Film Színház Muzsika, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-11-08 / 45. szám

8 BEMUTATÓK VIDÉKEN PÉCS Judit A pécsiek ezúttal is valami olyan újat kerestek, ami — ha régebben íródott is — a mának beszél. Girau­­doux Judit című tragédiája ilyen, most mutatták be először Magyaror­szágon. 1931-ben keletkezett, ihletője alkalmasint Jouvet, 1961-ben újítot­ták fel Párizsban, Barrault rendezésé­ben. A Judit és Holofernész-legenda antibiblikus, jellegzetesen giraudoux-i feldolgozása ez; arról vall, hogy az egyéni lázadás tragikus fensége soha­sem hozhat győzelmet. A Le Monde kri­tikusa 1961-ben azt írta, hogy e dráma „az Isten haláláról szól”. A Judit köl­tészete, a gondolati tisztaság, az a me­legítő emberség, mely árad belőle, szép nyelvezete (Czimer József és Ga­lamb György kitűnő fordításában) al­kalmassá teszi, hogy mai színpadjain­kon megszólaljon. Az előadás korrekt, de egyenet­len. Dohai Vilmosnak, a jeles ren­dezőnek — a színpadról legalább is ez derült ki — ezúttal nem volt elég mély mondanivalója a Judittal, túl a történeten­ klasszicizáló játékstílus, s az ugyanilyen jelmezek pereltek Girau­­doux áttételesen költői szövegével. Hiába tehetséges ezúttal is Ronyecz Mária, ez a gondolkodó, drámaian ér­telmes és kellően érzelmes színésznő a címszerepben, hiába remek Holl Ist­ván Holofernésze vagy néhány olyan figura, mint Győri Emilé, Bősze Györ­gyé, Orbán Tiboré (utóbbinak jelenete Ronyeczcal jó példa lehetett volna a já­ték stílusára), vagy Kézdy Györgyé — az együttes nem tudta bemutatni a dráma teljességét. Megemlítjük még Bázsa Éva, Galambos György, Faludy László és Antal Anetta nevét, így hát, sajnos, a tiszteletre méltó szándék elismerése mellett a Judit még nem költözött át igazi szépségében a drámatörténetből a magyar játékszín valóságába. (d. i.) VESZPRÉM Királycsel V­alamikor — a történelmi anekdo­ták divatja idején — Mátyás ki­rály, Kinizsi Pál, de még a háromszáz­hatvanöt óráját folytonosan „összehan­goló”, pokolbéli szellemekkel cimbo­ráló Rudolf császár, s az okkal-ok nél­­kül mértéktelen szerelmi étvággyal gyanúsított Mária Terézia is csattanós­­borsos, meghökkentő vagy nevettető történetek alanyává lett. Az újságot, a történelemkönyvet, az emlékbeszéde­ket és a viccet egyszerre helyettesítet­te a műfaj, amelynek harapósabb s szelídebb, kihegyezettebb vagy pusz­tán nevettető változatai oly bőségesen szórakoztatták sok-sok nemzedéken át a tiszteletlenségre s a mozgásra egy­aránt hajlamos eleinket. „Vitám et sanguinem!” — az életün­ket és vérünket a császárnő háborújá­hoz felajánló urak között többnyire akadt valaki, aki lompos bajuszába jól hallhatóan beledörmögte, hogy „sed avenam non” — ami azt bizonyítja, hogy az önérdek emelkedett hangú tisz­telete mellől a hajdan való időben sem hibádzott a valóságos érzéseket felvil­lantó humor. A jó hangulat, a fűszeres ételek és a szabadidő bősége növelte történetekké, a boroskancsók szellemei hizlalták inkább tiszteletlenné, mint lázadóvá a történelmi anekdotát. Az­tán jöttek a modernebb idők: a mű­faj terebélyesedett, hitelesedett, s nagy írók tollán lett a kifejezés, az ábrázo­lás egyik műformájává. Ma már csak mint forma — mint a színpadi játék külső burka — kelhet új életre. Mint a „Királycsel”-ben, ahol az önmagá­ban is mulatságos történelmi inter­mezzo egy intellektuális és groteszk előadásmód s egy fanyar-gúnyoros írói hozzáállás érdeméből egyszeriben igazi gondolati tartalommal telítődik, s ahol — éppen e gondolati telítettség okán, magunk fedezünk fel bizonyos általá­nosabb, s a konkrét, ábrázolt koron túlmutató jelenségeket. Száraz György, a „Királycsel” írója pontosan tudja, hogy a hajdani Zsig­­mond király siklósi bezáratásának s a várfogságból a trónra történő vissza­kapaszkodásának históriája önmagá­ban nem lenne érdekes, ha nem vil­lantana fel olyan kérdéseket — ural­­kodnivágyásról, hataloméhségről, kö­pönyegfordításról és pőre, büszkén vállalt cinizmusról —, amelyek min­den korban léteznek. Ez a groteszk, szándékos anakroniz­musokkal megtűzdelt (helyenként túl­ságosan is megtűzdelt) játék nem nö­veszthető fel egyetlen jelképrendszer­ré. Zsigmondban, a börtönéből fondor­­kodó, trónra törő fogoly-királyban nincs elrejtve „valaki más” és sem Kanizsai érsek, sem az egymással ma­rakodó, a politikai időjárás változásait idejében kiszimatolni igyekvő főurak nem álcaként hordják nevüket s kö­zépkori jelmezüket. (Igaz, hogy e jel­mezek — Székely Piroska tervezői jó­voltából, kitűnően éreztetik a játék kettősségét: a tizenötödik század di­vatja a teenager-viselettel, s a nap­­szemüveges, kámzsapulóveres módival békés együttélésben jelentkezik a szín­padon.) Hanem a többé-kevésbé pusz­tán anekdotikus érvényű cselekmé­nyen belül, a figurák, a jellemek mu­latságos és tehetséges kidolgozásával az író végül is sokkal többet ad, mint egy középkori politikai fondorlat raj­zát: a kicsinyes hatalomvágy, a poli­tikai öncélúság, a zsíros koncra mo­rogva gyűlő törtetés képét festi. Nem sok értelme lenne azt firtatni, mit ihletett Bernard Shaw „Szent Jo­hannájának befejező jelenete a Zsig­­mond siklósi börtöncellájában megje­lenő szellem­alakok jelenetéhez, s mit Dürrenmatt „Nagy Romulus”-astak hangvétele, technikája az egész kon­cepcióhoz. Lehet, hogy semmit, elvég­re a színpad történetében minden volt már, méghozzá ezerféle színben-vál­­tozatban. A történelmi groteszk műfa­ja meg különben is világosan teszi fel a kérdést: mulatságos-e, elgondolkoz­­tató-e, összhatásában s részleteiben, túl a valóságon — igaz-e? A „Királycsel” — néhány túlbonyo­lított, s a főcselekmény vonalát ezál­tal kissé áttekinthetetlenné bogozó részlete ellenére igaz. Főként figurái­ban, amelyeknek plasztikus megformá­lására maga a cselekmény tulajdon­képpen csak kitűnő ürügynek bizo­nyult. Sándor János jó tempóérzékkel állí­totta színpadra a produkciót: két re­mek „húzása” , a Fehér Miklós gigan­tikus sakktáblát jelző díszlete, amely a gyors színhely-változásokat techni­kailag is megoldja, dramaturgiailag is „helyére teszi” — és a kísérőzene. (Nem ártana feltüntetni a színlapon.) Orff „Carmina Burana”-jának barát­kórusa, amely kitűnően talál hangulat­ban, mondanivalóban a pillanathoz, amelyben felhangzik. A népes szerep­lőgárda felsorolására nincs módunk, de indokunk sem, jó néhány figura csak „skicc”-ként jelenik meg a szín­padon. A főszereplők közül Horváth Sándor porkolábja remek jellemrajzot ad a mindenkit és azonnal hűségesen kiszolgáló, folytonosan beijedt, s foly­tonosan urai elismerését leső szolgalé­­lekről, s kitűnő alakítás Tánczos Tibor KIRÁLYCSEL: Zsigmond és Borbála, (Balázs Péter és Demjén Gyöngyvér) Kanizsai érsek interjút ad a titkos értekezlet után az izgatott ripor­tereknek (az érsek középen: Dobák Lajos) ►

Next