Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám
rajta, ahol — Elliot Baker forgatókönyvíró jóvoltából — erre akár a legkisebb lehetősége is támadt; megjelenítette például Lindát, autóba és liftbe meg óriáskerékbe ültette hőseit, csakhogy újabb színtereket kapcsolhasson be. Ettől a játék korántsem lett mulatságosabb, csupán „szétterítettebb”. Persze így is pokolian szórakoztató. Aki csupán filmként ismeri meg Schisgal komédiáját, remekül mulat, s nem a rendezés, nem a sokszor erőszakolt „filmszerűség” okán, hanem mert a főszerepben Jack Lemmont láthatja viszont. (Természetesen az a néző, aki korábban már látta a Legénylakás, az Irma, te édes vagy a Sógorom, a zugügyvéd című filmekben, hogy csak ennyit említsünk.) Jack Lemmon meghökkentő soványan, nyúzottan tűnik föl a Szerelem, a f első kockáin; az első pillanatban talán rá sem ismerünk, inkább Peter O’Toole-hoz vagy az ifjú Rex Harrisonhoz hasonlít, mint önmagához. De aztán! Ez a kiváló színész szerepről szerepre és egyre inkább elragadja a nézőt: a szeme s az arca játszik, és mindent tud velük, összetéveszthetetlenül egyszeri, Jack Lemmon-i, amit csinál. Nagy tragikomikus emberábrázoló. Mellette méltán figyeltünk föl a határozott egyéniségű Elmine May-re. Ő is Schisgalt játszott. Peter Falk viszont egy kissé valami mást, mérsékelt humorral, de nagy igyekezettel. Szamszon Szamszonov szovjet rendező Én, te és a telefon című filmje, ezzel a magyarul nem valami vonzó címmel, könnyűcske vígjátékot sejtetett. Kiderült aztán, hogy ez is kamarajáték, csakhogy lírai, egy novella filmváltozata. Forgatókönyvét Eduard Radzinszkij írta, a Még egyszer a szerelemről című film ismert írója. Nos, Szamszon Szamszonov vállalta a kamarajelleget, valahogyan úgy, ahogyan Joszif Hejfic A kutyás hölgy című Csehov-novella filmváltozatában: két emberről van benne szó és a szerelemről, körülöttük persze jelen van a világ, az emberiség és a táj, de csak annyira és csak úgy, hogy a szerelmet, s két ember érzelmes, néhol talán túl is csorduló történetét motiválja. A játék kétszeres „valószínűtlenséggel” indul. (Ne bántsuk az írót, az élet sokkal több valószínűtlenségre is képes!) És érzelmesen folytatódik, nagyszerű fotografálással, finom képi eszközökkel, hogy egy szép szerelem krónikája legyen, hogy visszaadja az ember hitét az efajta nagy érzésekben. (Vigyázat: érzésről, érzelmességről van szó, és nem érzelgősségről.) Margarita Vologyina megkapó szépséggel és költői játékkal ajándékoz meg most is. A férfi főszerepben egy eddig nem látott, tehetséges színésszel, Mihail Nozskinnal ismerkedtünk meg. D. L. „Sokat gondolok Piroskára” Farkas Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző, legújabb kiváló művészeink egyike a minap érkezett meg a Német Szövetségi Köztársaságból, Kaiserslauternből, ahol a Városi Színház az ő zenéjével mutatta be az „Ich denke oft an Piroschka” című színpadi játékot. (Nem sokkal korábban ugyanez a színház Karinthy Ferenc Bösendorferét adta elő.) — Az ötvenes évek közepén jelent meg Hugo Hartung „Ich denke oft an Piroschka" című regénye — mondja Farkas professzor —, Koréh Endre, az akkor Bécsben működő basszista hívta föl rá a figyelmemet. A regény egy német cserediák története, aki a húszas évek elején a Hódmezővásárhely melletti Kutasipusztára került. A könyv rokonszenvesen, kedvesen mondja el, hogyan látta egy német diák akkor a magyarokat. Karlheinz Gutheim, A bűvös szekrény című operám német fordítója társaságában Luzernben ismerkedtem meg 1964-ben Hartunggal, akkor merült föl az ötlet, hogy Gutheim librettót ír a regényből s a zenét én komponálnám. Még akkor nyáron, a Balaton mellett munkához is láttunk, hamarosan elkészült a darab. A zenében azt az utat szerettem volna folytatni, amelyet a Csínom Palkóval kezdtem. A darab: kamarajáték, finom idill. Nem operett és nem musical. Zenés játék. Színészek kellenek hozzá, akik énekelni tudnak. — Előbb arról volt szó, hogy a bécsi Theater an der Wien mutatja be. De ott mást akartak belőle csinálni — a revü felé vitték volna el. Másutt az opera, az operett vagy a musical felé. Nem egyeztünk bele az effajta változtatásokba. Inkább vártunk. Megérte. Mert most akadt egy színház, a kaiserslauterni, amely eszményi eredménnyel azt valósította meg, amit szerzőtársammal együtt akartunk. Jól éneklő színészek, elsősorban a Piroskát alakító Brigitte Abel, kitűnő szimfonikus zenekar, énekkar és tánckar vitték sikerre az előadást. Idézet egy kritikából: a frankfurti Abendpost így ír: „Ez a darab megérdemli, hogy máshol is játsszák. Farkas Ferenc kitűnően érti, hogyan kell a folklórt a modern hangzásokkal olyan dallamos egységbe foglalni, amely jellegzetesen magyar és mégsem operettsablon. Dallamai nemcsak eredetiek, hanem a gazdag magyar folklór legjobb mintaképeivel mérhetők.’’ Brigitte Abel játssza Piroskát A kaiserslauterni színház erkélyén: Farkas András, a zeneszerző fia, Curt Bock, az előadás rendezője, Farkas Ferenc és Günter Könemann, a színház intendánsa 13