Fővárosi Lapok, 1864. június (1. évfolyam, 123-147. szám)

1864-06-01 / 123. szám

123-ik sz. Kedden, junius 1. Első évfolyam 1864 Kiadó-hi vatal: Pest , barátok tere r7. sz. Előfizetési díj : Félévre ...................8 firt. Negyedévre . . . 4 firt. Megjelen az ünnep utáni nar pokat kivéve mindenn vp; ko- ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca első szám, l-sö ércéi eL Hirdetési dij: Hasábos petit sor . . 4 fer. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 kr A messze távolból. Te déli nap, ha majd nyugodni térsz, És kedvesemnek kis lakához érsz ; Egy sugárszálat küldj he ablakán, És kérdd meg tőle: gondol-e reám A messze távolból ? Te bűvös árny a kerti fák alatt, Ha kedvesem majd nálad ott mulat, P illáira lágy, édes álmot hozz, S ringasd el öt, míg rólam álmodoz, A messze távolból. Te lágy fuvalmu szellő, hogyha szállsz, És kedvesemnek ajkára találsz; A liliomnak lágy fuvalma légy, És mondd, hogy tőlem öt csókolni mégy A messze távolból. S te himes lomb, virággal elfödött, Ha lehajolsz majd kedvesem fölött; Oh légy te majd feléje tárt karom, A mint én öt ölelni akarom A messze távolból. H aj n a 1 k a. AZ ELVEK HARCA. (Novella.) Urváry Lajostól. (Vége.) Ez a lélek haláltusája, melyben vagy elvesz,vagy megvalósul hite — a feltámadásban. Majdnem furcsának tetszett előtte, hogy lelke­sedni tudott azon társadalmi eszmék iránt, melyek itt-ott a mely főben feltámadnak, a legtöbbnyire ka­caj a jutalma, harc — a szélmalmok ellen. És mégis mindez összefüggött szerelmével, még 1 is érzé, hogy a mely percben Endrével találkozik, kitör leikéből mindazon harc, mely ennek szentélyé­ben dúlt. Derült tavaszi délután volt, kivágyakozott a szabadba, hogy ennek szemlélete csendesítse a küz­delmet, melynek súlya alatt szive már majd meg­törött. Egyszerű öltönyben, egyedül komornája kísére­tében sietett — ki a temetőbe. Mint történetünk kezdetén említettük, a geszte- nyegi temető szép regényes helyen terült el, kristály- tiszta patak mellett. Az egész sirkert fákkal volt be­ültetve, mint ily faluhelyeken szokás. Közepében emelkedett a grófi sirbolt. Egyszerű kápolna kívülről, melynek hátulsó falán vasrácsoza­ton át lehetett a kápolna belsejébe látni, melynek egyszerű nagyszerűsége mélyen meghatá a belépőt. Erezte, hogy a holtak országában van. A fényes oltártól jobb felöl a köbe vágott grófi címer jelölte meg a bemenetelt — a sirboltba. A grófnő felháborodott lélekkel jött e helyre s ihletve hagyta el azt. Imádkozott. Őseinek sirja felett állt, a múlandóság légköré vette körül. Kik küzdöt­tek hősi csatákban, kik a trón lépcsőjénél védték a nemzet ügyét, most porladoznak a földdel, mely sa­játjuk volt. A halottak is beszélnek. Midőn a kápolnából kilépett, Endrével találko­zott. Endre anyja sírját látogatá meg, természetesen 'rnitsem tudva, hogy a grófnő a kápolnában van. Vannak pillanatok, midőn a véletlen kedvünk szerint alakítja a viszonyokat. Mind a grófnő, mind ' Endre óhajtottak volna egymással találkozni, előmoz­dítani azt azonban egyik sem tehette. Most véletlenül összejővén, mindketten mintha egyszerre megszólí­tották volna egymást. Sok mondani valójuk volt. Endre ismét a socialismus eszméit fejtégeté. Sí­rok fölött jártak, a sírok között csinált séta utón, mely a temetőből a határ szőlők közé vezetett. — S hit-e vagy rajongás — felelte Clarissa — mi iránt ön lelkesül? Hit-e egy jobb korszakba, mely­nek be kell következnie, rendületlen eszmék iránt, melyeknek kell valósulniok, vagy rajongás ellenzék viszketegböl, mely mindent inkább hajlandó jónak elismerni, mint a létező viszonyokat ? Hit-e vagy ra­jongás ? — Naivnak kellene tartanom a kérdést, ha nem tudnám, hogy van a szavakban bizonyos’suly, mely a szerint, mikhez kötjük, vagy a viz fölszinén tart fel, vagy menthetlenül a mélységbe sülyeszt. — Feleletet kérek. — A mit a socialismus tanít, mindaz az emberi­ség szent könyve, a biblián alapszik.A kereszténység Megváltónk céljai szerint nem a rangok és külsősé­gek halmaza, hanem socialis társaság, átlengve az úr szelleme a szeretet által. A tudatlanság és fanatismus küzd az istenség e gárdája ellen, a tudomány és vi­lágosság harcol vele. Hit-e ez, vagy rajongás? A grófnő Endre arcába tekintett, e nyugodt, halvány arcba, melyben a sziv égi tisztasága tükrö­ződött le. Elfeledő a mit Eder lovag ama nőről mon­dott s kezét nyujtá az orvosnak. — S miután ön ily eszméket vall, — kérdező— miként akarja pályáját befutni? — Jót tenni, bár tudom, hogy a legtöbb esetben érette roszat aratok. Azok között harcolni, kik az em­beriség általános magasb, s a haza tüzetes fensöbb hivatásában hisznek. Megtenni kötelességemet a kör szerint, a melyben élek. A grófnő zavartan tekintett szét. Endre hangjá­ban volt valami remegés, mely a vallomások hirde­tője szokott lenni. Szive fellángolt, a múlt jogot kért. — S grófnő — kezdé — szabad e pályára egy vigaszt magammal vinnem, egy talismánt, mint a régi hősök, midőn csatára mentek. Azon tudatot, hogy a hölgy, ki ifjú koromtól fogva lelkem vágya volt, azon jó akarattal tekint felém, mely nemes sziveknek oly természetes éke, mint a sugár a napé. — Kiknek nem szabad csatába menni— felelte negédesen a grófnő — miért fosztanák meg magukat a gyönyörtől, melyet a hősök megkoszorúzása nyújt ? A régi lovagkori hölgyek piros vérért adtak piros virágot, miért lennénk mi roszabbak azoknál. — Köszönöm grófnő, — szólt hévvel Endre — köszönöm önnek, hogy megnyitja előttem a lépcsö- zetet, melyen át a menybe emelkedhetem. Mi, kik szárny nélkül lenn állunk, óvakodva félünk az Ica- rusok sorsától... Igen igen ; — folytatá — mi balga álomnak tetszett, megvalósult, mi kába reménynek, most már hit, a mely boldogit. Az élet egyik felének küzdelmei megjutalmaztatnak a másik fél által, áldva legyen a küzdelem ! A grófnő karját Endréébe fűzte. A sírok felett az esti szellő játszadozott, a hanyatló nap tüzfénynyel boritá el az újhelyi grófok sírboltját. Az elhunyt ősök küzdelme e pillanatban újra született a legújabb kor társadalmi vívmányai érdekében... * * * Fe lfordult világ! Daróczy jó kedvvel kelt fel. Alig hogy hivata­los kabátját vette fel, már Ödön gróf termett ott. Olyan arccal jött, milyen azé szokott lenni, ki sírni meg nevetni is akar. — Gondolja csak ! — kiáltott fel belépve. — Gondolom! — felelte Daróczy, erős resigna- tióval várva, a mi most következik. — Nagybátyám meghalt! Daróczyt mély részvét fogta el. Ödön is kissé szünetet tartott, aztán folytatá: — Eder lovag eltűnt. — Áh! — Még pedig egy növel. Most már Daróczy is tüzbe jött: — S ki az a nő ? — Egy nő, szép nő, fiatal is, ki.’utána utazott ide Szászországból, ki miután itt megtudta, hogy a lovag ur elfelejtni kezdi, szótlanul, a hogy a szerető szivek szoktak, a patakba akarta magát ölni. — S kit aztán —vágott közbe Daróczy—■ Endre kimentett, magánál ápolt s kilétéről mégis senkinek sem szólt, nem akarván rósz hírbe hozzi, bár vele gyanusiták ? — Úgy van, tökéletesen úgy. A lovag valahogy azonban mégis megtudta, hogy itt van, s midőn End­re nem volt honn, együtt utaztak el Drezdába — kü­lönben ! — — Tehát miért fenyegetödzik utána ? — Gondolja csak, mit tett ez a lovag velem! — Gondolom. — Keresztszegiéket minden áron ki akarván túrni, Piroskához intézett leveleimet elsikkasztatá. — A gróf ur levelezet Piroska kisasszonynyal ? — Csak szabad — arámmal — A meny köbe ! Es a párbaj ? — Jöjjön csak velem nénéirhez, az újságoknak még nem vagyunk a végén. Daróczy sejteni kezdó, hogy a nagybátya halála és Ödön gróf nösülése között van valami összefüg­gés, ö a grófnöhez ment. Ez vidor kedv, de komoly határozottsággal fo • gadta: — Fontos dolgot akarok önnek mondani. — Parancsára állok. — Keresztszegi Endre urat, az ön ajánlottját, nem fogadhatom el házi orvosnak. Daróczy mérgesen Ödön grófra nézett. Ez a kópé meg akarta járatni! — De kérem------­— Nem, nem és ezerszer nem! — De esedezem, miért nem ? — Mert nem lehet! — S miért nem lehet? — Mert nem szokás, hogy a férj saját ne­jét gyógyitsa! — felelte mosolygva Clarissa a könyed pirulással elfordult Daróczytól. Ez dörmögött valamit a mesallianceok ellen s iro­dai naptárában vörös ónnal háromszor is aláhúzta mind e történetek napját, jun. 5-dikét. LOUBET ÜGYVÉD. Ifi. II. Arnaud elbeszélése. (Folytatás.) De marquisné ö nagysága csak fájdalomtól volt beteg ? — Elég az is, hogy a marquis ur helyére juttas­sa, ha e fájdalom még sokáig tartani fog. Egész éj­jel lábánál virasztottam. A marquisné ö nagysága nem sirt többé, hanem karjait tördelte, s fel-felsikol- tott, mintha rósz álmai lettek volna. Két óra tájban azt mondá, hogy fél; minden gyertyát meg kellett gyújtani; a terem úgy nézett ki, mint egy halottas kápolna. Végre reggel felé a marquisné ö nga el- szenderült. Azt hittem, hogy egy kissé kipihenheti magát, azonban a Precheure-piacon elkezdett a dob peregni. A királyi katonaság távozott el: marquisné ö nga hirtelen fölébredt. Ágyában felült, haja össze- kuszáltan, karjai kiterjesztve, s szemei mint az üveg megmeredve ; nehány perc múlva vánkosára 's issza- hanyatlott, azután sirt. — S azóta mit beszélt ? mit csinált ? kezdé az ügyvéd fájdalmas nyugtalansággal. Értesítette az el­nök urat s rendeltek orvost ? — A marquisné ö nga megtiltotta. Epen most monda az elnök ur, hogy szobáit ki kell tárni, s a vendégeket fogadni.Ez az illem.A marquisné ö nagy-^. sága nincs olyan állapotban, hogy e fáradságot eK; £ \

Next

/
Thumbnails
Contents