Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám

óta. De a nagy technika nem pótolja az egyéniséget, sőt többé-kevésbé egy­formává gyúrja a művészeket. A rá­dióban például nagyszerűek, de alig tudjuk egyiket a másiktól meg­külön­böztetni. Mégis azt hiszem, elkezdő­dött már az a korszak, amikor a kö­zönség betelt a technikával, és inkább a művészi elmélyültségre figyel. A művész azt fejezte ki, ami nem írható le kottafejekkel. Aki, mondjuk, Bee­thovent játszik, annak emberileg kell eljutnia oda, hogy megérezze, mit gon­dolt, mit érzett a zeneszerző. Éppen ezért a muzsikus nem zárkózhat ele­fántcsonttoronyba, ember legyen, és halmozzon fel magában minél több emóciót. — Az imént a rádiót említette. Hát a tévé? — Igen, a rádióból és a tévéből a zene közelebb jött, de el is távolodott. Ünnep helyett hétköznappá, háttér­zenévé süllyedt. Futószalagon termelt tömegcikk lett, de ez sem a tömegek­nek, sem a zenének nem jó. Az em­berek nem az igazit, nem a javát kap­ják. Ebéd közben, félfüllel hallgatnak Beethoven-szimf­óniát. Körülnézek. Kabos Ilonka vagy negyven év óta él külföldön, mégis, otthonának falait csupa magyar re­mekmű díszíti. Szemközt Kabos Ede, a kiváló író arcképét látom. — Czigány Dezső festette édesapám portréját — mondja Kabos Ilonka —, s ott szemben édesanyámét is. Ő és Ady mindennapos vendégeink voltak. Ha megírná emlékiratait, izgalmas olvasmány lenne. A FESTIVAL HALL FÉNYBEN ÚSZIK. Az álmélkodást már a Wa­­terloo-hídon kezdem: az alkony Tur­ner gazdag színskáláját vetíti az ég­boltra, a Temze vizében piros, kék, sárga visszfények vibrálnak, a túlsó parton pedig reflektorok világítják a Parlament építészeti szépségét. Tó­dul a közönség a Festival Hallba: Birgit Nilsson, akit a világ első számú Wagner-hősnőjének kiáltottak ki, ez­úttal koncertpódiumon mutatkozik be. Amerikában már jó néhányszor hang­versenyezett, de Londonban most elő­ször. Ezt az estét a százötven évvel ezelőtt született Jenny Lind emléké­nek szentelte, a „svéd csalogánynak”, aki kora legnagyobb koloratúra csil­laga volt. Nilsson is svéd, de műsorán, hiszen ő drámai szoprán, egyetlenegy olyan szám sem szerepelt, amelyet egykor Lind énekelt. Birgit Nilsson koncertjén a hallga­tók elragadtatásának a hőfoka nem érte el az operáit. A műsort Gluck Alcestéjának egyik áriájával, Wolf­­dalokkal és Richard Straussokkal kezdte, majd a második részben Sibe­­liust, Rangströmöt és Grieget szólal­tatta meg: hangjának különös szépsé­ge és káprázatosan kiművelt ének­technikája most is csodálatra méltó, de Nilsson nagy formátumokhoz, drámai hevülethez szokott művészi alkatának mégsem a dobogó, a ben­sőséges dalirodalom a világa. A HANGVERSENY VÉGÉN JÓ­KEDVŰEN, játékosan trillázva vonult a pódiumajtótól a művészszobáig, s ott elsőnek Medák Sári nyakába bo­rult. A gratulálók sorában ott láttam szerényen és mosolygósán Helga Der­­nescht, Karajan kedvenc, fiatal Brünnhildáját. Ő az, aki miatt Birgit Nilsson a New York Times hasábjain oly ingerülten fenyegette meg a Met­­ropolitant, hogy felbontja szerződését. ,, Csalódtam a Metben...” — mondta. Hogy miért? Mert a Ring-felújítás­­ban, az Istenek alkonya Brünnhildá­­jára Demescht hívták meg. Ez Kara­jan kívánsága volt. „Ha szólnak ne­kem, én lettem volna az, aki segítek Dem­eschnek, hiszen a hangja óriási, drámai...” A botrány addig terebé­lyesedett, míg Bing, a Metropolitan igazgatója, ki nem jelentette: „Legyen az, amit Birgit akar.” Szerencséjükre, a nagy operai sztrájk miatt sokáig nem nyílhatott meg a Met kapuja, s a tervezett ciklus akkor elmaradt. Helga Dernesch egyelőre beéri Bay­­reuthtal, Salzburggal, a londoni Co­­vent Gardennal, az Edinburghi Fesz­tivállal, és jóformán egész Európával, Karajannal, Klempererrel, Soltival, Kripsszel, Kertésszel, s a többi nagy karmesterrel. Demescht a Walkürben hallottam, Sieglindet énekelte a Co­­vent Garden színpadán. (Ritkaság, hogy gazdag repertoárján Sieglinde is, Brünmhilda is szerepel.) Nilsson, aki jó húsz évvel idősebb nálánál, de sze­repkörében ma is mindenkit felül­múl, érthető, hogy csakis őt, az ő su­gárzó szép hangját érzi riválisának és talán egyetlen utódjának. — A Siegfried volt az első közös lemezünk Karajannal — mondja Der­nesch —, s vele énekeltem ugyanezt Salzburgban a Húsvéti Fesztiválon is. Az idén az Istenek alkonya Brünnhil­dáját, 1971 tavaszán a Fidéliót ének­lem, a rá következő évben pedig az Izoldát. 1973-ig mindent betábláztam. Az osztrák születésű Helga Der­nesch szép szőke lényét afféle bécsi báj lengi körül. Medák Sári az imp­resszáriója és felfedezője, ő mutatta be Karajannak is. Mert hiszen a ze­nei életet világszerte magyar vonat­kozások szövik át. — Karajan módszere igen érdekes — folytatja Dernesch. — Mielőtt a rendezői munkához kezdene, lemezre veszi föl az egész előadást. S a három-négyhetes színpadi próbákon nem kísér minket zongora, sőt éne­kelnünk sem kell, hangszalagról hall­juk önmagunkat és Karajant. Az elő­adásig vérünkké válik , mű és han­gunkat is kíméljük, hiszen a markí­­rozás fárasztóbb és ártalmasabb, mint a teljes hanggal éneklés. A bemutatót csak két zenekari és egy főpróba előzi meg, azokon persze már éneklünk is. — Az a híre, hogy nagyon könnyen tanul... — A Fidélió Leonóráját egy hét alatt tanultam meg. Némely szerepre úgy készülök, hogy felteszem Birgit Nilsson lemezét és vele éneklek, ilyen­formán őt is hallom, és rögtön zene­kari kísérettel idegződik be a szóla­mom. — Milyen volt a találkozás Klem­pererrel? — Egy hotelszobában énekeltem elő neki. Miközben a zongorista kísért, ő dirigált. Nem szakított félbe, nem szólt semmit, ezt jó jelnek éreztem. Az is volt. A Walkür első felvonását énekeltem vele a Festival Hallban koncertszerűen. Remélem, sor kerül majd a folytatásra is. — Lámpalázas? — De még mennyire. Csak akkor nem, amikor Karajan dirigál. Hipno­tizál. Biztonsággal ajándékoz meg . .. Hit dolga ez is. Helga Dernesch hisz Karajan bűvös erejében. Birgit Nils­son meg egyre kevésbé hisz benne. Hogy kinek van igaza? Alighanem mind a kettőnek. Bayreuthi felvétel Helga Derneschről a Mesterdalnokok Évája szerepében

Next