Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám
BAJNOKOK ÉS SZTÁ Az ügy keservesen nehéz. Gondoljuk csak végig szép sorban például azt, hogy: 1. a tízpróba az atlétikai olimpia leggyötrelmesebb száma, sokan úgy becézik: „halál tíz felvonásban”, 2. ez tehát ennélfogva a legérettebb atléták, a talpig férfiak versenye, de 3. még az érett férfiak erejéből is csak egyetlen fellángolásra futja, soha senki nem nyert még egymás után két olimpiai aranyat a tízpróbában. Nagyon szép. Csakhogy erre jön egy tizenhét éves diákgyerek, bizonyos Bob Mathias és a londoni olimpián egyszerűen agyonvágja az érett férfiakat. Aztán ugyanezt a mókát Helsinkiben is megismétli. És még mindig csak huszonegy éves. Világos: az eset szenzáció, a fiú meg hős, sőt, bálvány, gyorsan filmre vele. A cím már meg is van: „The Bob Mathias Story”, hohó, özönlenek majd a nézők. Aztán ... Aztán kisül, hogy a kék szemű legény a világ legkiegyensúlyozottabb embere, gyermekkori szerelmét vette feleségül, rajongásig szeretik két csöpp gyermeküket, szenvedélyük legfeljebb annyi, hogy mélyen vallásosak. Puff: Most tessék, csinálj ebből forgatókönyvet ... életrajzi filmet... Hollywood megcsinálta. Talált ,,konfliktust” és „ellenpólust”. A Bob Mathias Story gonosz emberei a szovjet atléták voltak, akik nem átallották „galád módon” még gyorsan is futni, nagyokat is ugrani Helsinkiben, csakhogy megnehezítsék a kék szemű bálvány győzelmét. Bob persze úrrá lett ezeken a cselszövényeken, egy szuperhepiend során megnyerte második aranyát s várni kezdte harmadik gyermekét. Hogy a valóságban Bob Mathiasnak nem akadt ellenfele Helsinkiben, hogy a kékszemű hős 900 ponttal verte az utána következő legjobbat, honfitársát, az ezüstérmes Milton Campbellt és ezerszáz ponttal másik honfitársát, a bronzérmes Floyd Simmonst, az nemigen háborgatta Hollywoodot. Istenem, ennyi költői szabadság még az életrajzfilmben is dukál az amerikai forgatókönyvírónak. Jim Thorpe, a csapat Úgy tűnik, az atlétika a legőszintébb sportágak egyike. Objektív eszközökkel, stopperral, acélszalaggal mérhető, minden mozzanatában száz- és százezer, sőt száz- és százmillió ember színe előtt történik, végig nyomon követhető, ellenőrizhető és megítélhető. Az érzelmi változatok száma verseny előtt, közben s utána, végtelen. Mégis: a sportágak királynője sosem nyert még aranyat a film vásznán. Pedig nyerhetett volna. Egy másik tízpróbás, bizonyos Jim Thorpe puszta története is óriási lehetőségeket kínált. Jim Thorpe indián volt, a Hóka törzs tagja. Igazi őstehetség. — Óriási erő, fantasztikus gyorsaság és valami nagy, alapvető mozgáskészség — mondta első mestere, Pop Warner, a Carlisle Indián Gimnázium edzője. — Tanítani sosem kellett. Elég volt, ha néhány percig figyelte a többieket, s aztán a legbonyolultabb mozdulatot is leutánozta. Egyszer a Lafayette főiskola versenyre hívta ki a Carlisle-t. A vonatból két indián szállt ki. Egy nagy indián és egy kis indián. A vendéglátók elképedtek. — Hol a csapat? — kérdezték a nagy indiánt. — Itt a csapat — mondta Thorpe. — Úgy érti, hogy maguk ketten? — Fenét. Úgy értem, hogy én egyedül. Ez a kis fickó a menedzser. Aztán lesétált a pályára, beöltözött, nyolc számot nyert és megverte a Lafayettet. A stockholmi olimpián (1912) óriási fölénnyel nyerte az ötpróbát és a tízpróbát. Az emelvényen V. Gusztáv gratulált neki. — Ön, uram — mondta a svéd király —, a földkerekség legnagyobb atlétája. — Köszönöm, király — mondta vigyorogva az indián. Később profi vád miatt vissza kellett adnia a két aranyat, amit meg a rögbin és a baseballon keresett, azt annak rendje s módja szerint elitta. Hatvanöt éves korában halt meg, teljes nyomorban. A San Franciscó-i szeméttelepen érte a szívroham, bádoglemezeket és keménypapír táblákat guberált, hogy viskót építhessen magának. De melyik rendező hajlandó efféle limonádét tálalni a fináléban? A film — Jim Thorpe, az amerikai — még túl is szelídítette a valóságot. Csendesen kihagyták a pálinkát meg a nyomort, kellemes falvédőtörténetet kreáltak a sztoriból, amelynek egyetlen tanulsága legfeljebb ennyi lehetett: no, nézd csak, hiszen a színes bőrű kisebbség élete sem csupa móka, kacagás az Egyesült Államokban. A pasztell-Thorpe figurájával még a film címszereplője, Burt Lancaster sem tudott mit kezdeni. — Az efféle tekercseket — írta később Robert Cantwell — mostanában 20 dollárjával kölcsönzik bárkinek. Ha gazdasági rendszerünk legalább a minimális tisztesség elvének alapján állna, a 20 dollárt annak kellene kapnia, aki hajlandó végignézni az ilyesmit. Szökdel a Halál Európa is és Dél-Amerika is odaállított néhány világklasszis atlétát a felvevőgép elé. Ki-ki a maga módján. „Atze” Brauner, a nyugatnémet rendezők öreg atyamestere a Nibelung mondakört vette ismét filmre. Az ifjú Siegfried szerepére — merész fordulattal — Uwe Beyert szerződtette. Ez az Uwe Beyer 70 méternyire röpítette a kalapácsot, Tokióban Klim és Zsivótzky mögött bronzot is nyert ebben a számban. Jung Siegfried figurájához néhány fontos külső vonást hozott magával. Szőke volt, pozsgás és nagyon erős. A Rosenberg-elmélet illusztrációja fehér lovon. Teljesítményéről ezt írta a kritika: — Az ifjú Siegfriednek csak egyetlen tulajdonsága volt hiteles. Az ifjúsága, Adhemar Ferreira da Silvával kétszer találkoztunk. Egyik érdekesebb volt, mint a másik. Az első találkozás 1957 nyarán történt, a moszkvai VIT-en, a Luzsnyiki edzőpályán. Ott melegített a remek izomzatú, koromfekete atléta, Scserbakovval és az izlandi Einarssonnal magyarázgatták egymásnak a hármasugró szakma műhelytitkait. A szép nevű brazil akkor már két olimpiai aranyat csörgetett a zsebében, megnyerte a VIT hármasugróversenyét is. A mozgását kottázni lehetett volna, ahogy a roham végén függőlegesen ellépett, szinte lebegni látszott a levegőben. Másodszor a Fekete Orfeusz vásznán láttuk viszont. Ott szerepelt a neve a stáblistán, a közreműködők tömegében Adhemar Ferreira da Silva... csak ő lehetett. Attól fogva jó fél órán át kerestük az arcát a filmen, hiába. Aztán a kislány egy erdei ösvényen sétálgatott és egy bevágásból hirtelen elébe ugrott a Halál álarcos figurája. Ahogy függőlegesen felpattant, szinte lebegni látszott a levegőben. Felkiáltottunk: — Itt van. Ő az. A Halál aztán végigfutott az ösvényen, kottázni lehetett volna a mozgását, valóban volt abban a futásban valami időn és téren túli. Igen, hát ameddig futni és ugrani kell, addig a filmszalagon is sztár az atléta. De valami mindig hiányzik, hogy létrejöjjön az igazi kapcsolat. Megértés, beleérzés, szakértelem ... a jó ég tudja ... Úgy tűnik, hogy Michael Winnernek most valamennyire sikerült A fiatal angol rendező Hugh Atkinson regényét, Az Olimpiát vitte filmre. Négy nagy futó története ez, a világ négy sarkából érkeznek, hogy az olimpia maratonfutó számában valljanak önmagukról, életükről, a társadalomról. Az angol Harry Hayest Michael Crawford, Sunny Pintubit, az ausztrál bushmant Athol Compton, az amerikai főiskolás Scott Reynoldsot Ryan O'Neal, a csehszlovák Pavel Vendeket pedig Charles Aznavour játssza. 24 6. Gyep,, salaki celluloid Aznavour lába Darryl Zanuck, a Centrox főnöke hallani sem akart Aznavourról. — Kitűnő színész — mondta —, de túl vastag a lába. A maratonfutók egytől egyig tűláltú agáremberek. Aznavour válaszképpen erős futó-