Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)
1864-03-01 / 49. szám
nn ! A szegény gyermek, akire nézve néhány perc alatt minden úgy megváltozott, végre óhajtotta megtudni : valóság-e az, ami vele történik ? vagy csak álom, amelynek leple alatt a roszszívó falusiak játékot űznek vele ? Kivett tehát egy marok drágakövet, és azokat a körül állók közt szétosztotta. Aztán kötényét tele szedte aranynyal, és megkérte a bírót, hogy ossza ki a falu szegényei közt. Végre kiválasztotta a harmadik szekrényből a legdrágább öltözetet és megkérte a tisztelendő urat, hogy azt a szerény szentegyház díszítésére fogadja el. Mindezt akadály nélkül tehette, sőt az érdemes lelkipásztor igy szólott ráadásul: — Légy megáldva uj szerencsédben, gyermekem! mert méltó vagy reá; a jó isten gondoskodni fog rólad, és gazdagságodról, ha azt ezentúl is igy fogod használni. Mogyoróka lehajtott fővel fogadta a tisztes öreg áldását, ki azután a bíróval együtt eltávozott. Ekkér megbizonyosodván arról, hogy szerencséje valóság: Mogyoróka méltóssággal felegyenesedett és parancsot adott a hírnököknek, hogy szekrényét vigyék el házikójába, ahova maga is elindult előttök. A falubeli legények összetett kezekkel, mosolygós arcokkal és epedő szemekkel iparkodtak őt követni. De ő egy udvarias mozdulattal megállást intett nekik, és kék szemeit gyönyörteljesen függesztve szerelem fürtére, igy szólt: — Csak az leend férjem a kit büszerem kijelöl. Mire a népes kiséret a szőlőtőkék közt eltűnt. A szedők elővették a puttonosokat a szőlő közt, s szemökre hányták hűtlenségöket. De a puttonosok hátat fordítottak a szedőknek, és elmentek morfondérozni, ki a gyepűbe, ki a ligetbe, ki a patak mellé. Mind egyedül voltak, mégis mind ugyanazon egy tárgyról gondolkoztak. Tudniillik Mogyoróka megbékítéséről. De hogyan ? Mikor határozottan kimondta, hogy a hagyomány szavainak vakon engedelmeskedik. Ehhát nem lehet a hagyományt elforgatni, egy kicsit tündéreskedni ? Éjfélkor majd tündérnek öltözve a kunyhóba lép, és az igézet szavaira, mint ikerjeiket mutatja be magát, h így tervezett magában mindenik. A tréfa jól üthetett ki, sőt lehet, hogy ilyesmi utat is már jól ki egyszer-másszor, ha t. i, egy imádó tett kisérletet valamely hivékeny leánykánál. De egyszerre tizenhét imádó már ez több a soknál. De mikor mindenik azt hitte, hogy csak neki van elég esze ily találmányra ! Mily alakban, mikép jelenjen meg az álimádó ? ez volt most a kérdés. Szerencsére egy vén javasasszony lakott a faluhoz közel, akit sokan boszorkánynak tartottak. (Lehet hogy az is volt egy kicsit, legalább külseje azt mutatta.) A legények titkon mind meglátogatták ezt a vénasszonyt. Egy sem maradt el. Sőt azt mondják, hogy maga az ófalvi biró is — egy ocsmány, alamuszi ember, ötven esztendős vén kecske, — még az is elment hozzá. Hiába arany szagot érzett. A vén boszorkánynak sok jó tallér ütötte markát akkor este. Minden legénynek más tanácsot adott. Egyiknek, hogy tiszta fehérbe öltözzék, másiknak, hogy fekete kisértet legyen, ennek, hogy arab csillagvizsgáló, annak hogy kóborlovag alakját vegye fel. Hanem legjobban luddá tette a vén vízkóros bírót. Azt tanácsolta neki, hogy őrangyalt csináljon magából, két nagy fehér szárnynyal. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy valaki az ezeredik évben, mikor minden percben várni lehetett a világ végét, így játszék az égiekkel. Azonban mindenki követte a vett tanácsot. Éjfélre mindenki át volt öltözve, ki ennek,ki annak oh ! mert irtózatos szomj az arany szomj! Ha akkor a világ vége csakugyan bekövetkezik ha a helység falai az utolsó ítélet trombitaszavára egyszerre mind ledőlnek , szép látvány mutatkozott volna Afalván az arkangyaloknak. De ne menjünk a rend elébe. Várjon kiki sorsára. Most térjünk vissza Mogyorókához. Mogyoróka elzárkózva ült szegényes vityillójában, drága szekrényeivel és a kedves szőlőfürttel, míg a hírnökök egy közel csűrben ütöttek sátort és lyukakat fúrtak a közfalba. Nem kíváncsiságból, erről a tisztelet megóvta őket, hanem hogy annál jobban őrködhessenek, mert úgy látszik,hogy ez őrködés, oltalmazás rajongó szenvedélyek. Mogyoróka gyorsan felöltözött a legszebb ruhába, aztán megnézte magát egy veder vízben, melyet tükörül szoktak használni és minden szerénysége mellett kénytelen volt bevallani, hogy lesz ő elég szép. Aztán egyenkint felpróbálgatta a ruhákat, a drágaköveket, az ékszereket. Addig s addig mig egyszer a két szekrény egészen üres lett. Csak ekkor vett észre az egyik szekrény fenekén egy egyszerű csalánszövet tunikát, mely oly finom szálakból volt, mintha csak Szűz Mária fonta volna; a másik szekrény fenekén meg egy koronát és egy koszorút mezei virágokból. Azonnal kivetkezett a csillogó fényből, hogy természetes egyszerűségébe öltözzék. Azt azonban meg kell adni,hogy így még százszorta szebb volt, így hasonlított legjobban az arcképhez, melyet a kis sípos előmutatott és a melyet szobácskájában helyeztek el, azon arcképhez, melyet már ismerünk, a tündér, a huri, az angyal képmásához . . . De hát mit jelent ez az egész ? Épen midőn a kis kiváncsi századikszor tette ez érdekes kérdést magának, vette észre a vékony sárfal egy nyílásán a kis sípost, ki a hold világánál egykedvűleg vacsorázott. Rövid tanakodás után bátorságot vett Mogyoróba magának, és kérte tőle, — de csak halkan, — a rejtély megfejtését. A bajusztalan zenész körülbelül így válaszolt: A hírnökök egy hatalmas fejedelem ügyében jöttek ki három hónappal azelőtt, mert az ő országában három hónappal előbb esik a szüret, igézetet ten egy bűvös szőlőfürttel. Az igézetre egy leányka jelent meg előtte, aki magát afalvinak mondta. A fejedelem rögtön saját kezeivel lerajzolta a tüneményt és . . . Itt a vezénylő tiszt hangja félbeszakította a kis sipost. Azonban ennyi is elég volt a leányka égető kíváncsiságának. — Fejedelem, vagy szegény, — suttogó szeretetreméltó ajakbigyentéssel, — ha szőlőfürtöm nem mondaná, hogy szeressem, ott lehetne ő arcképével, szekrényeivel, és az egész útiköltségével együtt, — de mindjárt itt az igézet órája. Siessünk. Valóban a toronyóra féltizenkettőt ütött. Mogyoróka a szoba közepére húzta testetlen asztalát, az asztalra egyetlen hófehér abroszát felterítette, az abroszra három szőlőlevelet helyezett, s rátette a szerelemfürtöt. Aztán keresztet vetett magára hétszer, kelet felé fordult, karjait mellén keresztbe tette és dalolt: Lég tünemény Jer, jár felém, Világosítsd meg szivemet. E percben az óra éjfélt ütött. Ilanini szerencsétlenségre a tizenkettedik ütésnél felhők közé bujt a hold s a szobában sűrü homály terjedt el. Mogyoróka nagyon félt. Annál inkább, mert jobbról, balról, előről, hátulról lépések hallatszottak, mintha a fal minden nyílásán át egy-egy szellem, vagy tolvaj bújnék be. — Istenem! — suttogó Mogyoróka, — hány lába lehet az én jegyesemnek ? Alig végezte suttogását, midőn egyszerre kisütött a hold, és ezüst fénynyel festette be a falakat. Borzasztó ! Mogyoróka egy egész álarcos bált látott maga körül, fehér és fekete kísérteteket, hegedősöket, vitézeket, mágnásokat. Valóságos boszorkányok szombatja. A szegény leány ijedten nézett körül. És észrevett egy fehér angyalt, szárnyait csattogtatót. — Ah! — Kiáltott fel. — Ez erős az angyal karjai közt keresett menedéket. Borzasztó! Háromszorosan borzasztó ! Az angyalban az öreg bírót ismerte meg. Mogyoróka sírig ható sikoltással, ájultan rogyott össze. Ekkor ismét elbújt a hold, és újra sötét lett a szobában. De elég világos arra hogy a lányka sikoltására felébredt hírnökök, a falba fúrt lyukakon át észrevegyék, hogy baj van. Egy pillantás elég volt arra, hogy a dolog valódi állását megtudják. — Kelevéz-nyelekkel rontsunk e nyomorultakra ? — kérdé vitézkedve a kis sipos. — Nem érdemlik ezt a megtiszteltetést, — viszonzá a főtiszt, —jobb büntetést tudok én annál számukra. Fújjatok a harsonákba. És a harsonák pokolbeli zajjal szólaltak meg. — Utolsó ítélet! — orditozák az alakosok, jobbra, balra menekülve. A trombitások pedig mindenütt nyomukban, tüskén bokron keresztül. Lett hajtóvadászat, steeple chase nyargalósdi! Az alakosok folyvást elől, a harsonák pedig titánok. Lárma, nevetés, emberhullás. Nagyszerű kergetődzés, mely reggelig tartott. Az alatt Mogyoróka ájultan feküdt. Egyszerre szép ifjú lép a szobába, az ájulthoz rohan, és azt felemelve, egy bíborbársonytokos arany edényke tartalmával visszacsalja az életet rózsaszín arcaira. — Térj magadhoz, — mondogató, — térj magadhoz kedvesem. — Én istenem! — sóhajtá Mogyoróka, — hogy lehet oly csúnya öreg bírónak ily édes hangja ? Az ismeretlen megfogta kezét. — Istenem, istenem! — rebegte a leányka, valamivel hangosabban, — nem hittem volna hogy ily gyöngéd kezei legyenek. Valljuk meg, hogy a holdat nagyon ügyetlennek kellett volna nevezni, ha e pillanatban ki nem süt. Méla sugárinál látta meg Mogyoróka az ifjat, ki bájos mozdulataikkal forgatta kezében saját varázs szőlőfürtét s fülemile hangon dalolt: Lég tünemény Jer, jer felém, Világositd meg szivemet! — Szerelmem árnya! — szólt Mogyoróka, — szeretlek, szeretlek!. Oly közel voltak egymáshoz, hogy csak a bűvös fürt fért el közöttök. — Mogyorókém! kedvesem! — szólt édesen az ifjú, átkarolva a leánykát. De a leányka visszarettent. Dobogó szivet érzett dobogó szivén, és kiábrándultan látta, hogy ember áll előtte, nem szellem. — Kicsoda én uram ? — kérdés kicsoda? — A mi fejedelmünk, — szólalt meg egy hamiskodó hang mellete. A kis sipost látta ott állani, ki ime napfeljöttekor tért meg a vadászatról, persze hogy vad nélkül. — Én hitesem! — szólt a fejedelem, karjait kitárva. — Én égből küldetett férjem ! — rebegő Mogyoróka, pirulását az emberré lett tünemény keblén rejtve el. — Mi legyen e kópék büntetése ? — kérdé a főtiszt fejedelmétől. —■ Egy hétig le ne vethessék álöltözetüket. —■ A biró is ? — Az holtig. Képzeljék önök, milyen szép szüretek eshettek Áfalván, midőn fehér és fekete kísértetek, hegedűsök, kóborlovagok, máguszok hordozták a puttont. Hát még a vén biró ? A boldog pár kettős szerelemfürtét, századokig gondosan őrizték az utódok. Csak a minap történt, hogy a gyönyörű szőlőszemeket, Mogyoróka egy kis ivadéka, mire észrevették, felmozsolaszőlőzte. Maga a történet máig is él az óvidéki lakosok ajkán. Mindig ez a legkedvesebb szüreti elbeszélés. Hűvös őszi estéken ez a mesék meséje. ILLÉST GYÖRGY, 194