Film Színház Muzsika, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám
Costa Gavras, Vives Montand, Irene Papasa, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája A hatalmi realitások pokoli szorítása ennek a filmnek nem csupán témáját, de születését is meghatározta. Costa Gavras, a rendező hónapokig kísérletezett, egyre reménytelenebből, hogy producert találjon ehhez a filmhez, amelyet Vasziliszkosz regénye alapján egy fasiszta bűntett leleplezésére tervezett. Csakhogy a bűnösök közben hatalomra kerültek: kormányt alakítottak és némaságra kárhoztatott hazájuk minden gazdasági, pénzügyi és diplomáciai eszközén azóta is teljes szabadságban uralkodnak. A világ megveti, elítéli és kiközösíti a görög katonai junta gyilkos fasiszta ezredeseit, a látszat kedvéért még cinkos pártfogói is rosszallani kénytelenek fennállását... De más a szó és más a tett. Nyílt titok, hogy a NATO stratégiai szempontjai vezették az amerikai politikát, amikor az ezredesek puccsát a kulisszák mögül támogatta, hatalomra segítette. A NATO gazdáinak nyomasztó álmaiban felrémlett a polgáriradikális Papandreu miniszterelnöksége alatt egy lehetséges népfrontfordulat kísértete... A katonai paktum pőre stratégiai érdekeiről volt szó, a formaságokat tehát bátran sutba lehetett vágni. A puccs sikerült. Ennek következtében a film megszületésének története alighanem cselekményével egyenrangúan izgalmas krimi: miképpen kísérletezett a rendező, hogy pénzt, forgatási helyszínt találjon, s miképpen mentek füstbe az elképzelések újra meg újra, bizonyos „reálpolitikai” meggondolások miatt. Nem lehetett a filmet Olaszországban forgatni... (Túl forró a téma egy országban, ahol a híres Sifar-botrány leleplezte egy görög típusú katonai hatalomátvétel konkrét előkészületeit.) Nem lehetett az ezredesek rezsimével nyíltan is rokonszenvező Spanyolországban, de nem akadt pénzember a filmhez sem de Gaulle tábornok Franciaországában, de még a Munkáspárt által kormányzott Angliában sem. Hja, a gazdasági kapcsolatok, a diplomáciai realitások! Costa Gavras forgatókönyve alighanem egy elfelejtett gépírásos példány formájában porladt volna szét, ha Algír nem jelentkezik, így végül itt születtek meg az eredetire emlékeztető helyszínek, s itt született meg a film. Ez a film elsősorban nem a filmművészet, hanem a politika szférájába tartozik, s csak mert olyan szenvedéllyel, igazsággal és tehetséggel szolgálja a maga politikai célját, azért lett igazi tényezővé a művészet síkján is. A film története igaz. Egy Szalonikiben tartott nagygyűlésen előre kitervelt módon, pontos menetrendet tartva, megölték Lambrakiszt, az akkor legálisan működő haladó EDA párt egyik legnépszerűbb vezetőjét. Hogyan igyekeztek a hatalom képviselői a maguk felbújtói, megbízói és cinkosi szerepkörét eltussolva, egy pártatlanra álcázott, eleve hazug vizsgálat segítségével félrevezetni a felháborodott közvéleményt, s hogyan hiúsult meg szándékuk egy hivatását komolyan vevő, a valódi igazság kiderítésére törekvő fiatal vizsgálóbíró, meg az őt támogató becsületes, haladó emberek tisztességén? — erről számol be a film a szűkszavúan dokumentális stíluseszközeivel, a rekonstrukciós műfaj remek példájaként. Vasziliszkosz könyve és Costa Gavras filmje semmit a valóságból el nem hallgat és semmit a tények vádló felsorakoztatásához hozzá nem tesz. A többlet e tényeknek lélektanilag, társadalmilag és politikailag igaz, felismert és a tömegek számára is felismerhetővé konkretizált logikája adja. „A születő fasizmus anatómiája”, ez is lehetne a film címe. A Lambrakisz-gyilkosság — persze a hely, az idő s a helyzet diktálta különbségekkel —, de valahogyan mégis a görög ezredesek Reichstag-pere. A gyűlöletesen átlátszó hazugságok erőszakos elfogadtatásának szándéka, a bűnbakok keresése, a célratörő, gátlástalan, gyilkos indulatok rokonsága fűzi össze a két ügyet. Remek, ahogyan a film a fasizmus társadalmi hátterét festi. Kisiklott életű, bamba és reménytelen söpredék, a nagyvárosi lumpenelemek mindenre kész falkája, eszközként az elegáns urak, kimért szavú főhivatalnokok és magabiztos, gátlástalan generálisok markában, napidíjra, iparengedélyre, baksisra lesve, tátott szájjal, s közben ólmos botot, revolvert szorongatva a belső zsebben ... Costa Gavras a „Tökéletes bűntény” című film rendezőjeként már bebizonyította, hogy pontosan ismeri a krimi műfaját. És szakmailag tökéletesen megcsinált krimijét annak természete szerint két héttel a vetítés után már tökéletesen elfelejtettem. Most viszont, hogy tehetségét egy valódi és igazán vérforraló igazi krimi feltárásának szentelte, felejthetetlent alkotott. Nem csupán a főszereplők kitűnő játéka miatt. Yves Montand kimért, megfontolt baloldali politikusfigurája, vagy Trintignant meggyőzően formált ifjú vizsgálóbírója, Irene Papas sallangtalan, igazi tragikumot hordozó feleségalakja színészileg kitűnő teljesítményt jelent ugyan, de a filmben mégsem a színészi játék az emlékezetes. Hanem maga a mű, mint részeire szétbonthatatlan egész. Ravaszság és megfontoltság, gonosz cinizmus és elszánt igazságkeresés, aljasság és hősiesség megejtően igaz párviadalát látjuk, egy első betűtől igaz dráma kibontakozását. Azaz a jó és a rossz vérre menő, halálon túl is tartó küzdelmét, a fasizmus és a tisztesség harcát. Ha úgy tetszik: krimi. Ha úgy, hát történelem. Napjaink egyik legfőbb, legelgondolkoztatóbb igazsága, hogy mostanában a történelem írja a legtökéletesebb krimiket. Csak tehetségesen és hittel kell filmmé formálni az igazat. Úgy, mint Costa Gavras és alkotótársai tették. Geszti Pál Yves Montand (középen) egy megfontolt baloldali politikust alakít