Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)

1864-02-02 / 26. szám

A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) Itt könyekre tört és elhagyott. Követni akartam a házba, de éreztem, hogy nem uralkodhatom ma­­gamon és haza mentem. Mély gondolatokba merültem, a­mint egyszerre Savelju­s zavarta meg szemlélődésemet. „Íme, uram!“ mondó belit lapot nyújtva — „lásd, vajon beárultam e ifjú uramat, s vajon össze­­akartam-e veszitni az apát a fiúval.“ Kivettem a lapot kezéből. Saveljits felelete volt apámhoz. Itt következik szóról-szóra: Andrej Petrovics, Nagyságos atyánk, és urunk! Vettem a kegyelmes iratot, melyben méltózta­­tik reám, szolgájára haragudni és azt mondani, hogy szégyenljem magamat, a­zért nem teljesítettem az urasági parancsot; de én, nem a vén kutya, hanem ha szolgád, uramnak parancsát követem és a nagy­ságos urat buzgalommal szolgáltam, s szolgálatában megőszültem. Péter Andrejits sebéről azért nem ír­tam semmit a nagyságos úrnak, hogy ok nélkül meg ne ijjeszszem. Minekutána hallottam, hogy a nagysá­gos asszony, anyánk Vasszilejwna Andorja ijedté­ben beteg lett, egészségéért istenhez imádkoztam. És Péter Andrejits sebet kapott, közel a jobb vállához, mellében, szorosan az oldalcsontok mellett, másfél coll mélyen ; a várparancsnok házában feküdt, hová a partról vittük és az itteni sebész Paramonow István gyógyította; jelenleg Péter Andrejits egésséges és jónál egyebet róla írnom nem lehet. A parancsnok ék, mint hallom meg vagynak vele elégedve és Vasi­­lissza Jegorowna olybá tartja őt, mint saját gyerme­két. És hogy vele olyasmi történt, az ifjú embernek nem nagy szégyen; a lónak négy lába van, mégis botlik. És a­mit írni méltóztatott,hogy kondássá teszen, hát legyen urasági akaratja szerint. Ezzel ajánlom magamat alázatosan. Hű szolgája Archip Saweljits. Több ízben nevettem, midőn a jó öreg levelét végig olvastam. Atyámnak válaszolni nem volt ked­vem , azonban anyámat megnyugtatni Saweljits le­vele elegendőnek látszott előttem. Mostantól kezdve megváltozott helyzetem. Mari majd sohasem beszélt velem, s minden módon ke­rülni igyekezett. A várparancsnok háza többé nem mulattatott és szép lassan hozzászoktam az otthon­üléshez. Eleinte szidott is érte Wasilissza Jegorow­na, de midőn látta, hogy mit se használ —, hagyta a dolgot mentére. A kapitánynyal csak akkor beszéltem, ha a szolgálat úgy kívánta. Schwabrinnal ritkán s nem örömest találkoztam, kivált hogy észrevettem irányombani rejtett boszankodását, mi még jobban megerősített gyanúmban. Az élet szenvedhetlen volt előttem. Bokorba estem, mit visszahúzódottságom és tétlenségem táplált. Szerelmem nőtt a magányban és szivemet mindinkább nyomta. Minden kedvemet el­vesztettem az olvasáshoz és irodalomhoz. Bátorságom lesü­lyedt, s féltem, hogy eszem elmegy, vagy pedig kicsapongásokba rohanok. De váratlan események, mik egész életemre nagy befolyással voltak, gyors és gyógyító megráz­­kódást okoztak lelkemnek. HATODIK FEJEZET. Pugatseffi kaland. Mielőtt azon különös események leírásához kez­denék, melyeknek tanúja voltam, Orenburg-kerület 1773-ik év végén levő állapotáról kell néhány szót szólanom. Ezen széles és gazdag kerületben egy rakás fél­vad nép lakott, melyek kevéssel ezelőtt hajoltak volt meg az orosz császár fensőbbségének. Minden pilla­natbeli lázadásuk, törvényhez és polgári élethez való szokatlanságuk, könnyelműségük és kegyetlenségük a kormány részéről folytonos felügyeletet tettek szük­ségessé, hogy zablán tarthassák őket. Bizonyos távol­ságra várakat építettek és nagy részt kozákokkal népe­sítették meg, kik régtől fogva a Jaik partján tartóz­kodtak. De a jaiki kozákok kiknek a tájék nyugal­mát és biztosságát kellett volna védeni, egy idő óta maguk is nyugtalan és veszélyes alattvalókká változ­tak. 1772-ben fővárosukban is lázadás tört ki. Az alkalmat erre azon szigorú szabályok adták, melyeket Trauberg tábornok vett foganatba,hogy e csordát enge­delmességre szorítsa. Ennek következménye Trauberg barbár legyilkoltatása és a kormányzatnak önhatalmú megváltoztatása lett, míg végre a lázadás golyók­ és kemény büntetések által nyomatott el. Ez kevéssel Belogorszkba j­öttöm előtt történt. Minden csöndes lett ismét, vagy legalább annak lát­szott. A kormányzóság könnyen megbizott az alatto­mos lázadók megbánásában, kik csöndben forrongotak s csak kedvező alkalomra vártak, hogy a nyugtalan­ságot megújítsák. Most újból elbeszélésemhez térek. Egy este 11 7­75. október kezdetén­ egyedül ül­tem otthonn s az őszi szél üvöltését hallgatva — ab­lakomon keresztül a felhőket, melyek átvonultak a holdon. Ekkor a várparancsnokhoz hívtak. Tüstént mentem. Nála találtam Schwabrint, Iván Ignatitsot és a kozák urednikot. Sem Wasilissza Jegorowna, sem Mari nem voltak jelen. A várparancsnok komor tekintettel üdvözölt. Bezárta az ajtót, mindnyájunkat leültetett, az uredniket kivéve, kinek az ajtónál kel­lett állania, és akkor zsebéből egy papírt húzott elő s azt mondá : Uraim ! Fontos újdonság, hallják, mit ir a tábornok.“ Feltette pápaszemét s olvasni kezdett: „Belogorsz­k-v­ár parancsnokának, Miranov kapitány úrnak. Ez alkalommal tudósítom önt, hogy a fogságból titokban megszökött doni kozák és Emelján Puga­­tseff, miután — ugyancsak ez azon megbocsájthatlan vétket követte el, hogy magát boldogult Hl­ik Péter cárnak adta ki,­rablóbandát gyűjtött, Jaik-vidékén lázadást támasztott és már több várat bevett s minde­nütt fosztogatást és öldöklést követ el. Azért kapitány ur haladéktalanul intézkedjék, hogy a szándékos go­nosztevőt és névhamisitót verhesse vissza és ha az önre bizott erősség ellen fordulva lehetőleg semmi­sítse meg.“ „A szükséges intézkedéshez fogni!“ mondá a várparancsnok pápaszemét letéve és összefogta a pa­pírt. „Halljátok? Meg van mondva. A gonosz hatal­masnak látszik és mi alig vagyunk harmincan, leszá­mítva a kozákokat, kikre számitnunk nem lehet — ne vedd rósz névén, Maximu­s. (Az urednik nevetett.) De ez semmit sem segít, uraim, meg kell tennünk a magunkét. Rendeljenek önök éjiőröket és cirkáló­kat. Ha megrohanás történnék, a kapukat zárják el és állítsák fel a katonákat. Te, Maximu­s — légy kü­lönös figyelemmel kozákjaidra. Az ágyuk megvizs­­gálandók, és kitisztítandók. És mindenek előtt, min­den titokban menjen, hogy a várban senki se tudjon ki semmit igen korán.“ Miután a kapitány kiadta rendeleteit elbocsáj­­tott, Schwabrinnal mentem ki s beszélgettünk a hal­lottak felöl. (Folyt. köv.) A ZENE HATÁSÁRÓL. (A „Revue des deux mondes“ után.) II. — önnek védbeszéde részrehajló — felelt hi­degen az én szigorú barátom, valóban a bírálatot ki nem állja. Ön beszél a zene jótékony befolyásáról, s ha valaki kérné önt, hogy tiszta, határozott eredmé­nyeket mutasson, csak eshetőségekkel és gyantások­kal tudna felelni. A jó, mit eredményez, csak lehető és bizonytalan, a rosz pedig, melyet okoz, létező és látható. Az erényeknek azon vetéseit, melyeknek csiráiról ön beszél, nem lehet látni, de igen a rosznak vetéseit, miket bőven hint el s melyeket terjedni s növekedni látunk. Ön azt mondja, hogy a zene elér­­zékenyíti s meghatja a lelket mint az imádság, mond­ja inkább ön, hogy elgyengíti és elcsábítja mint a kisértés. Igen, kétséget sem szenved, hogy a zene meghatja a lelket, mint az imádság, ha hogy e szót használhatjuk azon mesterkedő és szövevényes eljá­rás kifejezésére, mely által a csábitó reá vesz, hogy hagyjuk magunkat eltántoríttatni. Mint bármely csábitó előtt, előtte is minden eszköz alkalmas, mo­soly, harag, könyek, mert hol a mosoly hatástalan, talán hódítani fognak a könyek. Könnyen tudnám a zene eredményeinek ép oly gyászos képét adni, mint a­mily vidám képet ön festett. Igaz, hogy az emberi lélek elszigetelve és tudatlanul él a testiség korlátai és mindennemű akadályai közt, de azt hiszi-e ön, hogy ezen akadályok és korlátok ok nélkül vannak emelve? Ki tudja, ha vajon nem ezek-e védeszközei méltósá­gának és erényeinek ? Tévelygés azt hinni, hogy az emberi lélek izmos egészségű és képes ellenállni a külső érintéseknek, sőt ellenkezőleg az emberi lélek különös gyenge és romlékony. Majd semmibe sem kerül, hogy kilépjen önmagából, de a legkisebb rész, a­mi találhatja az, hogy elvesztvén vadságát, elveszti őszinteségét­, elvesztvén félénkségét, elveszti igaz­ságosságát Szeretem képzelni a lelket mint töré­keny, áttetsző pillangót, ragyogó színű, de köny­­nyen homályosuló szárnyakkal, és a hangok kegyet­len gyönyöre e pillangót érinti és teszi bennünk sem­mivé; a halál az illatban rejlik, mit belehelni szeret, s vakság szállja meg a gyertya lángjánál hol játszani vágyik. A zene tehát a gyönyörök martyrává teszi, mély anyival erkölcstelenebb, hogy örömmel fogadja. Távol attól, hogy a lelket erősítené és nemesítené a zene, még inkább gyengíti és elsatnyítja, ép mint a testet az oktalanul ismételt gyönyör; sőt többet tesz, bemocskolja a lelket, mert erkölcsi és physikai ter­mészetünkre hatvan, annak legvégső mélységéig min­den iszapot fölzavar. Lelkünk a zene által forron­gásba hozott testiség minden hullámzásának ki van téve. És a testiség ezen forrongásából legjobban meg­ítélhetjük a zene erkölcsi hatását. Mivel életünk min­den forrásai fel vannak zavarodva, azt hiszszük job­bakká és nemesebbekké lettünk s mivel testünk min­den hatalma megszűnt, azt hiszszük tisztábbak va­gyunk. S midőn azt hisszük, hogy lelkünk a testiségtől meg van szabadulva, éppen akkor van leginkább ha­talmába. És ez a legpokolibb csalódás, mit a zene előidézhet. Midőn Álmodit a tailuló, dán Cleofas Zambulla üveg­börtönéből kiszabadította, hálából a legvidámabb és legszomorubb képeket mutatta. Fel­emelte szemei előtt a madridi házak tetőit s az emberi életet a maga pongyolaságában, sőt meztelenségében mutogatá. Sokszor gondolkoztam egy kevésbé hét­köznapi s fontosabb és megindítóbb képről. S ha egy mindenható angyal felnyithatná a koponyákat s mez­telenül állitná elő a forrongást, mely a hallgatók agyában uralkodik, midőn egy divatos zenemű hatása alatt állanak! ? Ez a jelenet örökre eldöntené a kér­dést, hogy vajon a zene aljasító vagy az erkölcsöket előmozdító művészet-e ? Tisztán látnók, hogy minő természetűek az ábrándok, melyek a hallgatók lel­keiben támadnak s hogy minő tárgyak után törnek vágyaik. Minő csodálatos látvány lenne, telve ragyogó és kétértelmű költészettel. Meglátnék, hogy az az igazi zene, az orchestrum mozzanatain csüngő lelke­ket kimerültebbekké tette mint a mákony-fogyasztók s dühöngőbbekké,mint a hentergő dervisek.Nézze csak ön ezt a hangoktól elrészegült nőt: eleinte mily mohó vágygyal élvez, de néhány pillanat múlva elhagyta őt az akarat s nincs ereje, hogy kormányozhassa áb­rándjait, azután össze­görnyedve nehéz mély álom­ba sülyed; időről időre egy egy fordulatot tesz, moz­dulni akar s ajkai össze nem függő értetlen szavakat rebegnek. Bánatnak zsákmánya, bánatnak, melyben nincs semmi isteni, s mely soha se nyitja meg szá­mára az égnek kapui­t. Bánkódik a gyönyörökért, melyeket elhalasztott, a kisértésekért, melyeket visz­­szautasított, s a vágyakért, melyeket elnyomott, a veszélyekért, melyeket kikerült s kererüséggel em­lékszik meg, hogy mindezek soha többé vissza nem térnek. Ott a másik szomorít, mint az égnek angyala mely Lucifer végbukása után bánkódik, hogy nem csatlakozott a nagy lázadáshoz. Ez a harmadik reszket mint kialvó mécs, lángja fel-fel lobog s aztán hirtelen alá sülyed, szétterül és tápanyagot keres — és ez inga­dozás a lélek utolsó harcának küzdelme, a zene meg­­fosztó végerejétől s jöhet a kisértés, nem fog ellenál­lásra találni. Végre a negyedik megdöbbenve áll, keblét nyugtalanság kínozza, a hang szellemei gyöt­rik, mint Machbetet a boszorkányok jósló szavai; vágyak csíráznak szívében, különös természetű, gyil­kos vágyak, miként az őrültség viharának elöljáró villámai —é s mindez a zene ördögének körmei közt Azt kérdi ön, hogy egy hangversenyből dán­­ember távozik, addig soha nem ismert nemes gondo­latokra gyuladva s erkölcsi hatalmat szerezve ?... Megfordítom a tételt s azt kérdem öntől: Tudja-e ön azok számát, kik tiszta lélekkel lép­tek azon terembe s a vétekre készen távoztak el? Sokan, kik boldogok voltak, midőn ide beléptek, szo­rongó szívvel távoztak el; sokan, kik feledni akar­ták, kibomolni érezték begyógyult sebeiket s azok, kiknek emlékezniök kellett volna, miután kiüriték a hangok Lethe vizével telt kelyheit, vétkes feledésbe szenderegtek el. Sokan vannak, kik több-kevesebb ékesszólással állították, hogy a művészetek befolyása erkölcsrontó. Nem helyeselhetem minden állításukat, de a­melyek a zenére vonatkoznak, azokat igazoknak és alapo­soknak nyilatkoztatom. A szép művészetek közöl egyedül a zene erkölcsrontó s mi több büntetlenül teheti azt. Csak a zenének van azon kétértelmű ki- 102

Next