Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-23 / 21. szám

— Láttam egy kis szerepben a Víg­színházban. Egészen jó volt. — Nagyon megtisztelő, főrendező úr, bár a pesti igazgatók is ezt mondanák, most máshol tartanék. — Jöjjön be egyszer a Simplon ká­véházba, a törzsasztalomhoz, várom. — Köszönöm szépen, ott leszek. Nagyon élveztem a tervezgetéseket, lázadásokat. Mindennel elégedetlen­kedtünk. Csak éppen nem csináltunk semmit, tehetetlenek voltunk. Márkus egy ázsiai fejedelem nyugalmával tró­nolt a mi tehetetlen forradalmi maga­tartásunk felett. Nem tudtuk, mi a cél­ja ezekkel az összejövetelekkel. Re­méltük, nem elégszik meg annyival, hogy meddő beszélgetéseket folytat ve­lünk. Egy napon aztán végre közölte, hogy a Fészek Klubban hamarosan fontos bejelentést tesz. Izgatottan gyűltünk össze. Érdeklő­désünket fokozta, hogy Márkus mel­lett a tekintélyes színházi kritikus, Pünkösti Andor foglalt helyet. A meg­hívottak között ült Benedek Marcell, Kárpáti Aurél, Sebestyén Károly, Hor­váth Árpád. Úgy látszik, komoly do­log készül. Ez már nem a kávéházi társaság csak. Márkus László egyszerű szavakkal hozta a jelenlevők tudomására, hogy megalakítja az Új Thália Társaságot. Kettős céllal: feleleveníti a század ele­ji egész színészetünkre reformként ható Tháliát, melynek ő is tagja volt. Az Új Thália — miként a régi — szín­padot ad tehetséges fiatal írók, színé­szek számára. Felhívja rájuk a szín­házak figyelmét, így felfrissíthetik mű­soraikat, együtteseiket. Ha munkánk eredménnyel jár, hatással lehet színé­szetünkre, kiemelheti tespedtségéből, sablonjaiból. A régi Tháliában ő He­vesi munkatársa volt, most Pünkösti Andor lesz az övé az Új Tháliában. A munka rövidesen megindul. Első be­mutatónk Felkai Ferenc Bábel cí­mű társadalmi szatírája. A darabot ő maga rendezi. Második munkánk Ta­mási Áron Énekes madár című mese­játéka. Ezt Pünkösti Andor rendezi. A bemutató pontos idejét még nem kö­zölheti, mert néhány anyagi és techni­kai kérdés megoldatlan. Ezek azonban elindulásunkat nem fékezik. A próbá­kat már holnap megkezdjük itt a Fé­szekben és folytatjuk a Magyar Szín­házban. Mind­enkitől lelkes munkát kér. Nem kellett kérnie. Tele voltunk lel­kesedéssel. A Bábel próbái más­nap valóban megindultak, nagy és kis szereplők egyforma odaadással dol­goztunk. Érthető mégis, hogy engem főleg az Énekes madár érdekelt. Pünkösti még ott a Fészekben közölte velem, hogy ennek férfi főszerepét, Kömény Mó­kát, a furfangos, kedves székely le­génykét én játszom. Egyelőre ez csak annyit jelentett számomra, hogy meg­ismerkedtem Tamási Áronnal. Ez a csak ismét hangsúlyt kapott az éle­temben, mint már annyi csak. Már több könyvet olvastam találko­zásunk előtt. Az Ábel-trilógia, a Jég­törő Mátyás különösen tetszett. Egész­séges, üdítő levegő áradt írásaiból. Kacskaringós észjárású figurái a nagy­szemű gyerekek naivitásával bámultak ki könyveiből. Mint ő maga. Új stí­lust, új hangot, valami frissítőt hozott irodalmunkba. „Te vagy Móka” Hamar összebarátkoztunk. Ő is sze­retett kávéházba járni, derekasakat beszélgetni. Eleinte erősen vizsgálga­­tott, nagyokat hallgatott, hagyott en­gem beszélni. Értettem szándékát. Für­készte, alkalmas vagyok-e a szerepre, én vagyok-e Kemény Móka. Vagyis: bennem lakik-e az ő általa megkom­ponált figura. Már akkor sem szeret­tem a „nappali" színészeket. Viszo­­lyogtam azoktól a kollégáktól, akik szünet nélkül játsszák, hogy ők színé­szek, művészek. Kereken megmondtam hát neki, itt a kávéházi asztalnál még csak nem is jelzem, hogy alkalmas va­­gyok-e a szerepre, ezt ne várja tőlem. — Majd a színpadon, Áron. Ott le­szek a te Kemény Mókád és nem a Simplon kávéházban. Magyarázni kezdte, mennyire fontos neki az Énekes madár. Első színdarab­ja. Bemutatkozás a budapesti színpa­don. Regénysikerei után nem közöm­bös, hogyan fogadják mint darabírót. Okvetlenül tudnia kell, érzem-e a sze­repet, hiszek-e benne. Akkor még nem tudtam annyit mes­terségünkről, mint ma, nem is érvel­hettem hát elég meggyőzően. De azt határozottan hittem, hogy a színész nem játszhatja ki magából a szerepet úton-útfélen. Hordozza magában, gon­dolkodik felőle, képzeletében formál­ja, foglalkozik vele, a próbákon kísér­letezik, fogalmazza, alakítgatja, foko­zatosan mindig jobban elmélyedve benne. Kávéházi asztalnál rögtönözni, kiragadni egy-egy mondatot, jelene­tet? önmutogatás. Szereplési vágy, ri­­pacskodás. Semmi több. Sikerült rávennem, legyen türelmes, várja meg a próbákat, vegyen részt azokon. Érdekes, izgalmas élményben lesz része. Tanulhat is, mint kezdő drámaíró. Higgyen Pünköstinek, aki rám osztotta a szerepet. Első viadalunk így zárult. Aztán mind többször találkoztunk, gyakran naponta. Most már én kezd­tem őt figyelni alaposan. Felhasznál­tam együttlétünket, a szerep érdeké­ben. Idejében megszoktam kissé külö­nös egyéniségét. Ridegség és barátko­­zás keveredett benne. Órákig ült me­reven, szótlanul. Egy-egy hümmögés, semmi több. Aztán beszélni kezdett megállíthatatlanul. Okosan, ravaszul, taktikusan, fűszeres volt ez a beszéd és szép hang. Mert valóban olyan or­gánum, mint egy baritonistáé. Érces, mégsem szónokló. A mondatok végére nem tesz pontot, felénekli. Ettől beszé­de monoton, de az énekléstől színt kap. Érdemes hallgatni. Főleg, amit mond. Hosszúkás arcából nagy szeme kidülled, szinte mereven néz rám. Az is furcsa, hogy ez a merevség mégis tele van játékossággal, mert szemében változnak a színek, csillámlanak, mint a kaleidoszkóp játékcsőben. — Furfangos, gógyös székely legény vagy te, Áronka — mondtam. — Már régen figyellek. Te vagy Kemény Mó­ka. Téged foglak eljátszani. Nagyot nevetett, elsőt a barátságunk óta. — Hát ma már inkább csak az öreg­legény Bak Lukács volnék a darabból, s nem Kemény Móka. Am ifjúkorom­ban, amilyen most te vagy, igencsak az lehettem — mondta és végre egy nagyot kacsintott is. (Folytatjuk) Színész­történetek TOLNAY KLÁRI: A köröm­­ráspoly. .. Egy külföldi lapban olvastam egy öreg zsebtolvajról. Nem művelhette ki­válóan mesterségét, mert mindig le­csukták, ám egy alkalommal, mivel jó magaviseletet tanúsított, a börtön igazgatósága meg akarta jutalmazni. Megkérdezték, milyen ajándékot sze­retne a börtönben. — Egy körömráspolyt kérnék - volt a válasz. Megkapta. Azután nap mint nap fi­gyelték a kulcslyukon keresztül, vajon mit csinál a körömráspollyal. Nos, az ujjai belső bőrfelületét rás­­polyozta, egészen addig, míg véresek nem lettek. Ekkor a börtönigazgató megértette a különös kérés okát. Az öreg zsebtolvaj bőre a sok börtönbün­tetés alatt megkeményedett, ő pedig azért dolgozott, hogy ismét érzékeny­­nyé, zsebtolvajlásra alkalmassá tegye ujjait. Sokszor eszembe jut ez a groteszk példázat, amikor arról kérdeznek, mit jelent a színész életében a gyakorlás. BÁSTI LAJOS: „Engedély kell!...” Az ember tragédiáját játszottuk Sze­geden szabad téren néhány évvel ez­előtt, s én alakítottam Ádámot. A ren­dezés bátran kihasználta a szabadtéri előadás minden lehetőségét, s így én az Athéni színben, mint Miltiádész, a bejárattal szemben a közönségen ke­resztül indultam seregemmel a görög főváros felé. Pontosabban, csak indul­tam volna. Mert amint megjelentem kíséretemmel, néhány mondattal a da­rabbeli végszó előtt, egyszerre csak elémbe állt egy idős ember, akinek az volt a feladata, hogy a hívatlan érke­zőket kitessékelje. — Itt nem lehet bemenni - dörögte. — De én vagyok Miltiadész! — vála­szoltam kétségbeesetten. — Akkor is engedély kell! Közben a végszó veszedelmesen kö­zeledett. — Kitől kell engedélyt kérni? — fag­gattam az ajtónállót. — Nincs az messze, kérem, itt a szomszéd házban XY elvtárstól — felel­te. A végszó elhangzott, én széttéptem magamon a jelmezt és így kiáltottam a színpad felvigyázójára: — Lőjön! Azzal bevonultunk.

Next