Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)

1864-03-01 / 49. szám

nn ! A szegény gyermek, akire nézve néhány perc alatt minden úgy megváltozott, végre óhajtotta meg­tudni : valóság-e az, ami vele történik ? vagy csak álom, a­melynek leple alatt a roszszívó falusiak játé­kot űznek vele ? Kivett tehát egy marok drágakövet, és azokat a körül állók közt szétosztotta. Aztán kötényét tele szedte aranynyal, és meg­kérte a bírót, hogy ossza ki a falu szegényei közt. Végre kiválasztotta a harmadik szekrényből a legdrágább öltözetet és megkérte a tisztelendő urat, hogy azt a szerény szentegyház díszítésére fogad­­ja el. Mindezt akadály nélkül tehette, sőt az érdemes lelkipásztor igy szólott ráadásul: — Légy megáldva uj szerencsédben, gyerme­kem! mert méltó vagy reá; a jó isten gondoskodni fog rólad, és gazdagságodról, ha azt ezentúl is igy fogod használni. Mogyoróka lehajtott fővel fogadta a tisztes öreg áldását, ki azután a bíróval együtt eltávozott. Ekkér megbizonyosodván arról, hogy szeren­cséje valóság: Mogyoróka méltóssággal felegyenese­dett és parancsot adott a hírnököknek, hogy szekré­nyét vigyék el házikójába, a­hova maga is elindult előttök. A falubeli legények összetett kezekkel, mosoly­gós arcokkal és epedő szemekkel iparkodtak őt kö­vetni. De ő egy udvarias mozdulattal megállást in­tett nekik, és kék szemeit gyönyörteljesen függeszt­ve szerelem fürtére, igy szólt: — Csak az leend férjem a kit büszerem ki­jelöl. Mire a népes kiséret a szőlőtőkék közt eltűnt. A szedők elővették a puttonosokat a szőlő közt, s szemökre hányták hűtlenségöket. De a puttonosok hátat for­dítottak a szedőknek, és elmentek morfondérozni, ki a gyepűbe, ki a liget­be, ki a patak mellé. Mind egyedül voltak, mégis mind ugyanazon egy tárgyról gondolkoztak. Tudni­illik Mogyoróka megbékítéséről. De hogyan ? Mikor határozottan kimondta, hogy a hagyomány szavainak vakon engedelmeskedik. Eh­­hát nem lehet a hagyományt elforgatni, egy kicsit tündéreskedni ? Éjfélkor majd tündérnek öltöz­ve a kunyhóba lép, és az igézet szavaira, mint iker­­jeiket mutatja be magát, h így tervezett magában mindenik. A tréfa jól üthetett ki, sőt lehet, hogy ilyesmi uta­t is már jól ki egyszer-másszor, ha t. i, egy imá­dó tett kisérletet valamely hivékeny leánykánál. De egyszerre tizenhét imádó­ már ez több a soknál. De mikor mindenik azt hitte, hogy csak neki van elég esze ily találmányra ! Mily alakban, mikép jelenjen meg az álimádó ? ez volt most a kérdés. Szerencsére egy vén javasasszony lakott a falu­hoz közel, a­kit sokan boszorkánynak tartottak. (Le­het hogy az is volt egy kicsit, legalább külseje azt mutatta.) A legények titkon mind meglátogatták ezt a vénasszonyt. Egy sem maradt el. Sőt azt mondják, hogy maga az ófalvi biró is — egy ocsmány, alamu­szi ember, ötven esztendős vén kecske, — még az is elment hozzá. Hiába­ arany szagot érzett. A vén boszorkánynak sok jó tallér ütötte mar­kát akkor este. Minden legénynek más tanácsot adott. Egyik­nek, hogy tiszta fehérbe öltözzék, másiknak, hogy fe­kete kisértet legyen, ennek, hogy arab csillag­vizs­gáló, annak hogy kóborlovag alakját vegye fel. Ha­nem legjobban luddá tette a vén vízkóros bírót. Azt tanácsolta neki, hogy őrangyalt csináljon magából, két nagy fehér szárnynyal. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy valaki az ezeredik évben, mikor minden percben várni lehe­tett a világ végét, így játszék az égiekkel.­ Azonban mindenki követte a vett tanácsot. Éj­félre mindenki át volt öltözve, ki ennek,ki annak oh ! mert irtózatos szomj az arany szomj! Ha akkor a világ vége csakugyan bekövetkezik ha a helység falai az utolsó ítélet trombitaszavára egyszerre mind ledőlnek , szép látvány mutatkozott volna Afalván az arkangyaloknak. De ne menjünk a rend elébe. Várjon kiki sorsá­ra. Most térjünk vissza Mogyorókához. Mogyoróka elzárkózva ült szegényes vityillójá­­ban, drága szekrényeivel és a kedves szőlőfürttel, míg a hírnökök egy közel csűrben ütöttek sátort és lyukakat fúrtak a közfalba. Nem kíváncsiságból, er­ről a tisztelet megóvta őket,­­ hanem hogy annál jobban őrködhessenek, mert úgy látszik,hogy ez őrkö­dés, oltalmazás rajongó szenvedélyek. Mogyoróka gyorsan felöltözött a legszebb ruhá­ba, aztán megnézte magát egy veder vízben, melyet tükörül szoktak használni és minden szerénysége mellett kénytelen volt bevallani, hogy lesz ő elég szép. Aztán egyenkint felpróbálgatta a ruhákat, a drá­gaköveket, az ékszereket. Addig s addig mig egy­szer a két szekrény egészen üres lett. Csak ekkor vett észre az egyik szekrény fene­kén egy egyszerű csalánszövet tunikát, mely oly fi­nom szálakból volt, mintha csak Szűz Mária fonta volna; a másik szekrény fenekén meg egy koronát és egy koszorút mezei virágokból. Azonnal kivetkezett a csillogó fényből, hogy természetes egyszerűségébe öltözzék. Azt azonban meg kell adni,­­hogy így még százszorta szebb volt, így hasonlított legjobban az arcképhez, melyet a kis sípos előmutatott és a melyet szobácskájában helyeztek el, azon arcképhez, melyet már ismerünk, a tündér, a huri, az angyal képmásához . . . De hát mit jelent ez az egész ? Épen midőn a kis kiváncsi századikszor tette ez érdekes kérdést magának, vette észre a vékony sárfal egy nyílásán a kis sípost, ki a hold világánál egykedvűleg vacsorázott. Rövid tanakodás után bátorságot vett Mogyoró­ba magának, és kérte tőle, — de csak halkan, — a rejtély megfejtését. A bajusztalan zenész körülbelül így válaszolt: A hírnökök egy hatalmas fejedelem ügyében jöttek ki három hónappal azelőtt, mert az ő országá­ban három hónappal előbb esik a szüret, igézetet ten egy bűvös szőlőfürttel. Az igézetre egy leányka je­lent meg előtte, a­ki magát afalvinak mondta. A fe­jedelem rögtön saját kezeivel lerajzolta a tüneményt és . . . Itt a vezénylő tiszt hangja félbeszakította a kis sipost. Azonban ennyi is elég volt a leányka égető kíváncsiságának. — Fejedelem, vagy szegény, — suttogó szere­tetreméltó ajakbigyentéssel, — ha szőlőfürtöm nem mondaná, hogy szeressem, ott lehetne ő arcképével, szekrényeivel, és az egész útiköltségével együtt, — de mindjárt itt az igézet órája. Siessünk. Valóban a toronyóra féltizenkettőt ütött. Mogyoróka a szoba közepére húzta testetlen asz­talát, az asztalra egyetlen hófehér abroszát felterítette, az abroszra három szőlőlevelet helyezett, s rátette a szerelemfürtöt. Aztán keresztet vetett magára hétszer, kelet fe­lé fordult, karjait mellén keresztbe tette és dalolt: Lég tünemény Jer, jár felém, Világosítsd meg szivemet. E percben az óra éjfélt ütött. Ilanini szerencsétlenségre a tizenkettedik ütés­nél felhők közé bujt a hold s a szobában sűrü ho­mály terjedt el. Mogyoróka nagyon félt. Annál inkább, mert jobbról, balról, előről, hátulról lépések hallatszottak, mintha a fal minden nyílásán át egy-egy szellem, vagy tolvaj bújnék be. — Istenem! — suttogó Mogyoróka, — hány lába lehet az én jegyesemnek ? Alig végezte suttogását, midőn egyszerre kisü­tött a hold, és ezüst fénynyel festette be a falakat. Borzasztó ! Mogyoróka egy egész álarcos bált látott maga körül, fehér és fekete kísérteteket, hege­dősöket, vitézeket, mágnásokat. Valóságos boszorkányok szombatja. A szegény leány ijedten nézett körül. És észrevett egy fehér angyalt, szárnyait csat­­togtatót. — Ah! — Kiáltott fel. — Ez e­­rős az angyal karjai közt keresett menedéket. Borzasztó! Háromszorosan borzasztó ! Az an­gyalban az öreg bírót ismerte meg. Mogyoróka sírig ható sikoltással, ájultan rogyott össze. Ekkor ismét elbújt a hold, és újra sötét lett a szobában. De elég világos arra hogy a lányka sikoltására felébredt hírnökök, a falba fúrt lyukakon át észreve­gyék, hogy baj van. Egy pillantás elég volt arra, hogy a dolog va­lódi állását megtudják. — Kelevéz-nyelekkel rontsunk e nyomorultak­ra ? — kérdé vitézkedve a kis sipos. — Nem érdemlik ezt a megtiszteltetést, — vi­­szonzá a főtiszt, —jobb büntetést tudok én annál szá­mukra. Fújjatok a harsonákba. És a harsonák pokolbeli zajjal szólaltak meg. — Utolsó ítélet! — orditozák az alakosok, jobb­ra, balra menekülve. A trombitások pedig mindenütt nyomukban, tüskén bokron keresztül. Lett hajtóvadászat, steeple chase nyargalósdi! Az alakosok folyvást elől, a har­sonák pedig titánok. Lárma, nevetés, emberhullás. Nagyszerű kergetődzés, mely reggelig tartott. Az alatt Mogyoróka ájultan feküdt. Egyszerre szép ifjú lép a szobába, az ájulthoz rohan, és azt felemelve, egy bíborbársonytokos arany edényke tartalmával visszacsalja az életet rózsaszín arcaira. — Térj magadhoz, — mondogató, — térj ma­gadhoz kedvesem. — Én istenem! — sóhajtá Mogyoróka, — hogy lehet oly csúnya öreg bírónak ily édes hangja ? Az ismeretlen megfogta kezét. — Istenem, istenem! — rebegte a leányka, va­lamivel hangosabban, — nem hittem volna hogy ily gyöngéd kezei legyenek. Valljuk meg, hogy a holdat nagyon ügyetlennek kellett volna nevezni, ha e pillanatban ki nem süt. Méla sugárinál látta meg Mogyoróka az ifjat, ki bájos mozdulataikkal forgatta kezében saját varázs szőlőfü­rtét s fülemile hangon dalolt: Lég tünemény Jer, jer felém, Világositd meg szivemet! — Szerelmem árnya! — szólt Mogyoróka, — szeretlek, szeretlek!. Oly közel voltak egymáshoz, hogy csak a bű­vös fürt fért el közöttök. — Mogyorókém­! kedvesem! — szólt édesen az ifjú, átkarolva a leánykát. De a leányka visszarettent. Dobogó szivet érzett dobogó szivén, és kiábrándultan látta, hogy ember áll előtte, nem szellem. — Kicsoda én uram ? — kérdé­s kicsoda? — A mi fejedelmünk, — szólalt meg egy hamis­­kodó hang mellete. A kis sipost látta ott állani, ki ime napfeljötte­­kor tért meg a vadászatról, persze hogy vad nélkül. — Én hitesem! — szólt a fejedelem, karjait ki­tárva.­ — Én égből küldetett férjem ! — rebegő Mo­gyoróka, pirulását az emberré lett tünemény keblén rejtve el. — Mi legyen e kópék büntetése ? — kérdé a főtiszt fejedelmétől. —■ Egy hétig le ne vethessék álöltözetüket. —■ A biró is ? — Az holtig. Képzeljék önök, milyen szép szüretek eshettek Áfalván, midőn fehér és fekete kísértetek, hegedűsök, kóborlovagok, máguszok hordozták a puttont. Hát még a vén biró ? A boldog pár kettős szerelemfürtét, századokig gondosan őrizték az utódok. Csak a minap történt, hogy a gyönyörű szőlőszemeket, Mogyoróka egy kis ivadéka, mire észrevették, felmozsolaszőlőzte. Maga a történet máig is él az óvidéki lakosok ajkán. Mindig ez a legkedvesebb szüreti elbeszélés. Hűvös őszi estéken ez a mesék meséje. ILLÉST GYÖRGY, 194

Next