Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám

Három nyilatkozat a nagy tanácskozás előtt D­r. pártkongresszust megelőző napok a különféle munka­­film, a színházi és a zenei élet eredményeiről, problémáiról, jó­­területeken és országszerte jó alkalmat kínáltak arra,­lenlegi helyzetéről és jövendő teendőiről. Felkerestük dr. Barna hogy egy új és bizonnyal termékeny korszak előtt visszatekint­ Andrásnét, a Művelődésügyi Minisztérium zenei és táncművé­­sünk az elmúlt évekre s összegezzük azokat a tapasztalatokat, szeti főosztályának vezetőjét, dr. Malonyai Dezsőt, a színházi amelyeknek birtokában a kongresszus küldöttei meghozzák főosztály vezetőjét és dr. Újhelyi Szilárdot, a filmművészeti fő­­majd a jövőre vonatkozó határozataikat. E kongresszus előtti osztály vezetőjét. Az alábbiakban a velük folytatott beszélgő­­napokban lapunk szerkesztői felkeresték három művészeti ág­yések rövid összefoglalását adjuk, állami vezetőit, hogy felkérjék őket, adjanak rövid áttekintést a Lapunk címét követve: beszéljünk először a filmről. FILM DR. ÚJHELYI SZILÁRD: „Önként vállalt közéleti elkötelezettség” — Az Irányelvek bevezető részében az MSZMP Központi Bizottsága az eddig követett politika jóváhagyását kéri a X. kongresszustól — mondja dr. Újhelyi Szilárd. — Ebből a doku­mentumból kitűnik tehát, hogy a párt vezető testülete nem valamilyen látványos fordulatot, valamilyen gyö­keres változást tart szükségesnek ed­dig követett politikánk irányvonalá­ban, hanem ennek az irányvonalnak folytatását, az elmúlt évek eredmé­nyeire támaszkodva, magasabb szín­vonalon. — Ami bennünket, a saját munkán­kat még közelebbről érint, az Irány­elvek megállapítja, hogy „a párt kul­túrpolitikájának helyességét a leg­utóbbi négy esztendő gyakorlata is igazolta”, s utal arra, hogy ezt az időszakot, egyebek között a művészi alkotó munkában is alapvetően a szo­cialista törekvések erősödése jellemzi. — Vajon ez az általános érvényű meg­állapítás milyen mértékben vonatkozhat filmművészetünkre? — A válasz nagymértékben függ attól, ki mit ért „szocialista törekvé­sek” alatt. Volt idő, amikor kizáró­lag az apologetikát tekintettük an­nak. Ma erről másként gondolko­zunk. Az Irányelvek harmincadik pontjának első bekezdése rendkívül tömören megfogalmazza: „A művé­szetek színvonalának emeléséhez nél­külözhetetlen tömegbázisunk további erősödése, amihez a szocializmus a legjobb feltételeket biztosítja. Ez a művészektől azt igényli, hogy sajátos eszközökkel segítsék megérteni és formálni gazdagabb, egyszersmind bonyolultabb világunkat. Életünk ösz­­szetettsége nem lehet indok sem a társadalmi kérdésektől való elfordu­lásra, sem azok elvont, általánosító vagy negativista ábrázolására. Az ettől való félelem sem adhat teret a sema­tikus művészet és a dogmatikus mű­vészet-szemlélet feléledésének, sem pedig a hibákat, nehézségeket letagadó vagy megkerülő ábrázolásnak.” — Ennek a tömör szakasznak ér­telmezése világossá teheti, mit ér­zünk ma a művészetben, a filmmű­vészetben is, szocialista törekvésnek. Ha tehát most ennek tudatában is­métlem meg a kérdést, vonatkoztat­ható-e a magyar filmművészetre az a megállapítás, hogy a IX. kongresszus óta eltelt négy esztendőben erősödtek benne a szocialista törekvések, úgy gondolom, hogy az önelégültség vádja nélkül felelhetnénk igennel. És, ha igennel felelhetünk, meg kell mon­danom azt is, hogy ez azoknak a fil­meknek köszönhető elsősorban, ame­lyeket cselekvő filmeknek nevezünk s amelyeknek együttesét a magyar filmművészet fővonalának tartjuk. — Ez a — világszerte — „magyar iskolának” nevezett jelenség semmi­képpen nem jelent valamilyen egy­séges stílusirányzatot, mint ahogy nem jelenti valamely filmi műfaj ki­zárólagosságát, vagy alkotók valame­lyik csoportosulásának monopóliu­mát. E „fővonulatban” minden műnek és minden alkotónak helye, szerepe lehet — korra, műfaji érdeklődésre való tekintet nélkül — aki, a már idé­zett szavak szerint „segít megérteni és formálni gazdagabb, egyszersmind bo­nyolultabb” világunkat. — Az elmúlt évek filmművészeti sikerei mellett a magyar film útját viták is kí­sérték. E viták a műfaji kérdések mel­lett a magyar film és a közönség viszo­nyát is érintették.­­ Az utóbbi években, ezt hangsú­lyozni szeretném, a magyar filmnek mint egésznek, tehát különböző stílusú, műfajú és színvonalú alkotások együt­tesének volt meg az a hatása, amelyet a társadalom fejlődéséhez adott hozzá­járulásnak lehet tekinteni. A kép ter­mészetszerűleg nem egyenletes. De egy rendkívül fontos jelenséget a kép tel­jessége érdekében jeleznem kell. Az, hogy a politikai vezetés nem igényli a taktikai jellegű, apologetikus támo­gatást, szorosan összefügg azzal, hogy az alkotók ma önként vállalják a köz­életi elkötelezettséget. S az érdemleges viták jó része éppen arról szól, hogyan lehetne ezt az önként vállalt elköte­lezettséget még jobb, hatásosabb mű­vekben érvényesíteni. — Ami mármost az egyéb vitákat illeti... Lehet-e azon vitatkozni, hogy a film általában és így a magyar film is a szórakoztató iparból a művészet irányába fejlődött, és hogy ennek megfelelően a közönség differenciáló­dott; hogy a csak másfél órás kikap­csolódást igénylő, még kétségkívül szé­lesebb rétegen kívül létezik egy olyan, ma már több százezres nagyságrendű közönségréteg is, melynek számára a műélvezet egyúttal a szórakozást is jelenti ? — Vitatéma-e az, hogy mi ezeket az igényeket is szeretnénk kielégíteni; lehetséges-e ezt a törekvést egyszerűen pénzkidobásnak minősíteni ? Miféle arisztokratizmus lenne ezt a fejlettebb minőséget jelző, de ugyancsak tömeg­igényt figyelmen kívül hagyni vagy­ akár csak lebecsülni? — Minden irányzatnak — elkerül­hetetlenül — vannak előfutárai és vannak epigonjai. Voltak epigonjai a klasszikus realista irányzatnak is, az olasz neorealizmusnak is, és voltak és vannak a francia újhullámnak is. Teljesen lehetetlen elképzelni, hogy egy fényben álló tárgynak ne legyen árnyéka.­­ Egyébként az a felfogás, amely a sikert kizárólag a kasszaeredmény­ből állapítja meg, voltaképpen nem vitaképes. Ez a szemlélet önmagában éppolyan hibás, mint az ellenkezője, amely a gyér látogatottságból követ­keztetne egyes filmek művészi rang­jára. A siker kritériuma szerintem az, hogy az adott film milyen társadalmi hatást ér el a saját közönségénél. Eb­ben a vonatkozásban éppúgy siker­nek könyvelhetjük el Várkonyi Zoltán Szemtől szembe című filmjét, amelyet a bemutató utáni első három hónap­ban 350 000 ember nézett meg, mint a Várkonyi Zoltán rendezte Kőszívű em­ber fiait, amelynek 3 753 000 nézője volt. — Elfogadhatatlannak tartom azt az álláspontot, amely szerint a magyar film „fővonalának” nincsen közönsége. A valóságos helyzet az, hogy a magyar filmeknek nagyobb a nézőközönsége, mint a külföldieknek. Differenciálódás természetesen létezik, de ez arányosan .

Next