Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

Katalin, a Madách Színház tagja. — A háború alatt a Belvárosban laktam, majd­nem a Dunánál. Az ostro­mot is itt éltem végig. Így Pest utolsó felszabadítottjai között voltam. Az élet első lépései egyben a pályám el­ső lépései is. A még gomolygó füstben­­porban indult el 1945 ja­nuárjában, mihelyt a Bel­város felszabadult, egyenest­­a Nemzeti Színházba. — Csakis jelen időben tu­dok beszélni az „akkor”-ról. Hiába mondja nekem nap­tár meg tükör, hogy mind­ennek 25 éve. Nekem öt perccel ezelőtt volt és így is marad. Az akkori hetek, hónapok eseményei nem egymás után, hanem egy­más mellett zajlanak az em­lékezetemben. Mert még most is zajlanak — mondja szelíden csodálkozó arccal. Fehér kosztümös alakja fi­noman, feltűnést kerülve elegáns. Beszédmodora szaggatott, igényesen keresi a pontosan megfelelő szót. — Ott tartottam, hogy me­gyek a Nemzeti felé. Me­gyek? Bukdácsolok, lapulok a szüntelenül sivító golyók elől. Mindegyikről azt hi­szem, hogy „pont a fülem mellett” ment el. Odaérek. A Nemzeti megvan. A szí­nészbejárón be is lehet menni. Már ott is sokan áll­nak, s végig az emelet hosz­­szában, amely az igazgatói irodához visz, egyre többen. Az ajtót alig tudom kinyit­ni, mert a titkári szoba du­gig van emberekkel, szürke, sovány, csillogó szemű ar­cok, mindenki egyszerre be­szél, nevetést hallok, még hahotát is. Ezek alighanem napok óta szoronganak így együtt, olyan otthonosak eb­ben az ácsorgásban. Úgy látszik, elkéstem. Egyszer­­csak el­vágódik a lárma, minden fej egy irányba for­dul. Major Tamás dugja ki a fejét az ajtón, mond vala­kinek valamit, azután eltű­nik. A lárma megint fel­csap. Ez jó párszor megis­métlődik. Egyszer csak ész­revesz, messziről int, oda­­tornászom magam az ajtó­hoz. „Akar hozzánk szer­ződni?” — kérdezi. Haza­menet már én fütyülök a golyókra. A mai olvasó kedvéért kérem, mondja el, melyik volt a Nemzeti Kamaraszín­háza. — A Bábszínház mostani épülete, a volt Andrássy úti Színház. De próbálni leg­többször Major irodájában, a Nemzetiben, és nemegy­szer Majorék lakásán, vala­hol a Városliget közelében próbáltunk. S nemegyszer ott is aludt a fél társulat, ha ránkesteledett és már nem tudtunk hazamenni... Következő szerepem egy gondolkodni tudó kis pa­rasztlány volt, Rozi, Háy Gyula „Tiszazug” című drá­májában. De ezt már a helyreállított régi Magyar Színházban játszottuk. Ott próbáltunk éppen, amikor szörnyű detonáció rázta meg az épületet az Izabella tér felől. Lerohantunk a szín­padról, ki az utcára. Három gyerek kézigránátot talált... Kettő ottmaradt, a harma­dik még... nem, ne beszél­jünk erről. Vannak sokkal napfényesebb emlékeim is. Mihelyt kitavaszodott 45 ta­vaszán, kisebb-nagyobb cso­portokban vonatra ültünk és a környéken „tájoltunk”. Egyik alkalommal egy mészbányába mentünk, öten, vagy hatan, nem tu­dom már, Majorra, Gábor Miklósra emlékszem. Szik­rázó napsütés fogadott, hó­fehér mészfal­ak, mindent megült a mész, belesüppedt a lábunk a puha, homokos úton, meszesek voltak a munkások is, az elnyűtt ru­hájuk, a hajuk, a szemöldö­kük, ahogy körénk gyűltek és hallgatták a szánkból a szót, a verset... V­égezetül még egy hír a „Szabadság” március 8-i számából: „Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója, a Nemzeti Kamara Szín­házban március 8-án be­mutatásra kerülő Tartuffe előadásának összbevételét a Nemzeti Segélyakció javára ajánlotta fel”. Ember Mária A „Tartuffe" a felszabadulás utáni korszak legnagyobb klasszikus sikere, mely — a díszletek, kosztümök válto­zásai ellenére is — mindig az eredeti eszmei koncepcióban jelentkezett a színpadon. (A képen: Ilosvay Katalin, So­mogyi Erzsi, Gábor Miklós) nem egységes stílusú résszé esik szét. Az „így jöttem" viszont már egységet teremt, a szemléletmód most már egységes, csak a szemlélőpont változik, csak e változások villódzása teremt sajátos feszültséget. Jancsó Miklós mindenesetre ebben a filmben talált rá arra­­ a stílusra, amely — több-kevesebb eltéréssel — azóta is jel­lemzi filmjeit. Vannak, akik ma már sokallják hűségét ehhez a­ stílushoz, de nekik is el kell ismerniük, hogy az „így jöt­­tem"-ben még friss a szerelem. Jancsó a rátalálás izgalmá­val és örömével bontja ki előttünk a stílus és a mű elemeit. A történet maga egyszerűségében, is szimbolikus. A mon­danivaló lényegét már a cím is kifejezi. De hát voltaképpen miről is van szó? Ki az, akinek jövetelét a film bemutatja? Látszólag egy fiatalemberét — valójában azét a nemzedékét, amely a felszabaduláskor érett felnőtté — s ezen keresztül a magyar népét, amely 1945-ben nem kisebb korszakváltozá­son ment át, nem kisebb érési folyamatot kezdett, mint ami a felnőtt­ élet megkezdését jellemzi. A mű nagysága szerintem éppen abban van, hogy egy pillanatra sem kezd erről filozofálni, hozzá reflexiókat fűzni, hanem mindent magával a történettel, az emberi akcióval fejez ki. Hiszen rólunk van itt szó, elejétől végig. Rólunk, magyarokról, akik — tisztelet a kivételnek — voltaképpen csak megéltük a felszabadulás történelmi tényét, de abban a pillanatban nem tudtuk jelentőségének megfelelő módon átélni, akik az első pillanatokban bizonytalanul és gyámol­talanul botladoztunk az újonnan teremtett térben. Jancsó nem idealizálja ezt a fordulatot, nem rajzol róla rózsaszín képet, nem festi át a háború kegyetlen tényeit egy cserkész­táborozás örömünnepévé. A magyar fiú és a fiatal szovjet katona kapcsolata is ilyen furcsán, idegenül indul, a háború sötét színeivel terhesen, hogy szemünk előtt érlelődjék igazi emberi kapcsolattá. S itt van a történet fordulópontja: a szereplők maguk sem értik pontosan, hogy mi történik velük. Csak a cselekmény többszöri színeváltása után döbben rá a főhős, hogy egyáltalán történt vele valami. Ledobták a vonatról, megverték és elkergették ,­s most egyedül ma­radva az úton meg kell állnia, hogy elgondolkozzék, mi is történt hát? Ez a pillanat a születés pillanata: amikor a kér­dés felmerül, el kell következnie a feleletnek is. A mondanivaló tehát magvas és mély értelmű, mint a Jan­­csó-filmekben általában. A megfogalmazás magával ra­­gadóan egyszerű. Itt már teljes szépségében bontakozott ki Jancsó képi fantáziája, a nagy felületek kontrasztjára épített szerkesztés, a kevés, de hangsúlyos és jellegzetes mozgás szigorú megkomponáltsága. A film pszichológiai szerkezete azonos a történelmi szituációéval, először mindent meg kell élnünk ahhoz, hogy átélhessük: minden esemény véletlen­­szerűnek látszik, csak a következő „fordulóból" visszatekintve világlik ki szükségszerűsége. Nyilvánvaló volt, hogy fel kell újítani. Most, a későbbi Jan­­csó-filmek ismeretében talán többen fogják megérteni és be­fogadni a film értékeit. Mások talán éppen általa válhatnak igazán az új magyar film barátaivá. De mindenképpen bí­zom abban, hogy az „így jöttem" meg fogja találni az utat azokhoz, akiknek szól: a magyar közönséghez. Vitányi Iván 13

Next