Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám

pillanatában megálmodja a vágyait. Móricz nagy fantáziája, humora és jel­lemző ereje egyébként éppen ebben az álomrészben szerzi a legjobb pillana­tokat. Az álom véget ér, s az asztalos folytatja az életét abban a kisszerű világban, amelyhez a külső körülmé­nyek és a saját gyengesége révén ju­tott. Egy elfuserált élet, amelyről azonban nem hisszük, hogy lehetett volna-e jobb is talán. Csak a vágya van meg a többnek, nem a fedezete. Íme, egy újabb emberi sors, amelyért azonban nem érzünk sajnálatot, in­kább megmosolyogjuk, de azáltal, hogy megismerhettük, még súlyosabbnak, még fájóbbnak érezzük az első szín­darab asszonyhősének tragikumát. A rendező, Lengyel György finom stílusérzékkel szolgálta a két színmű ellentétes hangulatát. Itt az ünnepélyes egyszerűség, ott az olcsó zsúfoltság, itt a megvilágított fejek a sötét háttér előtt, ott a teljes fényár. Persze ezek csak külső technikai ki­egészítői annak, amit a játék révén valósított meg. A Békesség, ámen! sze­replőinek látszólag nincs más felada­tuk, mint hogy szépen ejtsék a szöve­get és jókor vegyék át a szót. Nagy Anna egy párnázott székben ül, még a kezét sem mozdítja el a karfáról, Koltai János egy konyhaszék mögött áll, később leül rá, úgy folytatja a szót. Mindkettőt dicséret illeti a na­gyon szép, tiszta beszédért. De hát valóban csak a megjelenés, az orgá­num, a szövegtudás kellett ide? Egy idő után észre kell vennünk, hogy Koltai már másképp, révedezőb­­ben idézi az elfáradás éveit, Nagy Anna hangja, arca pedig egyre inkább megtelik panaszló fájdalommal. Szép, mert észrevétlen az átmenet, mint ahogy szép a visszatérés is a szelíd, rezignált zárómondathoz, amelyben a férfi kitére, hogy örökké együtt ma­radnak, az asszony csendesen elmond­ja, hogy a végre megtalált igazi élet­társat alig egy évre rá el kellett te­metnie. Hogy ekkor Koltai a halált szemének lehunyásával még külön jel­zi is, ez már zavaró, idegen elem, fölösleges megjátszás egy olyan kon­cepcióban, ahol — hisz ezt fogadtatták el velünk — a mimikának nincsen szerepe. A Groteszk lármás kavargása ezzel szemben a színészi kifejezés külsősé­geit kívánja meg. Ennek megfelelő az a széles gesztusú, tolakodó szívélyes­ség és fröcskölő durvaság, amellyel Gombos Katalin az asztalosné szere­pében az asztalos rossz választását igazolja, de ugyancsak ez a népszín­­műves és bohózati elemekből kevert szabadosság teszi élvezetessé Cs. Né­meth Lajos, Békés Itala és Bálint And­rás játékát. Káldi Nórának a szerepe csak arra nyújt alkalmat, hogy némi­képp túladagolja a romantikát. Az asztalos figurája ezekhez képest rea­lista stílust képvisel, és ez helyeselhető is, hisz neki mind a valóságos környe­zetével, mind az álmaival kontrasztot kell alkotnia. Zenthe Ferenc találóan ábrázolja az asztalost lelassult élet­ütemű, jólelkű puhánynak. Még az előadás alatt találkoztam olyan kétkedő kérdéssel, hogy vajon lesz-e közönségsikere ennek a műsor­nak? Azt hiszem, kár ezen töprengeni. Egy nyolcvanszemélyes nézőtér igen sokszor bizonyulhat majd szűknek azok számára, akik a szórakozás bo­nyolultabb, nehezebb fajtáit is vállal­ják a magvas tartalom, a szokatlan él­mény kedvéért. Magyar bemutató Veszprémben iS k­evés olyan nyugodt időszak volt a magyar történelemben, mint III. Béla uralkodásának közel ne­gyed évszázada. Várak, városok nőt­tek ki a földből, az államkincstár soha nem látott gazdagságra tett szert, s az egész ország élvezte a béke és a jólét áldásait. De az építő, kancellá­riát, államszervezetet teremtő ural­kodó, a bölcs diplomata, ha kellett, harcolni is tudott; nemcsak csatát nyert, háborút is. Száraz György drámája jó érzék­kel emelte ki Béla király életének legdrámaibb pillanatait, és azt a tör­ténelmi helyzetet, amelyben a király személye körül, és magában a király­ban gyűrűző indulatok a legtökélete­sebben bontakozhattak ki. Egy je­lentős dráma lehetőségét találta meg, de darabjának minden erénye, min­den értéke ellenére, e lehetőség­­ le­hetőség maradt. A darab abban a testvérharctól ter­hes pillanatban kezdődik, amikor a bizánci udvarban nevelkedett Béla hazaérkezik, hogy bátyja halála után elfoglalja a trónt. Az egyházfők bi­zalmatlanul fogadják, a főurak öccse, Géza felé hajlanak; a bizánci ember életútját sötét gyanú terheli. Az író biztos kézzel vázolja fel a szituációt, néhány mondattal, feszes párbeszéd­del jellemzi hőseit, de a tulajdon­képpeni dráma hordozójának, Bélá­nak alakjával nem sikerült megbir­kóznia. A hatalom kérdése, amely oly­annyira izgatja korunk művészeit, áll Béla emberi drámájának közép­pontjában is. De a válasz, amit Szá­raz György erre a kérdésre ad, túl­ságosan is didaktikus; hősét annyira elnehezítik a különböző filozófiai, etikai tételek, hogy már-már elveszí­ti emberi arculatát. Az életteli, ro­mantikus figurák között úgy járkál fel s alá a drámában, mint valami eleven példatár. És, sajnos, nem ő az egyetlen, akinek jellemzésébe művi elemek vegyülnek; feleségének, An­nának alakja sem nyer emberi hi­telt azáltal, hogy jellemében egyen­lő arányban elegyíti a szerző a jó és rossz tulajdonságokat. Miért több mégis Száraz György darabja, mint történelmi illusztráció egy okulásunkra szolgáló nagy egyé­niség történetéhez? Miért érdemli meg az elismerést és figyelmet? Első­sorban azért a nyelvi erőért, amellyel hőseit jellemzi, és a jellemek kibon­takoztatására alkalmas helyzeteket teremtő drámaírói erényeiért. Pétervári István avatott kézzel ál­lította színpadra a darabot, jó rit­musú, hatásos előadást teremtett. Nagy segítségére volt ebben Fehér Miklós nagyon jó játéklehetőséget kínáló díszlete. A címszereplő Linka György hí­ven tolmácsolta a szerző szavait, de néhány szép pillanattól eltekintve — gondolok itt elsősorban Lukács ér­sekkel való összecsapásaira — nem sokat tudott tenni annak érdekében, hogy III. Béla alakja ne csak drá­mai funkciót lásson el, hanem drá­mai hőssé is emelkedjék. Nehezen tudott megbirkózni Chatillon Anna alakjával Spányik Éva is; illúziót keltő játékát gyakran lerontotta in­dokolatlanul gyors szövegmondása. Géza herceg hálás szerepében Krá­­nitz Lajos szertelen lobogással telje­sítette ki a figurát. Majczen Mária is jó teljesítményt nyújt III. István öz­vegyének megformálásával, termé­szetes, belső megnyilvánulásokká lé­nyegíti át a figurára aggatott kül­­sődlegességeket. Horváth Sándor Lukács érseke atmoszférát teremt; a színész emeli főszereppé a becsületességében csö­könyös pap epizódfiguráját. Az op­portunizmus két különböző, de jel­legzetes válfaját sűríti egy-egy figu­rába Hegyi Péter és Tánczos Tibor. Igen jó alakítás Polgár Gézáé, Becse testőrző vitéz szerepében. Tamás mestert, a méregkeverő orvost meg­győzően formálta meg Dobák­ Lajos. Ruttkai Mária anyakirálynője vi­szont szürke és jelentéktelen volt. Csik István Jelenet az előadásból (Jobbra: Linka György és Spányik Éva) 11

Next