Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)
1864-02-02 / 26. szám
A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) Itt könyekre tört és elhagyott. Követni akartam a házba, de éreztem, hogy nem uralkodhatom magamon és haza mentem. Mély gondolatokba merültem, amint egyszerre Saveljus zavarta meg szemlélődésemet. „Íme, uram!“ mondó belit lapot nyújtva — „lásd, vajon beárultam e ifjú uramat, s vajon összeakartam-e veszitni az apát a fiúval.“ Kivettem a lapot kezéből. Saveljits felelete volt apámhoz. Itt következik szóról-szóra: Andrej Petrovics, Nagyságos atyánk, és urunk! Vettem a kegyelmes iratot, melyben méltóztatik reám, szolgájára haragudni és azt mondani, hogy szégyenljem magamat, azért nem teljesítettem az urasági parancsot; de én, nem a vén kutya, hanem ha szolgád, uramnak parancsát követem és a nagyságos urat buzgalommal szolgáltam, s szolgálatában megőszültem. Péter Andrejits sebéről azért nem írtam semmit a nagyságos úrnak, hogy ok nélkül meg ne ijjeszszem. Minekutána hallottam, hogy a nagyságos asszony, anyánk Vasszilejwna Andorja ijedtében beteg lett, egészségéért istenhez imádkoztam. És Péter Andrejits sebet kapott, közel a jobb vállához, mellében, szorosan az oldalcsontok mellett, másfél coll mélyen ; a várparancsnok házában feküdt, hová a partról vittük és az itteni sebész Paramonow István gyógyította; jelenleg Péter Andrejits egésséges és jónál egyebet róla írnom nem lehet. A parancsnok ék, mint hallom meg vagynak vele elégedve és Vasilissza Jegorowna olybá tartja őt, mint saját gyermekét. És hogy vele olyasmi történt, az ifjú embernek nem nagy szégyen; a lónak négy lába van, mégis botlik. És amit írni méltóztatott,hogy kondássá teszen, hát legyen urasági akaratja szerint. Ezzel ajánlom magamat alázatosan. Hű szolgája Archip Saweljits. Több ízben nevettem, midőn a jó öreg levelét végig olvastam. Atyámnak válaszolni nem volt kedvem , azonban anyámat megnyugtatni Saweljits levele elegendőnek látszott előttem. Mostantól kezdve megváltozott helyzetem. Mari majd sohasem beszélt velem, s minden módon kerülni igyekezett. A várparancsnok háza többé nem mulattatott és szép lassan hozzászoktam az otthonüléshez. Eleinte szidott is érte Wasilissza Jegorowna, de midőn látta, hogy mit se használ —, hagyta a dolgot mentére. A kapitánynyal csak akkor beszéltem, ha a szolgálat úgy kívánta. Schwabrinnal ritkán s nem örömest találkoztam, kivált hogy észrevettem irányombani rejtett boszankodását, mi még jobban megerősített gyanúmban. Az élet szenvedhetlen volt előttem. Bokorba estem, mit visszahúzódottságom és tétlenségem táplált. Szerelmem nőtt a magányban és szivemet mindinkább nyomta. Minden kedvemet elvesztettem az olvasáshoz és irodalomhoz. Bátorságom lesülyedt, s féltem, hogy eszem elmegy, vagy pedig kicsapongásokba rohanok. De váratlan események, mik egész életemre nagy befolyással voltak, gyors és gyógyító megrázkódást okoztak lelkemnek. HATODIK FEJEZET. Pugatseffi kaland. Mielőtt azon különös események leírásához kezdenék, melyeknek tanúja voltam, Orenburg-kerület 1773-ik év végén levő állapotáról kell néhány szót szólanom. Ezen széles és gazdag kerületben egy rakás félvad nép lakott, melyek kevéssel ezelőtt hajoltak volt meg az orosz császár fensőbbségének. Minden pillanatbeli lázadásuk, törvényhez és polgári élethez való szokatlanságuk, könnyelműségük és kegyetlenségük a kormány részéről folytonos felügyeletet tettek szükségessé, hogy zablán tarthassák őket. Bizonyos távolságra várakat építettek és nagy részt kozákokkal népesítették meg, kik régtől fogva a Jaik partján tartózkodtak. De a jaiki kozákok kiknek a tájék nyugalmát és biztosságát kellett volna védeni, egy idő óta maguk is nyugtalan és veszélyes alattvalókká változtak. 1772-ben fővárosukban is lázadás tört ki. Az alkalmat erre azon szigorú szabályok adták, melyeket Trauberg tábornok vett foganatba,hogy e csordát engedelmességre szorítsa. Ennek következménye Trauberg barbár legyilkoltatása és a kormányzatnak önhatalmú megváltoztatása lett, míg végre a lázadás golyók és kemény büntetések által nyomatott el. Ez kevéssel Belogorszkba jöttöm előtt történt. Minden csöndes lett ismét, vagy legalább annak látszott. A kormányzóság könnyen megbizott az alattomos lázadók megbánásában, kik csöndben forrongotak s csak kedvező alkalomra vártak, hogy a nyugtalanságot megújítsák. Most újból elbeszélésemhez térek. Egy este 11 775. október kezdetén egyedül ültem otthonn s az őszi szél üvöltését hallgatva — ablakomon keresztül a felhőket, melyek átvonultak a holdon. Ekkor a várparancsnokhoz hívtak. Tüstént mentem. Nála találtam Schwabrint, Iván Ignatitsot és a kozák urednikot. Sem Wasilissza Jegorowna, sem Mari nem voltak jelen. A várparancsnok komor tekintettel üdvözölt. Bezárta az ajtót, mindnyájunkat leültetett, az uredniket kivéve, kinek az ajtónál kellett állania, és akkor zsebéből egy papírt húzott elő s azt mondá : Uraim ! Fontos újdonság, hallják, mit ir a tábornok.“ Feltette pápaszemét s olvasni kezdett: „Belogorszk-vár parancsnokának, Miranov kapitány úrnak. Ez alkalommal tudósítom önt, hogy a fogságból titokban megszökött doni kozák és Emelján Pugatseff, miután — ugyancsak ez azon megbocsájthatlan vétket követte el, hogy magát boldogult Hlik Péter cárnak adta ki,rablóbandát gyűjtött, Jaik-vidékén lázadást támasztott és már több várat bevett s mindenütt fosztogatást és öldöklést követ el. Azért kapitány ur haladéktalanul intézkedjék, hogy a szándékos gonosztevőt és névhamisitót verhesse vissza és ha az önre bizott erősség ellen fordulva lehetőleg semmisítse meg.“ „A szükséges intézkedéshez fogni!“ mondá a várparancsnok pápaszemét letéve és összefogta a papírt. „Halljátok? Meg van mondva. A gonosz hatalmasnak látszik és mi alig vagyunk harmincan, leszámítva a kozákokat, kikre számitnunk nem lehet — ne vedd rósz névén, Maximus. (Az urednik nevetett.) De ez semmit sem segít, uraim, meg kell tennünk a magunkét. Rendeljenek önök éjiőröket és cirkálókat. Ha megrohanás történnék, a kapukat zárják el és állítsák fel a katonákat. Te, Maximus — légy különös figyelemmel kozákjaidra. Az ágyuk megvizsgálandók, és kitisztítandók. És mindenek előtt, minden titokban menjen, hogy a várban senki se tudjon ki semmit igen korán.“ Miután a kapitány kiadta rendeleteit elbocsájtott, Schwabrinnal mentem ki s beszélgettünk a hallottak felöl. (Folyt. köv.) A ZENE HATÁSÁRÓL. (A „Revue des deux mondes“ után.) II. — önnek védbeszéde részrehajló — felelt hidegen az én szigorú barátom, valóban a bírálatot ki nem állja. Ön beszél a zene jótékony befolyásáról, s ha valaki kérné önt, hogy tiszta, határozott eredményeket mutasson, csak eshetőségekkel és gyantásokkal tudna felelni. A jó, mit eredményez, csak lehető és bizonytalan, a rosz pedig, melyet okoz, létező és látható. Az erényeknek azon vetéseit, melyeknek csiráiról ön beszél, nem lehet látni, de igen a rosznak vetéseit, miket bőven hint el s melyeket terjedni s növekedni látunk. Ön azt mondja, hogy a zene elérzékenyíti s meghatja a lelket mint az imádság, mondja inkább ön, hogy elgyengíti és elcsábítja mint a kisértés. Igen, kétséget sem szenved, hogy a zene meghatja a lelket, mint az imádság, ha hogy e szót használhatjuk azon mesterkedő és szövevényes eljárás kifejezésére, mely által a csábitó reá vesz, hogy hagyjuk magunkat eltántoríttatni. Mint bármely csábitó előtt, előtte is minden eszköz alkalmas, mosoly, harag, könyek, mert hol a mosoly hatástalan, talán hódítani fognak a könyek. Könnyen tudnám a zene eredményeinek ép oly gyászos képét adni, mint amily vidám képet ön festett. Igaz, hogy az emberi lélek elszigetelve és tudatlanul él a testiség korlátai és mindennemű akadályai közt, de azt hiszi-e ön, hogy ezen akadályok és korlátok ok nélkül vannak emelve? Ki tudja, ha vajon nem ezek-e védeszközei méltóságának és erényeinek ? Tévelygés azt hinni, hogy az emberi lélek izmos egészségű és képes ellenállni a külső érintéseknek, sőt ellenkezőleg az emberi lélek különös gyenge és romlékony. Majd semmibe sem kerül, hogy kilépjen önmagából, de a legkisebb rész, ami találhatja az, hogy elvesztvén vadságát, elveszti őszinteségét, elvesztvén félénkségét, elveszti igazságosságát Szeretem képzelni a lelket mint törékeny, áttetsző pillangót, ragyogó színű, de könynyen homályosuló szárnyakkal, és a hangok kegyetlen gyönyöre e pillangót érinti és teszi bennünk semmivé; a halál az illatban rejlik, mit belehelni szeret, s vakság szállja meg a gyertya lángjánál hol játszani vágyik. A zene tehát a gyönyörök martyrává teszi, mély anyival erkölcstelenebb, hogy örömmel fogadja. Távol attól, hogy a lelket erősítené és nemesítené a zene, még inkább gyengíti és elsatnyítja, ép mint a testet az oktalanul ismételt gyönyör; sőt többet tesz, bemocskolja a lelket, mert erkölcsi és physikai természetünkre hatvan, annak legvégső mélységéig minden iszapot fölzavar. Lelkünk a zene által forrongásba hozott testiség minden hullámzásának ki van téve. És a testiség ezen forrongásából legjobban megítélhetjük a zene erkölcsi hatását. Mivel életünk minden forrásai fel vannak zavarodva, azt hiszszük jobbakká és nemesebbekké lettünk s mivel testünk minden hatalma megszűnt, azt hiszszük tisztábbak vagyunk. S midőn azt hisszük, hogy lelkünk a testiségtől meg van szabadulva, éppen akkor van leginkább hatalmába. És ez a legpokolibb csalódás, mit a zene előidézhet. Midőn Álmodit a tailuló, dán Cleofas Zambulla üvegbörtönéből kiszabadította, hálából a legvidámabb és legszomorubb képeket mutatta. Felemelte szemei előtt a madridi házak tetőit s az emberi életet a maga pongyolaságában, sőt meztelenségében mutogatá. Sokszor gondolkoztam egy kevésbé hétköznapi s fontosabb és megindítóbb képről. S ha egy mindenható angyal felnyithatná a koponyákat s meztelenül állitná elő a forrongást, mely a hallgatók agyában uralkodik, midőn egy divatos zenemű hatása alatt állanak! ? Ez a jelenet örökre eldöntené a kérdést, hogy vajon a zene aljasító vagy az erkölcsöket előmozdító művészet-e ? Tisztán látnók, hogy minő természetűek az ábrándok, melyek a hallgatók lelkeiben támadnak s hogy minő tárgyak után törnek vágyaik. Minő csodálatos látvány lenne, telve ragyogó és kétértelmű költészettel. Meglátnék, hogy az az igazi zene, az orchestrum mozzanatain csüngő lelkeket kimerültebbekké tette mint a mákony-fogyasztók s dühöngőbbekké,mint a hentergő dervisek.Nézze csak ön ezt a hangoktól elrészegült nőt: eleinte mily mohó vágygyal élvez, de néhány pillanat múlva elhagyta őt az akarat s nincs ereje, hogy kormányozhassa ábrándjait, azután összegörnyedve nehéz mély álomba sülyed; időről időre egy egy fordulatot tesz, mozdulni akar s ajkai össze nem függő értetlen szavakat rebegnek. Bánatnak zsákmánya, bánatnak, melyben nincs semmi isteni, s mely soha se nyitja meg számára az égnek kapuit. Bánkódik a gyönyörökért, melyeket elhalasztott, a kisértésekért, melyeket viszszautasított, s a vágyakért, melyeket elnyomott, a veszélyekért, melyeket kikerült s kererüséggel emlékszik meg, hogy mindezek soha többé vissza nem térnek. Ott a másik szomorít, mint az égnek angyala mely Lucifer végbukása után bánkódik, hogy nem csatlakozott a nagy lázadáshoz. Ez a harmadik reszket mint kialvó mécs, lángja fel-fel lobog s aztán hirtelen alá sülyed, szétterül és tápanyagot keres — és ez ingadozás a lélek utolsó harcának küzdelme, a zene megfosztó végerejétől s jöhet a kisértés, nem fog ellenállásra találni. Végre a negyedik megdöbbenve áll, keblét nyugtalanság kínozza, a hang szellemei gyötrik, mint Machbetet a boszorkányok jósló szavai; vágyak csíráznak szívében, különös természetű, gyilkos vágyak, miként az őrültség viharának elöljáró villámai —é s mindez a zene ördögének körmei közt Azt kérdi ön, hogy egy hangversenyből dánember távozik, addig soha nem ismert nemes gondolatokra gyuladva s erkölcsi hatalmat szerezve ?... Megfordítom a tételt s azt kérdem öntől: Tudja-e ön azok számát, kik tiszta lélekkel léptek azon terembe s a vétekre készen távoztak el? Sokan, kik boldogok voltak, midőn ide beléptek, szorongó szívvel távoztak el; sokan, kik feledni akarták, kibomolni érezték begyógyult sebeiket s azok, kiknek emlékezniök kellett volna, miután kiüriték a hangok Lethe vizével telt kelyheit, vétkes feledésbe szenderegtek el. Sokan vannak, kik több-kevesebb ékesszólással állították, hogy a művészetek befolyása erkölcsrontó. Nem helyeselhetem minden állításukat, de amelyek a zenére vonatkoznak, azokat igazoknak és alaposoknak nyilatkoztatom. A szép művészetek közöl egyedül a zene erkölcsrontó s mi több büntetlenül teheti azt. Csak a zenének van azon kétértelmű ki- 102