Figyelő, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-07 / 27. szám

GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP A Hotel Hungária átadásával 1985 végén befejeződött a 300 millió dolláros osztrák hitelre alapozott szállodaépítési program. Azóta egyetlen új magas kategóriába sorolt hotel építése sem kezdődött el, s a szállodavállalatok csillogó kulisszái mögött egyre szapo­rodnak a megoldatlan problémák.______________ Az utóbbi tíz esztendőben dinamikusan nőtt az idegenforgalom súlya a nemzeti jö­vedelem termelésében. Míg 1975-ben a tel­jes magyar export 3,6 százaléka származott ebből a forrásból, addig 1987-ben elérte a 12 százalékot. 1986-ban a 446 millió dollá­ros külkereskedelmi passzívumot az ide­genforgalomban elért több mint 200 milliós aktívum közel a felére csökkentette, 1987-ben teljes mértékben kompenzálta az 500 milliós hiányt. Az idegenforgalom a gazdaság egyik leghatékonyabb és leggyor­sabban fejlődő ágazatává nőtte ki magát. A szembetűnő gyors fejlődés ellenére a to­vábbiakban egyre több nehézséggel kell számolni az idegenforgalmi szakemberek­nek. Tavaly közel 19 millió látogatót foga­dott az ország, ami azt jelenti, hogy minden egyes magyar lakosra 1,8 vendég jutott. Csúcsidőszakban elképesztő a zsúfoltság, amit sem infrastrukturálisan — élelmiszer­­ellátás, telefon stb. —, sem a szolgáltatások színvonalát tekintve, nem képes a hazai idegenforgalom igazán követni. Ma már szinte minden szakember meg­egyezik abban, hogy a turisták számának mennyiségi növelése előbb-utóbb a bevéte­lek csökkenését eredményezné. A továbblé­pést kizárólag a minőségi turizmus fejlesz­tése jelentheti. Elsősorban az eddigieknél jóval több, tőkésországokból érkező kong­resszusi, gyógy-, sport- és hobbi turista be­csalogatása járhat számottevő eredmény­nyel. A recept tehát adott: az igényes, jól fizető vendégkört kellene bővíteni. Kérdés azonban, hogy hol lehet őket elszállásolni és kiszolgálni. Külön fejezetet érdemelne annak elemzése, milyen okok és alapvető tévedések eredményeként alakulhatott ki az a lehetetlen helyzet, hogy pillanatnyilag mindössze 49 ezer ember szállodai elhelye­zésére van lehetőség. Budapesten csupán 19 ezer szállodai férőhely található. Példa­képpen említhető, hogy a szomszédos Ausztriában 500 ezer turistát képesek egy­szerre szállodákban fogadni. Nálunk a ke­reskedelmi szálláshelykapacitás a magán­fizetővendéglátással együtt is alig éri el az 550 ezer férőhelyet, s ez utóbbi elhelyezési forma a minőségi turisták esetén aligha jö­het szóba. A szállodavállalatok viszont rendkívül szerény anyagi lehetőségeik mi­att képtelenek komolyabb beruházásokba fogni. Az utóbbi években a 4-5 csillagos kategó­riába sorolt hotelek vezetésének elméleti tudását és a személyi állomány képzettsé­gét tekintve is a világszínvonalhoz közelít a szakma, s ez a fellendülés jórészt az osztrák hitelekből épült szállodák belépésével in­dult meg. Ezért azonban komoly árat kel­lett fizetni. Egy valamirevaló hotel beruhá­zási költsége 1,5—2 milliárd forintnál kez­dődik. S bár a befektetett devizát 6-8 év alatt árbevételként viszontlátják az építte­tők, a forintban számolt tényleges megtérü­lési idő 15 év körül alakul. A kamatokat és a törlesztőrészleteket viszont minden évben fizetni kell. Parti János, a HungarHotels általános vezérigazgató-helyettese: „néhány éve nagy feltűnést keltett, amikor vállalatunk bruttó árbevétele meghaladta az egymilliárdot. Tavaly ezt már közel hatmilliárdra tornáz­tuk fel, az adózás előtti eredményünk pedig 764 millió forint volt. A mérleg másik ser­penyőjében viszont közel négymilliárdos hitelállomány van. Tavaly összesen 503,3 milliót fizettünk vissza kamatként. Az adó­zatlan nyereségből 36 milliót, az érdekeltsé­gi alapból 206,5 milliót törlesztettünk. Vé­gül 100 millió forint maradt a szabad dön­tésű alapban. Ebből 60 millió kell a leg­szükségesebb kiadásokra, hogy egyáltalán működni tudjunk. Ilyen körülmények kö­zött saját tőkéből új beruházásra még gon­dolni sem lehet, sőt még arra is képtelenek vagyunk, hogy jelenlegi szolgáltatásaink minőségét javítsuk”. Kőszegvári Ferenc, a Danubius vezér­igazgató-helyettese: „Ahhoz, hogy a szá­mottevő utazási irodák dinamikus és főleg perspektivikus cégként könyveljenek el bennünket, évi 350-400 új 3-4 csillagos fé­rőhellyel kellene bővíteni kapacitásunkat. Ezzel szemben még legalább két évig egyet­len új ággyal sem tudunk számolni, így a növekvő keresletet lehetetlenség kielégíte­ni, ami óriási bevételtöbblettől fosztja meg az országot.” Nemcsak a fejlesztésre fordítható pénz hiánya okoz fejtörést a szállodavállalatok­nak, hanem a karbantartásé és a felújításé is. Harbula Gyula, a Pannónia vezérigazga­tó-helyettese elmondta, hogy tavaly a tal­pon maradás érdekében amortizációs alap­juk egy részét kénytelenek voltak más célra felhasználni, mint amire azt ténylegesen kellett volna. Mivel a szükséges berendezési tárgyak, gépek jó része tőkés importból származik, karbantartásukra, pótlásukra értelemszerű­en devizára lenne szükség. Ez viszont csak rendkívül korlátozottan áll a szállodák ren­delkezésére. Szauter István, az Országos Idegenforgalmi Hivatal osztályvezető-he­lyettese: „A vállalatok devizaellátása ko­rábban osztogatásos rendszerben történt. Ez úgy működött, hogy az egyes cégek jó előre bejelentették következő évi várható igényeiket, amelyeket a Belkereskedelmi Minisztériumban vizsgáltak felül. A meg­ítélt devizakereteket a szakosított külkeres­kedelmi vállalatokon keresztül használhat­ták fel. Túl azon, hogy ebből a mechaniz­musból eredően — kényszerűségből — (Folytatás a 4. oldalon.) Az útnak át kell törnie A pangás időszakának hibáit még mélyrehatóbban elemezve, az okokat feltárva, tovább kell folytatni a Szovjetunióban megkezdődött átalakítást, amely az egyetlen járható út az ország társadalma számára. E feladatkör szerves részeként tovább kell fejleszteni a gyökeres gazda­sági reformot, amelyet úgy kell végrehajtani, hogy annak eredményei már a közeli jövőben az ellátás javulásában, a nép életszínvonalának emelkedésében is megmutatkozzanak. Ezt az út­mutatást adta az SZKP XIX. országos értekezlete. A tanácskozás elsősorban a párt szervezeti átalakításának, élcsapatjellege erősítésének, a társadalom demokratizálásának, a politikai jogrendszer reformjának, a nyilvános politizá­lás követelményei további erősítésének kérdésével foglalkozott, felmérte az áprilisi KB-ülés és a XXVII. kongresszus, az átalakítás kezdete óta megtett utat, és kijelölte a következő kongresszusig elvégzendő feladatokat. Bebizonyosodott: nem volt megalapozott azoknak az aggodalma, akik a visszavonulást vagy lassúbb előrehaladást elrendelő parancsot vártak az értekezlettől. Ha az új irányvonal történelmi szükségszerűség — márpedig az! —, sorsa attól függ, hogy minden egyes ember — korábbi véleményétől függetlenül — mennyire ismeri fel ezt a szükségszerűséget és milyen energiával dolgozik érvényesüléséért. Június 28-tól július 1-jéig a pártértekezlet hangulatához ugyanúgy hozzátartoztak a ha­talmas érdeklődéstől kísért sajtóértekezletek, a moszkvai lakásokban villódzó felhangosított tévékészülékek, az újságosbódék előtt kígyózó sorok, mint a Kongresszusi Palotában még so­ha nem tapasztalt őszinteséggel, az országban több mint 60 éve példátlan szókimondással ki­fejtett vélemények. Az értekezlet a gazdasági reformok sikerének előfeltételeként értékelte a politikai intéz­ményrendszer átalakítását, s megállapította, hogy a tavaly júniusi KB-ülés, az elfogadott vál­lalati törvény, az új szövetkezeti törvény és a kolhozkongresszus nyomán a gazdasági reform előrébb tart. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna a gazdaságra vonatkozó súlyos és hangsú­lyos mondanivaló. Gorbacsov főtitkár előadói beszédében rámutatott, hogy a kedvező mozza­natok ellenére lassan javul a gazdaság állapota, különösen az életszínvonalat tekintve. A múltban elkövetett hanyagságok egy része csak most került felszínre, a kép kedvezőtlenebb, mint amilyenre korábban számítottak. A szovjet vezető egyenesen az új gazdasági mechanizmus megtorpanását emlegette, amely bizonyos mértékig azzal magyarázható, hogy a reformot menetből, egy működő ötéves terv kereteiben kezdték el, nem határozták még meg a terv új szerepét, fennmaradt az elavult új árrendszer, a nyersanyagok és a termelőeszközök központosított elosztásának gyakorlata. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nehéz leszámolni a korábbi utasításos módszerekkel, hogy az irányításban dolgozók egy része még szembeszáll az újjal. A főtitkár szavait alátámasztotta Leonyid Abalkin, az Akadémia Közgazdaságtudomá­nyi Intézetének igazgatója. A neves tudós kifejtette, hogy nem történt áttörés a gazdaságban. A termelőeszközök és a fogyasztási cikkek, a felhalmozás és a fogyasztás arányváltozása ép­pen a kívánttal ellentétes irányú. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy akár a politi­kai intézményrendszer reformjának elodázása árán is a gazdaságra kell összpontosítani. E nézetről alakult ki az „ Abalkin-vita”, amelyben Gorbacsov a gazdasági determinizmus egyoldalúságára, a politikai felépítmény lebecsüléséből fakadó veszélyekre hívta fel a figyelmet. A „nők városaként" számon tartott Ivanovót szerszámgépipari központtá változtató Ka­­baidze vezérigazgató a példátlanul nagyszámú minisztérium feleslegességét bizonygatta. Sze­rinte olyan koordinációs központok kellenek, amelyek munkája hasznos, így szívesen fizetik azt meg a vállalatok. Az eredmények között említette a külgazdaság reformjából származó új lehetőségeket, az üzleti célú kiutazások megkönnyítését, a vállalati valutagazdálkodás éssze­rűsítését, a nemzetközi munkamegosztásba való aktívabb bekapcsolódásra kapott jogot. A fő­titkárnak a külgazdasággal kapcsolatosan hangsúlyozta, a rubel szabad átválthatóságának megteremtésében, az egységes szocialista piac létrehozásában látják a távlatokat a Szovjet­unióban. Az apró „helyi érdekű" felvetésektől a legfontosabb országos kérdésekig terjed, és témá­ját tekintve rendkívül sokrétű mindaz a mondanivaló, amelyet a pártértekezleten és annak kapcsán, a felszólalásokban, továbbá írásban, az értekezlethez írott levelekben, a sajtóban ki­fejtettek a küldöttek és szinte az egész lakosság. A szovjet társadalom életének számos területét érintik a meghozott nagy horderejű hatá­rozatok. Mint az ilyen tanácskozásokon általában, az eredményességet ezúttal sem a konkré­tan megfogalmazott hogyanok számában kell keresni. Az átalakítás, a szovjet reform további sorsát illetően döntő szót mondott ki az SZKP XIX. országos értekezlete. Az itt megkezdett munka a kidolgozott útmutatás alapján folytatódik, a párt vezetése, minden egyes tagja, az egész szovjet nép munkaprogramot kapott az elkövetkezendő évekre.

Next