Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
pillanatában megálmodja a vágyait. Móricz nagy fantáziája, humora és jellemző ereje egyébként éppen ebben az álomrészben szerzi a legjobb pillanatokat. Az álom véget ér, s az asztalos folytatja az életét abban a kisszerű világban, amelyhez a külső körülmények és a saját gyengesége révén jutott. Egy elfuserált élet, amelyről azonban nem hisszük, hogy lehetett volna-e jobb is talán. Csak a vágya van meg a többnek, nem a fedezete. Íme, egy újabb emberi sors, amelyért azonban nem érzünk sajnálatot, inkább megmosolyogjuk, de azáltal, hogy megismerhettük, még súlyosabbnak, még fájóbbnak érezzük az első színdarab asszonyhősének tragikumát. A rendező, Lengyel György finom stílusérzékkel szolgálta a két színmű ellentétes hangulatát. Itt az ünnepélyes egyszerűség, ott az olcsó zsúfoltság, itt a megvilágított fejek a sötét háttér előtt, ott a teljes fényár. Persze ezek csak külső technikai kiegészítői annak, amit a játék révén valósított meg. A Békesség, ámen! szereplőinek látszólag nincs más feladatuk, mint hogy szépen ejtsék a szöveget és jókor vegyék át a szót. Nagy Anna egy párnázott székben ül, még a kezét sem mozdítja el a karfáról, Koltai János egy konyhaszék mögött áll, később leül rá, úgy folytatja a szót. Mindkettőt dicséret illeti a nagyon szép, tiszta beszédért. De hát valóban csak a megjelenés, az orgánum, a szövegtudás kellett ide? Egy idő után észre kell vennünk, hogy Koltai már másképp, révedezőbben idézi az elfáradás éveit, Nagy Anna hangja, arca pedig egyre inkább megtelik panaszló fájdalommal. Szép, mert észrevétlen az átmenet, mint ahogy szép a visszatérés is a szelíd, rezignált zárómondathoz, amelyben a férfi kitére, hogy örökké együtt maradnak, az asszony csendesen elmondja, hogy a végre megtalált igazi élettársat alig egy évre rá el kellett temetnie. Hogy ekkor Koltai a halált szemének lehunyásával még külön jelzi is, ez már zavaró, idegen elem, fölösleges megjátszás egy olyan koncepcióban, ahol — hisz ezt fogadtatták el velünk — a mimikának nincsen szerepe. A Groteszk lármás kavargása ezzel szemben a színészi kifejezés külsőségeit kívánja meg. Ennek megfelelő az a széles gesztusú, tolakodó szívélyesség és fröcskölő durvaság, amellyel Gombos Katalin az asztalosné szerepében az asztalos rossz választását igazolja, de ugyancsak ez a népszínműves és bohózati elemekből kevert szabadosság teszi élvezetessé Cs. Németh Lajos, Békés Itala és Bálint András játékát. Káldi Nórának a szerepe csak arra nyújt alkalmat, hogy némiképp túladagolja a romantikát. Az asztalos figurája ezekhez képest realista stílust képvisel, és ez helyeselhető is, hisz neki mind a valóságos környezetével, mind az álmaival kontrasztot kell alkotnia. Zenthe Ferenc találóan ábrázolja az asztalost lelassult életütemű, jólelkű puhánynak. Még az előadás alatt találkoztam olyan kétkedő kérdéssel, hogy vajon lesz-e közönségsikere ennek a műsornak? Azt hiszem, kár ezen töprengeni. Egy nyolcvanszemélyes nézőtér igen sokszor bizonyulhat majd szűknek azok számára, akik a szórakozás bonyolultabb, nehezebb fajtáit is vállalják a magvas tartalom, a szokatlan élmény kedvéért. Magyar bemutató Veszprémben iS kevés olyan nyugodt időszak volt a magyar történelemben, mint III. Béla uralkodásának közel negyed évszázada. Várak, városok nőttek ki a földből, az államkincstár soha nem látott gazdagságra tett szert, s az egész ország élvezte a béke és a jólét áldásait. De az építő, kancelláriát, államszervezetet teremtő uralkodó, a bölcs diplomata, ha kellett, harcolni is tudott; nemcsak csatát nyert, háborút is. Száraz György drámája jó érzékkel emelte ki Béla király életének legdrámaibb pillanatait, és azt a történelmi helyzetet, amelyben a király személye körül, és magában a királyban gyűrűző indulatok a legtökéletesebben bontakozhattak ki. Egy jelentős dráma lehetőségét találta meg, de darabjának minden erénye, minden értéke ellenére, e lehetőség lehetőség maradt. A darab abban a testvérharctól terhes pillanatban kezdődik, amikor a bizánci udvarban nevelkedett Béla hazaérkezik, hogy bátyja halála után elfoglalja a trónt. Az egyházfők bizalmatlanul fogadják, a főurak öccse, Géza felé hajlanak; a bizánci ember életútját sötét gyanú terheli. Az író biztos kézzel vázolja fel a szituációt, néhány mondattal, feszes párbeszéddel jellemzi hőseit, de a tulajdonképpeni dráma hordozójának, Bélának alakjával nem sikerült megbirkóznia. A hatalom kérdése, amely olyannyira izgatja korunk művészeit, áll Béla emberi drámájának középpontjában is. De a válasz, amit Száraz György erre a kérdésre ad, túlságosan is didaktikus; hősét annyira elnehezítik a különböző filozófiai, etikai tételek, hogy már-már elveszíti emberi arculatát. Az életteli, romantikus figurák között úgy járkál fel s alá a drámában, mint valami eleven példatár. És, sajnos, nem ő az egyetlen, akinek jellemzésébe művi elemek vegyülnek; feleségének, Annának alakja sem nyer emberi hitelt azáltal, hogy jellemében egyenlő arányban elegyíti a szerző a jó és rossz tulajdonságokat. Miért több mégis Száraz György darabja, mint történelmi illusztráció egy okulásunkra szolgáló nagy egyéniség történetéhez? Miért érdemli meg az elismerést és figyelmet? Elsősorban azért a nyelvi erőért, amellyel hőseit jellemzi, és a jellemek kibontakoztatására alkalmas helyzeteket teremtő drámaírói erényeiért. Pétervári István avatott kézzel állította színpadra a darabot, jó ritmusú, hatásos előadást teremtett. Nagy segítségére volt ebben Fehér Miklós nagyon jó játéklehetőséget kínáló díszlete. A címszereplő Linka György híven tolmácsolta a szerző szavait, de néhány szép pillanattól eltekintve — gondolok itt elsősorban Lukács érsekkel való összecsapásaira — nem sokat tudott tenni annak érdekében, hogy III. Béla alakja ne csak drámai funkciót lásson el, hanem drámai hőssé is emelkedjék. Nehezen tudott megbirkózni Chatillon Anna alakjával Spányik Éva is; illúziót keltő játékát gyakran lerontotta indokolatlanul gyors szövegmondása. Géza herceg hálás szerepében Kránitz Lajos szertelen lobogással teljesítette ki a figurát. Majczen Mária is jó teljesítményt nyújt III. István özvegyének megformálásával, természetes, belső megnyilvánulásokká lényegíti át a figurára aggatott külsődlegességeket. Horváth Sándor Lukács érseke atmoszférát teremt; a színész emeli főszereppé a becsületességében csökönyös pap epizódfiguráját. Az opportunizmus két különböző, de jellegzetes válfaját sűríti egy-egy figurába Hegyi Péter és Tánczos Tibor. Igen jó alakítás Polgár Gézáé, Becse testőrző vitéz szerepében. Tamás mestert, a méregkeverő orvost meggyőzően formálta meg Dobák Lajos. Ruttkai Mária anyakirálynője viszont szürke és jelentéktelen volt. Csik István Jelenet az előadásból (Jobbra: Linka György és Spányik Éva) 11