Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

­Sándor G­yörgy új estjéről szív­személyes színház­ i fotóriporter szemével akkor nézek, amikor fényképezek. Úgy pró­bálok most beszámolni Sándor György új estjéről, ahogy egy tár­saságban beszéltem róla. Először, azt hiszem, azt mondtam, hogy­­ olyan est ez, ahol az ember — uram bocsá’! — röhög. Még fényké­pezés közben is. Nevet az abszurd gondolattársításokon. Azon, hogy úgy vannak a mondatok egymás mellé téve, mint a némafilmben. Mindig valami más jön, mint amit vár az ember. De ugyanakkor nem érzem, hogy erőltetett, és nem érzem azt, hogy kitaláció. Csak éppen én, a néző, nem erre gondoltam. Sándor György külsőleg a naiv festők által megfestett figurákra emlé­keztet. Henry Rousseau figuráira. És közben olyan, mintha Marcel Marceau megszólalna. Úgy vibrálnak a szövegei, mint Marceau-nak a mozdulatai. Találó egyik kritikusának egyszavas jelzője, hogy amit csinál, az szópan­­tom­im. Új estjével a korábbihoz viszonyítva, előrelépett. Régebben csak kivetítette abszurd gondolatait, képeit maga és a közönsége közé­ írott szövegére, kimondott szavára bízta teljesen a hatást. Mostani estjében változatlanul olyan erős a szöveg, hogy önmagában is megélne, de sokat ad hozzá pantomimikus eszközeivel, a kellék- és díszletelemekkel, és új műsorában íróilag is elmélyültebbé vált humora. Rövid időn belül már második szerzői estjével jelentkezett, méghozzá új, rendhagyó művészeti ággal, a teljesen szabálytalan, egyszemélyes színházzal. Hagyományos kereteket feszít szét kétórás estje alatt, előre gyártott skatulyákból sikerül minduntalan kitörnie. Indít egy üres bérlettokkal, majd egy gyufásdobozt kér, aztán bőrönddel jelenik meg, később egy nagy dobozt hoznak be... egy koporsót, végül saját maga húz be a szín­padra egy ringet és estjének egész második részét abban mondja el, egy fél bokszkesztyűvel. Azt is azért húzta fel, hogy „másoknak eggyel keve­sebb jusson”. Egy sokak által ismert mai chaplini kisember alapfigurája az övé, aki egyszerre „kiszolgáló” és „kiszolgáltatott”, aki bokszkesztyűjé­ben „fityiszt mutat az erőszaknak, csak nem látni. Ugyanis beidegződött, hogy bokszkesztyűben csak ütni lehet”. Sándor György új estjét hónapról hónapra telt ház előtt mutatja be az Egyetemi Színpadon. Mi a magyarázata ennek a sikernek? Kétségkívül az is, hogy Sándor György igen tehetséges humorista és igen jó előadómű­vész. Ez azonban még nem elegendő magyarázat. Sándor György művé­szete ki tud fejezni valami olyan kortünetet, amely a mai intellektuális érdeklődésű emberek sajátja. Humoralista ő, aki humorával moralizál. Egy hézagot talált mai művészeti életünkben és azt tölti be. A gondolko­dásra nem rest, az újtól nem idegenkedők humorigényét igyekszik kielé­gíteni. Ő a kétórás estjének írója, rendezője, díszlettervezője és előadója egy személyben. Két lábon járó egyszemélyes mozgó­színház, műsorát az egész ország pódiumaira, irodalmi színpadaira, művész-eszpresszóiba elvi­szi (korábbi estje, az „Én­­­an vagyok”, a 150. előadásnál tart), nem „haknizik”, ez a főfoglalkozása, életmódja, hivatása. (Fejes László riportja) 10

Next