Film Színház Irodalom, 1941. január-június (4. évfolyam, 9-26. szám)

1941-02-28 / 9. szám

tusként, e­m­­beri k­ö­z­e­l­s­é­g­b­e tudja hozni a pópa falánk, esetlen, ala­muszi, kapzsi, simán brutális, hús­­vér alakját, hogy a másik pillanatban jelképessé nagyítsa: valóságos démonná, olyan ördöggé, amilyentől az ő elhódított parasztjai rettegnek. Külön elismerésre méltó az, hogy a művész nem akart m­in­de­n­á­r­on mást csinálni, még az igazság rovására is, mint elődje. Megdöb­bentően valószerű alakítása emlékeztet Gál Gyula felejthetetlen p­ó­p­a alakj­ár­a. A múltakra emlé­kező néző lelkének tükrében össze­forr a két nagyszerű szín­ész alakítása egyetlen monumentális egésszé! Nagy István kolozsvári szí­nész formálta meg Simándy Pál alak­ját. Rokonszenves egyéniség, jóízű a magyar beszéde, őszinte a heve­­lényé­ben valami nagyon megnyerő ma­gyar férfiasságot érzünk! L­u­kács Margit párducszépsége a nőies odaadás szelídségében és szépségében olvad fel. B­e­r­k­y Lili a papné pasz­­szív alakjának ad életszerűséget. M­é­­s­záros Ági a virágillatos tavaszi mezőt juttatja eszünkbe üde és verőfé­nyes alakításaival. A nemere üvölté­sében és a vészharangok komor zúgá­sában vigasztalóan szól az ő pitypa­­lattyhangja. Nagy Adorján és Ó­nody Ákos két fenyőfából faragott kemény és komor magyar férfialakot állít elénk, erővel és egyszerűséggel- Irányi Irén Sára nénéje csupa ked­ves erdélyi íz és szív. N­a­s­zód­y, Bodnár, B­az­s­a­y, K­ab­ók, P­a­­taky és Ra­jczy nevét se felejtsük ki abból, a jellegzetes embersorsból, amelyet lelkesedéssel és jellemző tehet­séggel varázsoltak színpadra a színé­szek. Horváth János első felvonás­beli tájképe szép, Kiss Ferenc ren­dezése pedig kifogástalan. Nem szeret­jük azonban, hogy kihagytak a darab­ból egy jó tömeg­jelenetet és kihagy­ták a sziklákat rázó magyar keserv ősi harangkongását: »A régi szép magyar nép, az ellenség téged mikép szaggat és tép... Balassa Imre * Érdekes Don Juan-felújítást láttunk a héten... A halhatatlan Mozart halála évé­nek m­ásfél­ százados fordulójáról ezzel a kü­lönleges fontosságú művészi vállalkozással emlékszik meg az Operaház s vele együtt az Operabarátok Egyesülete. Ez a csodála­tos remekmű, az »operák operáját, a leg­nehezebb előadási problémák egyike volt mindig s az marad nyilván ezután is. Da Ponte Abbé, amikor hozzáfogott a librettó­hoz, azt mondta: »Dante poklára fogok gondolni ma éjszaka, amikor Mozart számá­ra dolgozom__« Az Inferno borzadályát ki ne érezné a nyitány tragikus bevezető ré­szének hallatára és csoda-e, ha számos Mo­­zart-magyarázó zenei tragédiának hajlandó felfogni ezt a különös vígoperát. Amellett akadt nem egy kiváló szakértő, sőt, aki a Don Juan előadásához leginkább illő stílus­­keretnek a­­ bábszínházát minősítette. Ez a két véglet. Közöttük hányféle lehetőség! Ilyen, semmi mással össze nem hasonlít­ható, önmagában külön világot jelentő alkotás­nál egyedül üdvözítő színpadi értelmezést követelni, vagy erőszakolni, elméleti alapon, nem lehet, de nem is jogosult. Ez persze semmivel sem csökkenti a min­denkori gyakorlati megvalósító mű­vészi felelősségét. Ezt a felelősséget Ré­kai András elismerésreméltó bátorság­gal vállalta. Rendezésében olyan utat vá­lasztott, amely szerintünk ellenkezik a Mo­­zart-zene lényegével. Ez a Don Juan-elő­adás Oláh Gusztáv rikítóan valóságszerű, démonikusan elvont színpadával, inkább a külső, mint a belső történésnek ad otthont, inkább a drámai gesztusoknak, mint a drámai hangulatoknak. De meg kell adni, hogy tervét Rékai következetesen vitte ke­resztül a játékvezetésben és szervesen összehangolta Ferencsik János tehetsé­ges karmesteri munkájával. Általában jól játszanak, d­e talán még jobban muzsikál­nak ezen a Mozart-színm­űson a szereplők, akik Is­a­t­a­k­y Kálmán nemes stílus­ban énekli, gyönyörű hangú Don Ottavió­­jón kívül szinte valamennyien újai­. A címszerepet először alakítja Losonczy­ György. Meglepően finom érzékkel csi­szolta hozzá súlyos baritonját a Mozart­­stílushoz. Alakításába azonban a kelleté­nél több tragón vonás vegyült s kevesebb cinikus fölény, mint szerettük volna. Ami­lyen az úr, olyan a szolgája: a remek hangú Székely Mihály Laporellójá­­ban is főként az énekbeli kvalitások tündö­kölnek. A­agyon finom, megható és a drámai ki­törésekben is illúziót keltő Tamás I­lo­n­­k­a mint Donna Anna. Rigó Magda biz­tos föllépésű, muzikális Elvira. Gyurko­­vics Mária még kissé bátortalanul ke­resi a Derlinához illő hangvételt. Há­mory Masottója kifogástalan. A kor­­mányzó szólamában Fodor János gyö­nyörű orgánuma nagy értéke az előadás­nak. Lányi Viktor: A­ világot jelentő deszkák trónkövetelői ismét romantikus, regényes légkörben, Harsányi Zsolt :Zenélő árat című han­gulatos vígjátékában mutatták meg macs­kakörmeiket. A fiatalokról sokszor megírt­juk már, hogy inkább szívük szerint valók a kosztümös történelmi darabok, mint a modern társdalmi szövegek. A kiforratlan színészegyéniségnek, a még bátortalan gesztusoknak szükségük van a kosztüm teátrális hangulatkeltésére. Csak később, egy-két év múlva, ha már közelebbi rokon­ságba jutnak a színpaddal és a közönség­gel, érkeznek el arra a pontra, ahol a kosztüm nem jótékony mankó vagy disz­krét spanyollal többé, hanem egyszerű ki­­fejezési eszköz a színész kezében. De ami a kosztümön belül van, az el-el­­kapott, csak most születő gesztusokon túl, az már igazi színészmunka. A fiatalok leg­erősebb pont­ja a hang, a beszéd nyugodt, biztos technikája. Itt vannak igazán birto­kon belül. S ha egy percre eltéved sze­­münk a színpadról, egy pillanatra elka­landozik a páholysorok felé, vagy szórako­zottan elbabrálunk a színlappal, a színpad felől jövő hangok már az érett, elhivatott színészi átélés, a forró színpadi élmény hangjai. Miért nem halljuk az akadémikusokat a rádióban? A finom, fejlett beszédtechnika így tökélete­sen érvényesülne s a műsor is csak nyerne vele. A darab színes, hangulatos romantiká­ját a nők értették meg jobban. Lányi Ágnes teljesen kiforrott, rutinos színész­nő, ő az együttes legfigyelemreméltóbb tagja. Sipos Ilona sok humorral és élénkséggel kelti életre a poétalelkű, de életvidám eladó lányt, Reder Katalin, V­ár­ad­i Györgyi, Z­sillé­y Margit és Vágó Éva kisebb szerepekben hibátlanok voltak. A férfiak közül Turgonyi Pál Szakács Zoltán és Fábry Zoltán emel­kedett ki, sok karakterizáló készséggel, de kevesebb valóságérzékkel mint a nők Ugyancsak típust formált szerepéből T­o­r­­dai Gábor, Bodor Tibor és Horváti Tivadar. Csak ennyit írtunk ide, írhattunk volna két ennyit. Szép előadás volt. A ren­dezést Lehotay Árpád végezte. Papp Antal Kiíró Magda és Losonczy György Hámory Imre és Gyurkovits Mária Operaházi Don Juan (Vajda M. Pál felv.­ Tahiné nagyasszony (Irányi Ágnes) két lányával (R­édei Katalin és Sípos Ilona) Kikaparom a szemét! Bodor­­Tibor és Sipos Ilona Sziniakadém­iai vizsgaelőadás: Zenélő óra (Escher felv.)

Next