Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-01 / 199. szám

LÓNYAI ANNA. — Történeti elbeszélés. — Ábrái Károlytól. (Folytatás.) — Veled leszek, l a küzdeni kell, biztatni, vi­gasztalni foglak, ha csüggedsz, s ha mindent vesztet­tél, szerelmem mindent kárpótolni fog teneked. — Győztél Annám ! győztetek barátim, kiálta föl Kemény, kezét nyújtva a követeknek, előre tehát Isten nevében ; lássuk mit tehetünk hazánk javára. V. Kemény fölléptét siker koronázá. Barcsay Ákos, mint már akkor egyedüli fejede­lem, lemondása után az erdélyi rendek öt Szászrégen- ben fejedelmekül elválaszták; maga Aly pasa is,ki elég okos vala a történteket tényekül fogadni el, elis­merte őt Erdély uralkodójának. Egyetlen ember volt, ki mitsem gondolva a tör­téntekkel, nem hajtott sem szép szó, sem fenyegeté­sekre, ki folyvást állhatatosan megtagadta tőle az engedelmességet, a hódolatot, a leköszönt fejedelem testvére, a fogarasi várkapitány Barcsay András uram. Kemény sereget rendelt Fogaras ellen, s ostro­molni kezdé a várat. Az ostrom sokáig siker nélkül folyt, a várörség nagy erélyt fejtett ki az ellentállásban, ezenkivül a török is, mintha megbánta volna elébbi elnézéseit, vagy mintha Kemény leikébe látott volna, a parti- umba oly dulásokat vitt véghez, hogy e miatt a hatá­rokon tartalék sereget kellett ellenében fölállítania. A fejedelem napjai nyugtalanok kezdtek lenni; nem azért lépett ö Erdély trónjára, mintha lelke azon csillogó ékszert,a koronát óhajtotta volna, magasb,me­részebb eszme,messze jövőkre kiható nemes terv kész- té öt erre : hogy megszabadítsa hazáját a török ura­lom alól. / Es most, midőn kezében tartja mintegy a haza sorsát, midőn az eseményeket akarata, s jobb belátá­sa szerint teremtheti elő s vezetheti, szomorúan kény­telen szemlélni, hogy mennyire csalatkozott ter­veiben. A királyi kincstár teljesen ki van merülve, a föuraknak épen semmi kedvök a hadakozáshoz, a hazának pedig inkább békére volna szüksége, hogy kipihenhesse a múltak szenvedéseit, hogy sebei be- | gyógyuljanak. Pedig ehez most még kevesebb kilátás, még ke­vesebb remény van, mint ezelőtt volt; Fogaras, Déva fegyverben; belől zavarok, titkos összeesküvések, s kivül azon jó barát, kitől inkább lehet félni, mint a nyilt ellenségtől. Lelki küzdelmei kedvetlenné tették a különben derült, vidám kedélyű férfiút. — De miért is kellett nekem, zugolódék gyak­ran, újra e földre tennem lábamat, e földre, mely mi­dőn már egyszer érette idegen országban ontottam véremet, hálátlansággal fizetett önfeláldozásomért; mennyivel boldogabb voltam mint független polgár; most fejedelemnek gúnyolnak, fejedelem vagyok te­hát,de ki legutósó alattvalójától is függ; mi indíthatott engem oktalant arra, hogy fénytelen, de boldog éle­temet e fényes boldogtalansággal cseréljem föl? — A hazaszeretet, feleié ilyenkor neje, avagy nézhetnéd-e közönyösen, behunyt szemmel, miként rohan hazád naponta az enyészet örvénye félé, mi­ként közelget azon idő, melyben szabadságától, önál­lóságától megfosztatva, beglerbégséggé vagy basa- sággá alakíttatva át, kitöröltetik az pnálló nemzetek i sorából, Nem Kemény, nem férjem!! ismerem szive- j del, jellemedet, tudom, hogy a te küzdelmeid számba j sem jöhetnek ott, hol a haza érdeke forog kérdésben; te nem mint ama kis lelküek, kik elődeid voltak, a trónért, a koronáért küzdöttél, hanem egy magasztos szent cél lebegett lelked előtt, melyet hogy valósít­hass, szükséged vala e csillogó ékszerre, a koronára, mely tudom mi boldogságot sem nyújt a trón után nem sóvárgott lelkednek. Légy erős, kitartó a nehéz napokban, tűrd békével a szerencse változásait, isten az igaz ügy oltalmazója nem hagy el tégedet. — S mennyi ellenségem támadt egyszerre min­denfelől, kiálta fel Kemény keserűen, magok azon emberek, kik azelőtt esdve kértek, hogy fogadjam el a fejedelemséget, most nem bánnák, sőt örvende­nének rajta, ha letenném azt. Azt hitték, hogy hálá­ból, behunyt szemmel fogom nézni törvénytelen tet­teiket; titkos helyeken tartanak összejöveteleket, s terveket forralnak megbuktatásomra ellenem, kit szinte erőszakkal hoztak vissza e vérrel áztatott földre. — Csalatkozhatol férjem, a hir mindent nagyít­va szokott előadni. — Ne hidd Annám, ismerem én már embereimet, Barcsay András uram korántsem merne velem annyi ideig dacolni, ha közel reménység nem biztatná,hogy sorsa jobbra fog fordulni; a török minden pillanatban benyomulhat, s félek, hogy ha tervembe látott, csak fejemmel fogja beérni. E pillanatban Szegedi Péter uramat jelenté a szolga, ki Barcsay Ákos őrizetére vala Görgény vá­rába rendelve. — Nos Szegedi uram mi újság ? kérdé a fejede­lem a belépőtől. Szegedi uram lehetett mintegy 40 év körül, közép termetű férfiú volt, széles arccal, szürke ravaszkás szemekkel. — Már hiszen nagyságos fejedelem, azt nem mondom, hogy épen jobb is nem lehetne, felele a megszólított, nagy lassan vontatva a szókat, mintha időt akarna nyerni a gondolkodásra, hogy mikép fe­jezhesse ki magát leghelyesebben. — Kegyelmedet azon fontos tiszttel bíztuk meg, hogy felügyelő legyen Görgény várában,s kegyelmed bizonyára nem hagyta el nagy ok nélkül a reá bizott helyet. — Isten látja lelkemet nagyságos fejedelem, hogy sokáig gondolkoztam, váljon mit kelljen tennem, megirjam-e nagyságodnak a dolgok állását, vagy in­kább személyesen eljöjjek. Utójára is azonban azt hittem, hogy sokkal okosabban teszek, ha élő szóval mondom el jelentésemet. — Beszéljen tehát kegyelmed gyorsan. . . tü- relmetlenkedék a fejedelem. Szegedi uram elébb köhögött, aztán nagy lassan, majdnem vonakodva hozzá fogott. — Szinte hihetetlennek látszik nagyságos feje­delem, miket el akarok mondani, de fájdalom, mégÍ3 mind való dolgok. Barcsay uram pártja mindent el­követ, hogy ö kegyelmét kiszabadíthassa, leveleket Írnak Aly pasának, melyben azt hazudják, hogy nagyságod erővel, a rendek akarata ellenére, foglalta el a trónt, s vetette fogságba Barcsay uramat; tudat­ják továbbá vele azt is, hogy nagyságod teljesen sza- kltni akar a hatalmas portával, s a német császár ke­zére akarja Erdélyt játszani; kérik végre, hogy sies­sen, jöjjön be minélelébb tekintélyes hadsereggel, kiszabaditani Erdély egyedül törvényes fejedelmét, s véget vetni a mostani erőszakos kényuralomnak. — Álmodta ezeket kegyelmed, kérdé Kemény hüledezve. — Sokkal jobb lenne nagyságos uram, ha csak álmodtam volna, hanem ime e levél, fájdalom, a na­gyon is komoly valót bizonyltja. A fejedelem átvevé a Szegedi uram által nyúj­tott iratot, gyorsan futá át annak sorait, aztán haragra lobbanva kiálta föl: — Az árulók ! tehát erőszakkal foglaltam el a trónt, törvénytelenül vettettem fogságra Barcsayt, erőszak, kegyetlenség jellemzi minden tettemet, tehát Erdélynek nem lesz nyugalma, mig én élek ? Fejemet kérik, tudván, hogy máskép nem vehetik le róla a fejedelmi süveget. Jó ! kiálta aztán fokozott indula­tossággal : ti gyújtottátok föl az egyenetlenség a pár­toskodás szövétnekét, hadd égjen, hadd lobogjon az, ti sikra szállottatok ellenem, lássuk, melyikünk lesz az erősebb, ti fejemet akarjátok ? én is a tieitekért nyújtom ki kezemet... küldjétek Várady uramat, kiálta a csöngetésére belépett szolgának. — Indulatod egészen elragadott, pedig a fejede­lemnek, ki annyi ezerek felett uralkodik, mindenek felett tudni kell magán uralkodni, szólt nője szelíden, megfogván férje kezét. Mit szándékozol tenni ? kér- dezé tovább. — Szemet szemért, fogat fogért, ezt olvastam magában a bibliában, fejet fejért!! ezt mondom én; azt hiszem, hogy az övék sem ér többet, mint az enyém; lássuk tehát, melyikünké áll erősebben törzsén. — De csak nem akarod őket ? . . nem mondhatá ki mit gondolt, ajkain fagyott még a gondolat is. — Sőt nagyon is akarom, válaszolá Kemény hevesen; el fog kegyelmed menni, folytatá az épen e pillanatban belépő Váradi Jánoshoz, ki egyike volt legmeghittebb kapitányainak, haladék nélkül és si­etve Görgénybe, félóra alatt már útban lesz kegyel­med ! im vegye! folytatá fölkelve Íróasztalától, paran­csunkat, mely magában foglalja s meghatározza to­vábbi teendőit. Kegyelmed is, fordult most Szegedi uramhoz, térjen vissza helyére, s őriztesse Barcsay uramat azon rövid ideig, mig számára jobb helyrőL nem gondoskodik Várady uram ! (Folyt, köv.) KÉNYSZERITETT SZÖKTETÉS. — Thackeray beszélne. — (Vége.) Egy tiszt és nehány tüzér volt az Európa Pointon egybegyülve, szemlélvén a vadászatot, midőn az őrnagy megérkezék. — Képes ön a kémhajókra tüzelni ? — kérdezé. — Igen távol vannak, — jegyzé meg a had- nagy, — legfölebb megijeszthetnők őket. — Az isten szerelméért!— kiálta nagyatyám,— ez iszonyú, az ifjút szemeim előtt látandom elfogatni. — Az ifjút! — kiálta a hadnagy, csodálkozván, hogy miért érdekelheti az őrnagyot a csempész hajó, miféle ifjút? — Nos, hát Owen Frankot, ki egy spanyol hölgy­gyei menekül. — Az ördögbe is! — kiáltá a hadnagy,—Owen Garry! Meg kell kísértenünk. Káplár, célozzon, egy dollár, ha a kémhajót találja! Én a tizenkét fontossal teszek kísérletet.— Ezután igen nagy gonddal irány- zá az említett ágyút. — Tűz! — vezényelte és egyszersmind távcsö­ve után kapott, hogy a lövés hatását szemlélje, a go­lyó az első kémhajó alá fúródott, mely mind ennek dacára is folytatta útját előre és már alig volt három­száz lépésnyire „a szép ismeretlen nö“-töl. — Atkozott legyen szemtelenségük! — mondá a hadnagy, látva, hogy intése mit3em használ,— nem akarnak az intésre hallgatni. Káplár, tüzet reájok. A káplár a dollárt megszolgálta. A golyó épen a kémhajó oldalába fúródott, melyen most minden igen megzavarodott. Kevés pillanat múlva látni lehete, a mint sülyedni kezdett. A másik kémhajó erre az ül­dözéssel fölhagyván, társának segélyére sietett. — Áldott lövés! — kiáltá az őrnagy, teljesen elbájoltatva, és a káplárnak egész marék aranyat adott; de annak örvendek, hogy a kémhajó szegény emberei megmentettek. 199-ik SZ, Csütörtökön, supt 1* I^adó-hivatal: Pest barátok -tere *7. sz. Első évfolyam 1864 ^ FŐVÁROSI LAPOK, Megjelen a* nnnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindenn ip; ko- Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatáskor . . . 30 kr a:-;--

Next

/
Thumbnails
Contents