Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

Elbert János fordította a darabot. És nemcsak azt, hanem — a szerepe­ket is: sajátos magyar nyelvet — mást és mást teremtve házfelügyelőnek, cárnak, betörőnek. Olyan ötleteinek, hogy a „régiül” beszélni képtelen filmrendező szájába „isa pur és h­o­­mu” szavakat ad, az író — ha élne, ha elmagyarázhatnánk neki! — igen­igen örülne. Major Tamás játssza a két Iván Va­­sziljevicset. Házfelügyelője úgy gro­teszk, úgy nevetséges, hogy a hideg futkos a hátunkon: mennyi veszélyt rejt ez az alakoskodó, ez a rosszindu­latú, ez a gyanakvó típus. A házmes­ter az írói kézzel gazdagabban meg­alkotott figura. Major is az ő mezé­ben érzi jobban magát; cárja, a sze­rep szűkebb lehetőségei miatt, egy ár­nyalattal halványabb. Major Tamást új nagyszerű alakítása után szívesen látnánk Bulgakov „Moliére”-jének címszerepében is. Törőcsik Mari im­már mindent tud! Három nagy jele­nésében a színészi alkotás tökéletes perceivel ajándékoz meg: kétarcú Zi­­naidája hosszú elemzést érdemel: ho­gyan rakódik össze vörös parókából és szelídségből, prémkucsmából és sima fejkendőből, kopejkás hisztériából és teát készítő, fáradt asszonyiságból. Sztankay István csaknem Osztap Bendert farag a talpraesett betörőből, annyi zsivány kedvességgel, szeretni való bájjal rabolja ki a ruhás szek­rényt vagy a történelmet. Sinkó László feltalálója a játéknak tán legnehe­zebb szerepe, úgy protagonista, hogy közben, majd mindig, „untermann­­nak” kell lennie. Emberi tisztaság, rendíthetetlen hit, ábrándos rajongás sugárzik Sinkó alakításából, egy kis­sé mintha Bulgakovot is játszaná. Mulatságos perceket szerez Szendrő József akkurátus íródeákja, Horváth József Spak polgártársa, Gyulay Ká­roly filmrendezője, Pártos Erzsi ház­­mesternője, Kalpagos Sz. Ágnes, Su­gár Lajos, Gyalog Ödön és Kun Tibor játssza a darab egy-egy epizódfigurá­ját. Bakó József ismét ügyesen ki­használható színpadot szerkesztett — egy talpalatnyi helyen. Schaffer Ju­dit jelmezei közül Zinaida „álombun­dája”, Iván Vasziljevics kötöttmellé­nye és Spak „keresztbe-ruhája-zakó­­ja” tetszett leginkább. Fővárosi Operettszínház NÉGYEN PIZSAMÁBAN Nevetésünket itt semmi sem árnyal­ja. A „Négyen pizsamában” ugyanis — párizsi környezetben „nemzetközi” szereplőkkel — a „Nem magánügy” című szovjet vígjáték (Iszajev és Ga­­lics írta, nálunk 1953-ban játszották nagy sikerrel) ötletéből készült, meg­hagyván, sőt, interkontinentális mé­retűvé kitágítván azt a szép gondo­latot, hogy az embereknek, nehéz helyzetben, segíteniük kell egymá­son. Az ősdarabból Kardos G. György írta ezt a zenésítésre szánt változatot. Az eredeti játék szállodai szobájából itt is szállodai szoba maradt, egyetlen szoba, némi előtérrel ugyan; megma­radt tehát a figurák behozásának és kivitelének fokozott nehézsége. Bár, ugye, a szállodai szobák táján eléggé kötetlenül járhatnak-kelhetnek az emberek. Jönnek is. A nagy jövés-menés folytonos mozgásban tartja a játékot, zenére sok a kedvező alkalom. Él is vele Vujicsics Tihamér, aki minden stílusban, minden kifejezési formá­ban, minden ritmusban bámulatosan otthon érzi magát, sikerültnél sike­rültebb számokkal tűzdelte meg a cse­lekményt. A sok jó muzsikájú dal közül is hadd emeljünk ki kettőt. Üdén, játékosan lírai az egyik, „A nap keleten kel” kezdetű, szelíden szentimentális és a „lélegzet-elállí­­tó” a másik, a „Hurrá”. Vujicsics Ti­­hamérnak kitűnő társa Brand István, a dalszövegek írója. Könnyűzenei, fő­leg tánczenei szövegírásunk kataszt­rofális eljelentéktelenedése korában, amikor a maximális „rím” így hang­zik: „járunk-várunk”. Brand István kitűnő prozódiájú verseket ír finom, okos, találó rímekkel; méltó utóda Gábor Andornak, Harmath Imrének, Szilágyi Lászlónak, akik már évtize­dekkel ezelőtt bizonyították: verset kel írni a zenéhez is, nem klapan­ciát. Kalmár András rendezése száguldó ritmusban pergeti a cselekményt Csi­­nády István jó játékteret kínáló dísz­letében. Rátonyi Róbert impresszárió­ja arról tanúskodik, mennyi új vonás tűnt fel népszerű művészünk legújabb szerepeiben: túl a „rátonyis” lendüle­ten kitűnő megfigyelésekből táplálko­zó emberábrázolása szülte ezt a figu­rát. Várhegyi Teréz Puck-szerű leány­­alakja csupa friss szín a zenés szín­padok sok szabványszíne után. Kon­rád Antal pedig olyan szeretetre mél­tóan játszik el egy ábrándos szemű, félszeg szerelmes szovjet mérnököt, hogy telitalálat-figuráját kedvünk volna átcsalogatni más darabokba is. Kertész Péter már egészen sajátos egyéniségévé nőtt az új törekvésű ze­nés játékoknak; ő a cselekmény mo­torja ; rokonszenves, szépen beszélő színész. Homm Pálnak egy angol ez­redes sablonjába sikerült új vért fecs­kendeznie: igen mulatságos. Kovács Zsuzsa szerepével kissé mostohán bántak az írók. Fónay Márta ellen­állhatatlanul játssza a hajdani cirku­szosnőt, ifj. Latabár Kálmán pedig az örökké megérkező Giacomót (de miért a név második szótagját hangsúlyoz­za, amikor az elsőt kell!). Rajnay Elly, Pogány Margit, Arányi Adrienne és Márkus Ferenc egy-egy epizódjára emlékszünk vissza szívesen. Az Artis­taképző növendékei szépen szerepel­tek. NÉGYEN PIZSAMÁBAN. Teljes a félreértés-sorozat (Kovács Zsuzsa, Konrád Antal, Rátonyi Róbert, Homm Pál, Várhegyi Teréz) Valaki a maffiától (Dvorák István, Kertész Péter, Várhegyi Teréz) (MTI — Fotó: Keleti felv.) .

Next