Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-23 / 21. szám

Mockinpott úr Miserere, miserere, megvilágosodás érje végre — énekli a két rongyos angyal Peter Weiss színpadán és sö­rösüveggel a kezükben aggódva néz­nek az élettől megvert Mockinpott úr után, aki foghagymás kolbászt zabáló, hajnecces Luciferé, a csavargó Wurst oldalán íme megint új utakra indul. De mire a részeges angyalok ezt az első együttérző szót kimondják, Mockinpott már jókora utat bejárt, a börtöntől, ahová tévedésből került, a szabadulásig, amely éppúgy téve­dés, mint amaz, csak egy kicsit rosz­­szabb, az újra felkeresett családi ott­honig, ahol egy közönséges, de leg­alább életrevágyó asszonyka lódítja ki, s a kórházig, ahol sarlatánok tévedésből kioperálnak belőle min­dent, ami emberi. Ilyenformán, sok csalódás, meg­aláztatás, elembertelenítő operáció után elvárható volna ettől a Mockin­­pottól, hogy végre valóban beillesz­kedjék abba a manipulált polgárvi­lágba, amelyet ebben a groteszk filo­zófiai játékában Peter Weiss meg­céloz. Ha mégsem következik be a feloldódás, az bizony nem azon múlik mintha Mockinpott megtörhetetlen lázadó volna, vagy jámbor, s az igaz­ság lehetőségében megtörhetetlenül hittel kapaszkodó együgyű, hanem azon, hogy Mockinpott a javíthatat­lan kispolgár, a világból mit sem értő javíthatatlan gyáva ... Peter Weiss kétfelé üt ezzel „A csökevényember tragédiájá”-v­al. A zsarnoki voltát szólamokkal és lát­szatokkal leplező polgári társadalom manipulációit, s az ezektől a mani­pulációktól szenvedő, azokat mégis lehetővé tévő „kisembert” korbácsol­ja, gyötri fáradhatatlanul. Tán azért, amiért söröző angyalai rebeg­­nek részeg imát? Hogy világosod­jék meg? Aligha. Weiss nem megté­ríteni akarja ezt a „kisembert”, in­kább megverni. Esett, szerencsétlen, alázatos figuráját felmutatni a még ébreszthetőknek, a jelenségeket meg­érteni és nem elfogadni akaróknak. S bizonyosan ezt a szándékot ér­tette meg helyesen az Irodalmi Szín­pad előadásának rendezője, Kerényi Imre — Görgey Gábor jókedvű, ihle­tett percben született fordítása is ezt sugallta —, aki valamiféle stilizált cirkuszban mozgatja a játék figuráit és éppúgy nem engedi felébredni szánalmunkat irántuk, ahogy a bo­hócot sem szánja az ember, amíg civilben nem látja. A színpadon viharzó játékkedv él. A címszerepet játszó Horesnyi László, a filléres­ Lucifer Wurstot remekül idéző Madaras József, a pompás ko­mikai tehetségű és színészi bátorság­ban is jeleskedő Telessy Györgyi, a több szerepet is valami sajátos, re­zignált derűvel idéző Szendrő Jó­zsef, az előadás lendületét játék­készségével felerősítő Somhegyi György s az „angyalok kara”, Fodor Tamás és Verdes Tamás — valóban jó együttes, amely olyan hatásos, já­tékos, okos másfél órát képes te­remteni, mint amilyen ez is volt. S főképpen azáltal, hogy megértették: nem nekik kell filozófusnak lenniük ott a színpadon, hanem nekünk, oda­lenn a nézőtéren. Nekünk is inkább akkor, amikor e végigmulatott ki­lencven perc után kilépünk a szín­házból. (b.) Horesnyi László és Madaras József az Irodalmi Színpad előadásán 12 Kamara­játékok Két kamarajáték: ez a heti film­­bemutatók összképe. Amerikai az egyik, szovjet a másik. Sorrendben első a Szerelem, a­ Murray Schisgal vígjátéka az utób­bi évek egyik legnagyobb színpadi sikere volt nálunk is. Tehát, amint mondani szokták, nem kerülhette el sorsát: filmet forgattak belőle, szí­neset természetesen, szélesvásznút. Clive Donner rendezőnek alkal­masint az lehetett a legnagyobb gondja, hogyan tegye „filmszerűvé” ezt az annyira színpadra, sőt, kis­­színpadra álmodott játékot. Tegye pedig úgy, hogy ne hasson lefényké­pezett színdarabnak. Ott tágít'­tt hát SZERELEM, Ó! — Szerelmi állhata­tosság-próba a vízesésnél (Elmine May és Jack Lemmon)

Next