Figyelő, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-07 / 27. szám
GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP A Hotel Hungária átadásával 1985 végén befejeződött a 300 millió dolláros osztrák hitelre alapozott szállodaépítési program. Azóta egyetlen új magas kategóriába sorolt hotel építése sem kezdődött el, s a szállodavállalatok csillogó kulisszái mögött egyre szaporodnak a megoldatlan problémák.______________ Az utóbbi tíz esztendőben dinamikusan nőtt az idegenforgalom súlya a nemzeti jövedelem termelésében. Míg 1975-ben a teljes magyar export 3,6 százaléka származott ebből a forrásból, addig 1987-ben elérte a 12 százalékot. 1986-ban a 446 millió dolláros külkereskedelmi passzívumot az idegenforgalomban elért több mint 200 milliós aktívum közel a felére csökkentette, 1987-ben teljes mértékben kompenzálta az 500 milliós hiányt. Az idegenforgalom a gazdaság egyik leghatékonyabb és leggyorsabban fejlődő ágazatává nőtte ki magát. A szembetűnő gyors fejlődés ellenére a továbbiakban egyre több nehézséggel kell számolni az idegenforgalmi szakembereknek. Tavaly közel 19 millió látogatót fogadott az ország, ami azt jelenti, hogy minden egyes magyar lakosra 1,8 vendég jutott. Csúcsidőszakban elképesztő a zsúfoltság, amit sem infrastrukturálisan — élelmiszerellátás, telefon stb. —, sem a szolgáltatások színvonalát tekintve, nem képes a hazai idegenforgalom igazán követni. Ma már szinte minden szakember megegyezik abban, hogy a turisták számának mennyiségi növelése előbb-utóbb a bevételek csökkenését eredményezné. A továbblépést kizárólag a minőségi turizmus fejlesztése jelentheti. Elsősorban az eddigieknél jóval több, tőkésországokból érkező kongresszusi, gyógy-, sport- és hobbi turista becsalogatása járhat számottevő eredménynyel. A recept tehát adott: az igényes, jól fizető vendégkört kellene bővíteni. Kérdés azonban, hogy hol lehet őket elszállásolni és kiszolgálni. Külön fejezetet érdemelne annak elemzése, milyen okok és alapvető tévedések eredményeként alakulhatott ki az a lehetetlen helyzet, hogy pillanatnyilag mindössze 49 ezer ember szállodai elhelyezésére van lehetőség. Budapesten csupán 19 ezer szállodai férőhely található. Példaképpen említhető, hogy a szomszédos Ausztriában 500 ezer turistát képesek egyszerre szállodákban fogadni. Nálunk a kereskedelmi szálláshelykapacitás a magánfizetővendéglátással együtt is alig éri el az 550 ezer férőhelyet, s ez utóbbi elhelyezési forma a minőségi turisták esetén aligha jöhet szóba. A szállodavállalatok viszont rendkívül szerény anyagi lehetőségeik miatt képtelenek komolyabb beruházásokba fogni. Az utóbbi években a 4-5 csillagos kategóriába sorolt hotelek vezetésének elméleti tudását és a személyi állomány képzettségét tekintve is a világszínvonalhoz közelít a szakma, s ez a fellendülés jórészt az osztrák hitelekből épült szállodák belépésével indult meg. Ezért azonban komoly árat kellett fizetni. Egy valamirevaló hotel beruházási költsége 1,5—2 milliárd forintnál kezdődik. S bár a befektetett devizát 6-8 év alatt árbevételként viszontlátják az építtetők, a forintban számolt tényleges megtérülési idő 15 év körül alakul. A kamatokat és a törlesztőrészleteket viszont minden évben fizetni kell. Parti János, a HungarHotels általános vezérigazgató-helyettese: „néhány éve nagy feltűnést keltett, amikor vállalatunk bruttó árbevétele meghaladta az egymilliárdot. Tavaly ezt már közel hatmilliárdra tornáztuk fel, az adózás előtti eredményünk pedig 764 millió forint volt. A mérleg másik serpenyőjében viszont közel négymilliárdos hitelállomány van. Tavaly összesen 503,3 milliót fizettünk vissza kamatként. Az adózatlan nyereségből 36 milliót, az érdekeltségi alapból 206,5 milliót törlesztettünk. Végül 100 millió forint maradt a szabad döntésű alapban. Ebből 60 millió kell a legszükségesebb kiadásokra, hogy egyáltalán működni tudjunk. Ilyen körülmények között saját tőkéből új beruházásra még gondolni sem lehet, sőt még arra is képtelenek vagyunk, hogy jelenlegi szolgáltatásaink minőségét javítsuk”. Kőszegvári Ferenc, a Danubius vezérigazgató-helyettese: „Ahhoz, hogy a számottevő utazási irodák dinamikus és főleg perspektivikus cégként könyveljenek el bennünket, évi 350-400 új 3-4 csillagos férőhellyel kellene bővíteni kapacitásunkat. Ezzel szemben még legalább két évig egyetlen új ággyal sem tudunk számolni, így a növekvő keresletet lehetetlenség kielégíteni, ami óriási bevételtöbblettől fosztja meg az országot.” Nemcsak a fejlesztésre fordítható pénz hiánya okoz fejtörést a szállodavállalatoknak, hanem a karbantartásé és a felújításé is. Harbula Gyula, a Pannónia vezérigazgató-helyettese elmondta, hogy tavaly a talpon maradás érdekében amortizációs alapjuk egy részét kénytelenek voltak más célra felhasználni, mint amire azt ténylegesen kellett volna. Mivel a szükséges berendezési tárgyak, gépek jó része tőkés importból származik, karbantartásukra, pótlásukra értelemszerűen devizára lenne szükség. Ez viszont csak rendkívül korlátozottan áll a szállodák rendelkezésére. Szauter István, az Országos Idegenforgalmi Hivatal osztályvezető-helyettese: „A vállalatok devizaellátása korábban osztogatásos rendszerben történt. Ez úgy működött, hogy az egyes cégek jó előre bejelentették következő évi várható igényeiket, amelyeket a Belkereskedelmi Minisztériumban vizsgáltak felül. A megítélt devizakereteket a szakosított külkereskedelmi vállalatokon keresztül használhatták fel. Túl azon, hogy ebből a mechanizmusból eredően — kényszerűségből — (Folytatás a 4. oldalon.) Az útnak át kell törnie A pangás időszakának hibáit még mélyrehatóbban elemezve, az okokat feltárva, tovább kell folytatni a Szovjetunióban megkezdődött átalakítást, amely az egyetlen járható út az ország társadalma számára. E feladatkör szerves részeként tovább kell fejleszteni a gyökeres gazdasági reformot, amelyet úgy kell végrehajtani, hogy annak eredményei már a közeli jövőben az ellátás javulásában, a nép életszínvonalának emelkedésében is megmutatkozzanak. Ezt az útmutatást adta az SZKP XIX. országos értekezlete. A tanácskozás elsősorban a párt szervezeti átalakításának, élcsapatjellege erősítésének, a társadalom demokratizálásának, a politikai jogrendszer reformjának, a nyilvános politizálás követelményei további erősítésének kérdésével foglalkozott, felmérte az áprilisi KB-ülés és a XXVII. kongresszus, az átalakítás kezdete óta megtett utat, és kijelölte a következő kongresszusig elvégzendő feladatokat. Bebizonyosodott: nem volt megalapozott azoknak az aggodalma, akik a visszavonulást vagy lassúbb előrehaladást elrendelő parancsot vártak az értekezlettől. Ha az új irányvonal történelmi szükségszerűség — márpedig az! —, sorsa attól függ, hogy minden egyes ember — korábbi véleményétől függetlenül — mennyire ismeri fel ezt a szükségszerűséget és milyen energiával dolgozik érvényesüléséért. Június 28-tól július 1-jéig a pártértekezlet hangulatához ugyanúgy hozzátartoztak a hatalmas érdeklődéstől kísért sajtóértekezletek, a moszkvai lakásokban villódzó felhangosított tévékészülékek, az újságosbódék előtt kígyózó sorok, mint a Kongresszusi Palotában még soha nem tapasztalt őszinteséggel, az országban több mint 60 éve példátlan szókimondással kifejtett vélemények. Az értekezlet a gazdasági reformok sikerének előfeltételeként értékelte a politikai intézményrendszer átalakítását, s megállapította, hogy a tavaly júniusi KB-ülés, az elfogadott vállalati törvény, az új szövetkezeti törvény és a kolhozkongresszus nyomán a gazdasági reform előrébb tart. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna a gazdaságra vonatkozó súlyos és hangsúlyos mondanivaló. Gorbacsov főtitkár előadói beszédében rámutatott, hogy a kedvező mozzanatok ellenére lassan javul a gazdaság állapota, különösen az életszínvonalat tekintve. A múltban elkövetett hanyagságok egy része csak most került felszínre, a kép kedvezőtlenebb, mint amilyenre korábban számítottak. A szovjet vezető egyenesen az új gazdasági mechanizmus megtorpanását emlegette, amely bizonyos mértékig azzal magyarázható, hogy a reformot menetből, egy működő ötéves terv kereteiben kezdték el, nem határozták még meg a terv új szerepét, fennmaradt az elavult új árrendszer, a nyersanyagok és a termelőeszközök központosított elosztásának gyakorlata. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nehéz leszámolni a korábbi utasításos módszerekkel, hogy az irányításban dolgozók egy része még szembeszáll az újjal. A főtitkár szavait alátámasztotta Leonyid Abalkin, az Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója. A neves tudós kifejtette, hogy nem történt áttörés a gazdaságban. A termelőeszközök és a fogyasztási cikkek, a felhalmozás és a fogyasztás arányváltozása éppen a kívánttal ellentétes irányú. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy akár a politikai intézményrendszer reformjának elodázása árán is a gazdaságra kell összpontosítani. E nézetről alakult ki az „ Abalkin-vita”, amelyben Gorbacsov a gazdasági determinizmus egyoldalúságára, a politikai felépítmény lebecsüléséből fakadó veszélyekre hívta fel a figyelmet. A „nők városaként" számon tartott Ivanovót szerszámgépipari központtá változtató Kabaidze vezérigazgató a példátlanul nagyszámú minisztérium feleslegességét bizonygatta. Szerinte olyan koordinációs központok kellenek, amelyek munkája hasznos, így szívesen fizetik azt meg a vállalatok. Az eredmények között említette a külgazdaság reformjából származó új lehetőségeket, az üzleti célú kiutazások megkönnyítését, a vállalati valutagazdálkodás ésszerűsítését, a nemzetközi munkamegosztásba való aktívabb bekapcsolódásra kapott jogot. A főtitkárnak a külgazdasággal kapcsolatosan hangsúlyozta, a rubel szabad átválthatóságának megteremtésében, az egységes szocialista piac létrehozásában látják a távlatokat a Szovjetunióban. Az apró „helyi érdekű" felvetésektől a legfontosabb országos kérdésekig terjed, és témáját tekintve rendkívül sokrétű mindaz a mondanivaló, amelyet a pártértekezleten és annak kapcsán, a felszólalásokban, továbbá írásban, az értekezlethez írott levelekben, a sajtóban kifejtettek a küldöttek és szinte az egész lakosság. A szovjet társadalom életének számos területét érintik a meghozott nagy horderejű határozatok. Mint az ilyen tanácskozásokon általában, az eredményességet ezúttal sem a konkrétan megfogalmazott hogyanok számában kell keresni. Az átalakítás, a szovjet reform további sorsát illetően döntő szót mondott ki az SZKP XIX. országos értekezlete. Az itt megkezdett munka a kidolgozott útmutatás alapján folytatódik, a párt vezetése, minden egyes tagja, az egész szovjet nép munkaprogramot kapott az elkövetkezendő évekre.