Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

OPERÁBAN, HANGVERSENYTEREMBEN ERKEL SZÍNHÁZ:PORGY és BESS Rendkívüli, bátran mondhatjuk: merész vállalkozásba fogott az Ope­raház, amikor elhatározta, hogy be­mutatja Gershwin: „Porgy és Bess” című operáját. Amikor „merészet” mondunk, nem elsősorban a zene mo­dernségére gondolunk — elhangzot­tak már ezen a színpadon a század jóval merészebb hangvételű alkotásai is —, hanem mindenekelőtt a zene egyedülálló stílusára, s a Porgy kü­lönleges, nagyon távoli, többségünk számára csupán olvasmányélmények­ből ismerős néger világára. Nem volt hát indokolatlan a fokozott várako­zás, mely a premiert megelőzte: ho­gyan fog az Erkel Színház együttese megbirkózni azokkal a szerteágazó problémákkal, melyeket Gershwin műve az előadóegyüttesre ró? Sietünk leszögezni, hogy a fáradozást dicsére­tes eredmény és megérdemelt nagy siker koronázta, mintegy igazolva azt a többször hangoztatott megállapí­tásunkat, hogy a rendelkezésre álló erők körültekintő és megfontolt kon­centrációjával a színház „rendkívüli”, „merész” feladatok megoldására is képes. A „Porgy és Bess” színpadán a dél-karolinai Charleston város néger­negyedének világa, különleges közös­sége jelenik meg, átszőve a nyomo­rúság, az elvakult, gyilkos szenve­dély, a bensőséges, meghitt érzelem, a vallásos tömegrévület, s a táncban­­énekben kifejeződő mulatozás bódult örömének megannyi színével. A tiszta érzelmű, nyomorék Porgy, a megvetett kokott, a kokainista Bess és az izom­kolosszus Crown his­tóriája nem csupán konvencionális féltékenységi dráma, hanem sötét alaptónusú életkép, mellyel Gershwin az amerikai népi operát igyekezett megteremteni. Ám a „Porgy és Bess” — anélkül, hogy egyetlen pillanatra is alábecsülnénk zeneirodalmi jelen­tőségét — nem opera a szó hagyo­mányos értelmében. Meglehetősen heterogén mű; a zeneszerző a néger songok, spirituálék, s a jazz nem is mindig legnemesebb anyagát ötvözte egybe a századvég verizmusának és expresszionizmusának hangjával. Gershwin a musical, az amerikai né­ger népi daljáték, s a századvégi ze­nés dráma szellemét idézte fel szín­padán nagyszerű tehetséggel, ele­mentáris erejű, egyes mozzanataiban páratlanul magával ragadó, nagyha­tású muzsikában. Az előadás — néhány apró mozza­natot leszámítva —, kellemes meg­lepetés. Hiszen joggal tettük fel ma­gunknak a kérdést: egy távoli kon­tinens, idegen társadalom emberei­nek ábrázolása, de kiváltképp a né­ger zene szelleme, nyelvezete, meg­­szólaltatási módja nem készteti-e majd küzdelmes birkózásra a hagyo­mányos európai előadási stílushoz szo­kott énekeseket. Nos, az eredmény várakozáson felüli, a „Porgy és Bess’ mindkét szereposztásban igazi szín­házi élményt nyújtó, sikeres pro­dukció. Az opera rendezője, Mikó András ezúttal is tanúbizonyságát adta at­moszférateremtő készségének. Jól ex­ponálja a dráma csúcspontjait, a cselekményt hatásosan pergeti a drá­mai végkifejlethez, Porgy megrendí­tő búcsújához. Látványosan kavargó, színnel, kontraszttal gazdag tablói, tömegjelenetei (a „nép” itt szinte mindig jelen van a színpadon), igen hatásosak. Az egyéni színészi játék, a végletes szenvedélyek megjeleníté­se viszont már kevésbé árnyalatos. A négerek sajátos, hallatlanul egyé­ni mozgás- és ritmuskultúráját —, melyet fehér ember minden bizonnyal alig-alig utánozhat tökéletesen — igazságtalanság lenne számon kérni mind tőle, mind a koreográfiát az Serena és Porgy az utolsó képben (Szirmay Márta és Radnay György) Sporting Life, a kokainos csábító és Bess (Palcsó Sándor és Házy Erzsébet)

Next