződése­ket, mivel azok jó része számukra alig érthető, s az idők során alig változó ösz­­szefüggéseket fogalmaznak meg. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy a szer­ződéstervezeteket meglehetősen élénk érdeklődés és vita kíséri. Ám a hozzá­szólások jó része nem annyira a 80— 100 oldalas vagy még ennél is terjedel­mesebb szerződések egészével, hanem — éppen azok áttekinthetetlensége miatt — az egyes embert közvetlenül is érintő részletekkel foglalkoznak. Végül is egy­­egy szerződéstervezet vitája sokkal in­kább hasonlít valamiféle panasznaphoz, jórészt teljesíthetetlen kívánságlistá­hoz, mint a dolog lényegével foglalkozó érdemi eszmecseréhez A munkafegyelem érdekében Az új Munka Törvénykönyve beveze­tésének egyik lényeges célja volt az egyszemélyi felelős vezetés erősítése. A kollektív szerződések viszont gyakran jelentős mértékben korlátozták a gaz­dasági vezetők hatáskörét és ezzel meg­nehezítik az egyszemélyi felelősség kö­vetkezetes érvényesítését. Igaz, a szerző­dések múlt évi módosítása alkalmával itt is sor került némi ésszerűsítésre (va­lamivel határozottabbak lettek a fegyel­mező intézkedések, megszigorították a jogellenes munkahelyváltoztatókkal szemben alkalmazható szankciókat), ám a helyzet még mindig túlságosan liberá­lis, különösen ami a munkafegyelem megszilárdítását szolgáló szabályokat illeti. A Munkaügyi Minisztérium felmérése szerint a megvizsgált kollektív szerző­déseknek alig egyharmada tartalmazott például igazolatlan késések esetén al­kalmazható szankciókat. (Ez esetben is csak a 15—20. késés után következhet az első felelősségrevonás, illetve büntetés.) 45 nagyvállalat adatai azt mutatják, hogy a fegyelmi felelősségrevonások ta­valy — 1969-hez képest — 10 százalék­kal csökkentek. Az anyagi felelősség ér­vényesítésénél még nagyobb a csökke­nés. Tavaly előtt, 1968-hoz képest 20 százalékos, tavaly 1969-hez képest to­vábbi 47 százalékos a csökkenés, vég­eredményben tehát 1970-ben 67 száza­lékkal kevesebb anyagi felelősségrevo­­nás történt, mint két évvel korábban. Az összképhez tartozik a fegyelmi büntetésekre jellemző liberalizmus. Ugyanis a fegyelmi ügyeknél jelentősen csökkent a pénzbüntetések aránya. Ma­gyarán: a fegyelmi vétségek egy részét némi rosszalló fejcsóválással úszták meg a vétkesek. Ugyancsak csökkentek a kártérítések esetében kiszabott össze­gek. Rendszerint az emberek szociális helyzetére való hivatkozással a kárté­rítések a jogszabályok szerint megálla­pítható összegnek csupán 40 százalékát teszik ki. A beosztás szerinti felelősség sem igen érvényesül éppen a differen­ciálás hiánya miatt. Mindez persze korántsem indokolható a munkafegyelem javulásával. Az egy­re általánosabb liberalizmus elsősorban a munkaerőhelyzetre, a vállalatok állan­dóan fokozódó munkaerő-keresletére vezethető vissza. Ez az oka annak is, hogy rendkívül ritka például a válla­lat részéről történő felmondás, s ha ne­tán akad ilyen, elsősorban végső meg­oldásként és szinte kizárólag a nyugdí­jazás előtt állóknál alkalmazzák. Egy korábbi alkalommal már rámutattunk arra, hogy a vállalati gondolkodásmó­dot hosszabb ideje — s egyre inkább — az jellemzi, hogy a hanyag, lusta, az át­lagteljesítmény töredékét nyújtó dolgozó is több, jobb a semminél. Következés­képpen nemcsak megtűrik, de alkalom­­adtán különböző kedvezményekkel pró­bálják jobb belátásra bírni a fegyelme­zetleneket, megfeledkezve arról a nyil­vánvaló tényről, hogy a normális telje­sítmény töredékét nyújtók „amerikázá­­sa” nehezen kivédhető hatással van az üzem kollektívájára. Éppen ennyire nyilvánvaló, hogy ez az alacsony telje­sítmény a fegyelmezetlenkedők elbocsá­tásával, éppen a munkamorál javulása révén, többszörösen megtérül. Túlórázás szabályozással A Munka Törvénykönyve céljai kö­zött szerepelt a dolgozók jogainak széle­sítése. Ezt részben biztosítják a központi szabályok, másrészt a kollektív szerződé­­sekre bízták, s a szerződések összeállí­tói éltek is a lehetőségekkel. Ugyanak­kor az tapasztalható, hogy az egyes jo­gok meghatározása során nagyon ke­véssé differenciáltak a jó munkát vég­ző, fegyelmezett emberek javára. Külön téma a túlmunka, amely egy­részt állandóan növekszik, másrészt a túlórázók köre időről időre nagyjából azonos, tehát ugyanazok az emberek egyre több túlmunkát végeznek. Az ada­tok ismeretében nem tűnik kockázatos megállapításnak, hogy a túlmunka sza­bályozását az eddigi kollektív szerződé­sek nem tudták kielégítően megoldani. A vizsgált vállalatoknál 1968 első ne­gyedéhez képest 1969 első negyedében 112 százalékra, 1970 első negyedében 124 százalékra, 1970 második negyedében 147 százalékra emelkedett a túlórák száma. A két utóbbi időszak között kb. 20 százalékos az emelkedés, viszont a túlmunkát végzők száma csak 9 száza­lékkal növekedett. Az egy főre jutó túl­órák emelkedése pedig nyilvánvalóan nagyobb balesetveszélyt, illetve egész­ségi károsodást jelent. A kollektív szerződések idevágó ren­delkezéseit meghaladó túlmunka enge­délyezése szakszervezeti ügy. S bár a tapasztalatok azt mutatják, hogy a szak­­szervezeti jogok meghatározása helyes­nek bizonyult, a kibővített jogok bizto­sítják a megfelelő érdekképviseletet, a szakszervezetek vállalati testületei még­is gyakran kompromisszumokra kény­szerülnek. A vezetés eszköze A bevezetőben már utaltunk arra, hogy a kollektív szerződések gazdasági fejezetei jóval kidolgozatlanabbak, eset­legesebbek, mint a munkajogi rendel­kezéseket tartalmazók. Bizonyítja ezt egyfelől a munkajogi viták némi csök­kenése, illetve az a tény, hogy csökkent az elsőfokú határozatok elleni fellebbe­zések aránya. (Nota bene: az esetek 20 százalékában az okozza a vitákat, hogy a vállalat illetékes alkalmazottja nem is­meri vagy helytelenül alkalmazza a jog­szabály rendelkezéseit.) A legutóbb kétévi időtartamra megkö­tött kollektív szerződések tehát — a ta­valyi módosítások után is — csak rész­ben feleltek meg céljaiknak. Bár a mó­dosítások eredményeként a szerződé­sek színvonala észrevehetően javult, változatlan jelenség, hogy az egyes ren­delkezések kidolgozásánál mellőzik a helyi körülmények elemzését. A szerző­déseket a gazdasági vezetők még sok helyen elsősorban szakszervezeti kate­góriaként kezelik, emiatt a szerződések jó része aránytalan, s a lehetségesnél ke­vesebb segítséget nyújt a termelési fel­adatok megoldásához. Vértes Csaba FIGYELŐ, 1971. JANUÁR 13.

Next