Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
óta. De a nagy technika nem pótolja az egyéniséget, sőt többé-kevésbé egyformává gyúrja a művészeket. A rádióban például nagyszerűek, de alig tudjuk egyiket a másiktól megkülönböztetni. Mégis azt hiszem, elkezdődött már az a korszak, amikor a közönség betelt a technikával, és inkább a művészi elmélyültségre figyel. A művész azt fejezte ki, ami nem írható le kottafejekkel. Aki, mondjuk, Beethovent játszik, annak emberileg kell eljutnia oda, hogy megérezze, mit gondolt, mit érzett a zeneszerző. Éppen ezért a muzsikus nem zárkózhat elefántcsonttoronyba, ember legyen, és halmozzon fel magában minél több emóciót. — Az imént a rádiót említette. Hát a tévé? — Igen, a rádióból és a tévéből a zene közelebb jött, de el is távolodott. Ünnep helyett hétköznappá, háttérzenévé süllyedt. Futószalagon termelt tömegcikk lett, de ez sem a tömegeknek, sem a zenének nem jó. Az emberek nem az igazit, nem a javát kapják. Ebéd közben, félfüllel hallgatnak Beethoven-szimfóniát. Körülnézek. Kabos Ilonka vagy negyven év óta él külföldön, mégis, otthonának falait csupa magyar remekmű díszíti. Szemközt Kabos Ede, a kiváló író arcképét látom. — Czigány Dezső festette édesapám portréját — mondja Kabos Ilonka —, s ott szemben édesanyámét is. Ő és Ady mindennapos vendégeink voltak. Ha megírná emlékiratait, izgalmas olvasmány lenne. A FESTIVAL HALL FÉNYBEN ÚSZIK. Az álmélkodást már a Waterloo-hídon kezdem: az alkony Turner gazdag színskáláját vetíti az égboltra, a Temze vizében piros, kék, sárga visszfények vibrálnak, a túlsó parton pedig reflektorok világítják a Parlament építészeti szépségét. Tódul a közönség a Festival Hallba: Birgit Nilsson, akit a világ első számú Wagner-hősnőjének kiáltottak ki, ezúttal koncertpódiumon mutatkozik be. Amerikában már jó néhányszor hangversenyezett, de Londonban most először. Ezt az estét a százötven évvel ezelőtt született Jenny Lind emlékének szentelte, a „svéd csalogánynak”, aki kora legnagyobb koloratúra csillaga volt. Nilsson is svéd, de műsorán, hiszen ő drámai szoprán, egyetlenegy olyan szám sem szerepelt, amelyet egykor Lind énekelt. Birgit Nilsson koncertjén a hallgatók elragadtatásának a hőfoka nem érte el az operáit. A műsort Gluck Alcestéjának egyik áriájával, Wolfdalokkal és Richard Straussokkal kezdte, majd a második részben Sibeliust, Rangströmöt és Grieget szólaltatta meg: hangjának különös szépsége és káprázatosan kiművelt énektechnikája most is csodálatra méltó, de Nilsson nagy formátumokhoz, drámai hevülethez szokott művészi alkatának mégsem a dobogó, a bensőséges dalirodalom a világa. A HANGVERSENY VÉGÉN JÓKEDVŰEN, játékosan trillázva vonult a pódiumajtótól a művészszobáig, s ott elsőnek Medák Sári nyakába borult. A gratulálók sorában ott láttam szerényen és mosolygósán Helga Dernescht, Karajan kedvenc, fiatal Brünnhildáját. Ő az, aki miatt Birgit Nilsson a New York Times hasábjain oly ingerülten fenyegette meg a Metropolitant, hogy felbontja szerződését. ,, Csalódtam a Metben...” — mondta. Hogy miért? Mert a Ring-felújításban, az Istenek alkonya Brünnhildájára Demescht hívták meg. Ez Karajan kívánsága volt. „Ha szólnak nekem, én lettem volna az, aki segítek Demeschnek, hiszen a hangja óriási, drámai...” A botrány addig terebélyesedett, míg Bing, a Metropolitan igazgatója, ki nem jelentette: „Legyen az, amit Birgit akar.” Szerencséjükre, a nagy operai sztrájk miatt sokáig nem nyílhatott meg a Met kapuja, s a tervezett ciklus akkor elmaradt. Helga Dernesch egyelőre beéri Bayreuthtal, Salzburggal, a londoni Covent Gardennal, az Edinburghi Fesztivállal, és jóformán egész Európával, Karajannal, Klempererrel, Soltival, Kripsszel, Kertésszel, s a többi nagy karmesterrel. Demescht a Walkürben hallottam, Sieglindet énekelte a Covent Garden színpadán. (Ritkaság, hogy gazdag repertoárján Sieglinde is, Brünmhilda is szerepel.) Nilsson, aki jó húsz évvel idősebb nálánál, de szerepkörében ma is mindenkit felülmúl, érthető, hogy csakis őt, az ő sugárzó szép hangját érzi riválisának és talán egyetlen utódjának. — A Siegfried volt az első közös lemezünk Karajannal — mondja Dernesch —, s vele énekeltem ugyanezt Salzburgban a Húsvéti Fesztiválon is. Az idén az Istenek alkonya Brünnhildáját, 1971 tavaszán a Fidéliót éneklem, a rá következő évben pedig az Izoldát. 1973-ig mindent betábláztam. Az osztrák születésű Helga Dernesch szép szőke lényét afféle bécsi báj lengi körül. Medák Sári az impresszáriója és felfedezője, ő mutatta be Karajannak is. Mert hiszen a zenei életet világszerte magyar vonatkozások szövik át. — Karajan módszere igen érdekes — folytatja Dernesch. — Mielőtt a rendezői munkához kezdene, lemezre veszi föl az egész előadást. S a három-négyhetes színpadi próbákon nem kísér minket zongora, sőt énekelnünk sem kell, hangszalagról halljuk önmagunkat és Karajant. Az előadásig vérünkké válik , mű és hangunkat is kíméljük, hiszen a markírozás fárasztóbb és ártalmasabb, mint a teljes hanggal éneklés. A bemutatót csak két zenekari és egy főpróba előzi meg, azokon persze már éneklünk is. — Az a híre, hogy nagyon könnyen tanul... — A Fidélió Leonóráját egy hét alatt tanultam meg. Némely szerepre úgy készülök, hogy felteszem Birgit Nilsson lemezét és vele éneklek, ilyenformán őt is hallom, és rögtön zenekari kísérettel idegződik be a szólamom. — Milyen volt a találkozás Klempererrel? — Egy hotelszobában énekeltem elő neki. Miközben a zongorista kísért, ő dirigált. Nem szakított félbe, nem szólt semmit, ezt jó jelnek éreztem. Az is volt. A Walkür első felvonását énekeltem vele a Festival Hallban koncertszerűen. Remélem, sor kerül majd a folytatásra is. — Lámpalázas? — De még mennyire. Csak akkor nem, amikor Karajan dirigál. Hipnotizál. Biztonsággal ajándékoz meg . .. Hit dolga ez is. Helga Dernesch hisz Karajan bűvös erejében. Birgit Nilsson meg egyre kevésbé hisz benne. Hogy kinek van igaza? Alighanem mind a kettőnek. Bayreuthi felvétel Helga Derneschről a Mesterdalnokok Évája szerepében