Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám

k­­Három Fonda 2. HETVENKÉT FILMSZEREP Henry Fonda egy konzervatív és kemény jellemű nyomdász fia. Ami­kor azt mondta: „Szeretném a magam életét élni!!” — az apja így válaszolt: „Helyes. De nem az én házamban.” Henry Fonda felrúgta a bankválla­latnál betöltött kistisztviselői állását, otthagyta az Omahai Műkedvelő Szín­házat, amelynek tagja volt. Megjárt még néhány tőzsdés céget, ide-oda hányódott. 1929-ben mutatkozott be a New York-i Guild Theaterben. Ezek­ben az években kötött rövid életű házasságot Margaret Sullivan színész­nővel. 35 DOLLÁRTÓL A VILÁGHÍRIG 1935-ben, 29 éves korában, még heti 35 dollárért ott toporgott a többi név­telen színész között a Broadway-n. Majd feleségül vett egy New York-i társaságbeli hölgyet, akitől két gyer­meke született, Jane és Peter. Lassan kezdett érvényesülni a szín­padon. Leszerződött egy jó szemű és ügyes színházi ügynökhöz , és ez a szerződés elindította a gyors és máig is töretlenül tartó pályafutását, meg­változtatta az életét: a legdédelgetet­­tebb amerikai filmsztárok közé került. Ma, 65 évesen is Hollywood egyik csillaga, a filmvilág méltán nagyra becsült művészegyénisége. Egyik méltatója írta: „Henry Fonda egyike a legkitartóbb hollywoodi ve­teránoknak, hősszerelmes szerepkör­ben. Most is jó tíz évvel fiatalabbat mutat, képes és alkalmas arra, hogy méltó partnere legyen a legfrissebb hollywoodi hősszerelmesnőnek is. Ta­lán ezért „leplezheti le” nyugodtan, hogy 1935-ben játszotta első filmsze­repét, kizárólag, mert pénzt akart ke­resni, nem pedig valamiféle színészi megszállottságból. ” „Omahába látogattam — emlékezik Henry Fonda —, amikor kaptam Ice­land Haywardtól Hollywoodból egy kétoldalas táviratot, amelyben azt ír­ta, hogy menjek oda. Én egyszavas táviratban válaszol­tam: Nem. De senkinek sem sikerült Haywardnak sokáig nemet mondani. Elmentem Hollywoodba, Hayward a repülőtéren várt és elvitt egy szállo­dába. Félórával később, amikor ki­jöttem a hideg zuhany alól, ott volt Hayward egy emberrel, akinek a ne­vét már gyakran hallottam. Megtörül­köztem és kezet szorítottam Walter Wangerrel. Így írtam alá a szerződést évi két filmre, heti ezer dollárért.” Alig három évtized alatt hatalmas, elapadhatatlan sikersorozat. Szinte egyedülálló, egyre gyarapodó népsze­rűség kíséri máig Henry Fonda pálya­ívét. Robbanó sikerek a színpadon és még nagyobb dicsőség, majd világhír a filmszerepek nyomán. A 72 film kö­zött persze sok mindenféle akad, de ott sorakoznak a méltán világsikert biztosító legnagyobb alakítások is. A nálunk is ismert filmjei között emlékezetes alakítást nyújtott a Stein­beck regényéből készült, Érik a gyü­mölcs című film főszerepében (1940); a Háború és béke amerikai—olasz vál­tozatában Pierre Bezuhov szerepében (1956) ; a Tizenkét dühös ember című színpadi játék filmváltozatának pro­ducere és egyik főszereplője volt (1957) . Mozijainkban vetítették még a következő filmjeit: Csak egyszer élünk (1937); Jezabel (1938); Jégpokol (1938); Újra találkoztam a szerelemmel (1938); Alexander Graham Bell (1939); A fia­tal Lincoln (1939), Egy frakk története (1942), és napjainkban is játsszák há­rom filmjét, ezek: A sex és a hajadon (1964); A halál ötven órája (1965) és A bostoni fojtogató (1968). „EGY DARAB ELEKTROMOSSÁG" A Fonda-stílus gyorsan kialakul. Egyik méltatója írta legutóbb: „A Fonda-stílus, módszeresen vontatott beszéd, enyhén hajlott, óvatos tartás. Bizonyos tekintetben Fonda sohasem szakadt el végleg a bankszakmától. Otthon is mindig morzsaszedegető, rendmegszállott maradt. A munkában: minden szavát, min­den gesztusát duplán megméri, leszűri, mielőtt útjára engedi. Filmképei néha tántorognak; úgy lovagol rajtuk, mint­ha herész lovon ülne. Mindig maku­látlanul jelenik meg — egy patkószög, egy gombostű sem hiányzik róla sem vadnyugati szerepeiben, sem életrajzi filmjeiben, de még vígjátékaiban sem. De 1940-ig az ember és a szerep nem olvad művészi egységbe.” Harminc éve ismeri a filmvilág a sajátos és hasonlíthatatlanul egyéni művészalkatot, Henry Fonda emberi­színészi arculatát. Minden szerepben más és új, soha­sem önismétlő — és mégis mindig ugyanaz az izgalmas, feszültséget va­rázsoló művészi-emberi arculat buk­kan elő. A legnagyobb színművészek erejével rendelkezik: önmagát adja, s egyben tökéletesen azonosul a szere­pével. John Steinbeck mondta, amikor az Érik a gyümölcs filmváltozatát húsz évvel később újra lepergette magá­nak: „Az idő múlik, és mi változunk. De én rátettem a filmet a házivetítő orsó­jára, és hátradőltem, várva, mi lesz. Aztán megjelent egy nyurga, inas, sötét bőrű alak, egy darab elektro­mosság lépett a színre és megfogott. Újra hittem a történetemnek. Friss volt és cselekményes és jó.” Henry Fonda egyik kedvenc kijelen­tése: „Nem akarok beképzelt lenni.” E szavak mögött sok minden rejlik. Nem öntetszelgő álszerénység, hanem mély és bölcs önismeret, becsületes őszinteség. „Csak olyan szerepet fogadok el, amelyik kiáll utánam. Ez rendszerint olyan szerep, amelyről úgy érzem, el tudom játszani, vagyis érdekes szerep. Gondolok a háttérre is, meg az egésznek a jellegére is, de nem töp­rengem agyon a dolgokat. Nem nevel­tek erre a fajta színjátszásra. Maguk­ban a szerepekben van valami vonzó. Nem is vállalkoznék az eljátszásukra, ha nem volna bennük valami, ami ve­lem rokon. Megpróbálok a szerepekbe annyi tartalmat beleadni, annyi mélységet belevinni, amennyit csak lehetséges. Természetesen a film műfajában az embernek nincs módjában egy szere­pet úgy kifejleszteni, mint a színház­ban. Négy évig játszottam a Mr. Roberts­et a színházban, a végén már se szeri, se száma nem volt az apró árnyala­toknak, amelyeket kitaláltunk. Lehet, hogy a közönség fel sem fe­dezte őket, de számunkra az újdon­ság erejével hatottak és frissen tartot­ták az előadást. Sokkal nehezebb, amikor az ember­nek csak néhány napi próbaideje van egy film elkészítéséhez. A jó remény­ségre vagyunk bízva, hogy mindazt, ami a fejünkben van, észben tudjuk tartani, és teljes értékű előadást tud­junk nyújtani. A filmen nem lehet egyvégtében lét­rehozni egy előadást, ezért a munka nem is nyújt akkora kielégülést.” Másutt ugyanerről így nyilatkozik: „Könnyebb »fejlődni« a színházban, mint a filmen, mert több az ember ideje, hogy kifejlődhessék a szerep­ben. Négy hétig próbálhatsz — amit én úgy nevezek, **kotolhatsz a szerepen«. Amikor már letetted a szerepkéz­iratot, akkor kezdheted belelehelni a figurába az életet, belecsurgatni a vért. Nem gondolok magamra, mint figu­rára. Arra az alakra gondolok, akit az író megírt.” 22 „NEM ÉREK ANNYIT...'' Jellemző önvallomást tükröznek szavai: „Némelyek Európában intel­­lektuellt akarnak csinálni belőlem, de valójában nem érek annyit, amennyit hiteleznek nekem. Nagyon vidáman elszórakozom má­sok szerepeiben, és azt hiszik, hogy ez én vagyok. Pedig hát nem.” Megfontolt, szerény beszéd. Egy tu­datos és póztalan művész szavai. A kép, amit önmagáról ad, bi­zonnyal sokkal közelebb áll a valóság­hoz, mint az, amit róla kialakítottak, s ami érezhetően zavarja. Találóan írja egyik kritikusa a

Next