Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-01 / 224. szám
Varnnak példái az alázatosan hősies vértanúi erényeknek is, melyek csöndben és titokban küzdenek a kisértések ellen, melyek a jót a jóért szeretik és nem biztatva, nem figyeltetve, az emberek tetszése által nem bátorittatva, mégis, mint a gyémánt, megőrzik égtől ajándékozott fényük teljes tisztaságát, a szomorúság és balvégzet esetében. Ily erényről akarunk itt egyszerű, de érzékeny történetet elbeszélni. — Szegény Walton Coralie ! — Legyen könnyű a hant, mely alatt szenderegsz, mert amíg fölötte vándoroltál, annak örömeiben kevés részed vala. Szinésznő volt, Angliának egyik kis vidéki színpadán, és azon időben, melyről beszélünk, még alig lehete tizenhét éves. Termete finom, mint az Antilopé, kellemdús, mint az őz növése; vonásai, bár klassikus metszetüek, mindazáltal szelídek valának, mint Hébe vonásai; gesztenyebarna hajzata hullámokban, nem fürtökben omlott átlátszó fehér vállaira , tiszta kék szemei gyermekies bizalommal ragyogtak elő hosszú sötét szemöldjei alól, melyek azoknak mélységét elfátyolozák, és az arcára könnyed fátyolt vető fájdalmas melancholiát sajátságos szelídséggel enyhítek, arca még igen fiatal a gondra, és már mégis igen komoly volt a boldogságra. S a vidéki városban első vendégjátékomul, Sheridan Knowles „Virginia“ című színműve volt kitűzve, és az előadást megelőzött reggelen a színlap által értesültem, hogy Virginiát, Walton Coralie játszandja. Ezután nem sokára láttam őt a próbán. — Rendkívül ízletesen volt öltözve, igen egyszerűen, de igen nagy csínnal. Öltözéke a legigénytelenebb volt, mint csak gondolni lehet, természetesen nem drága szövetből, azonban oly öszhangzás rejlett egyszerűségében, egészen mintegy csupán számára teremtve, oly díszes és tiszta, hogy a legdrágább öltözék is elhomályosult volna mellette. Termetre nézve, a középmagasságot kissé fölül haladta, és úgy nézett ki, mint egy előkelő hölgy reggeli öltözékében — itt természetesen helyi viszonyokat említek, hol a nők reggeli mellett nincsenek gyöngyökkel és gyémántokkal megrakva. Az igazgatóit bemutatva, üdvözlete tökéletesen könnyű, és comme il faut volt; kissé tartózkodó az idegen, de átalában nem feszes és rátartó művésztársa irányában. A gyakorlaton már erősen állott szerepében, tökéletes színpadi jártassággal látszék birni és az általam udvariasan tett apró észrevételeket beleegyező fejbólintással fogadá. — Eleintén fátyolét lebocsátotta, később azonban, midőn párbeszédünk következett, melyet ülve kelle elmondanunk, visszahajtá azt, úgy, hogy ez által alkalmam volt, vonásainak gyöngédségét és nemes kinyomatát csodálni. — Utósó jelenetét elmondva, magát meghajtá és távozott. Még alig beszéltünk együtt néhány szót, és már sajátságos vonzalmat érzek magamban iránta. Az igazgatótól megkérdem, hogy tulajdonképen kicsoda e leányka, de ő sem tudott semmit annak élettörténetéről. Körülbelől egy év előtt jött hozzá és minden igazolvány nélküli idegennek mondá magát, tőle szerződtetést kérvén. Szerénysége és sajátságos szépsége által megnyeretve, igen csekély díjjal, jelentéktelen, apró szerepekre szerződteté, miért a leányka mindazáltal legmélyebb és legbensőbb köszönetét nyilvánította. ■— Kötelesség teljesítése oly példányszerű, magaviselete oly megnyerő, és haladása oly gyors volt, hogy az igazgató, első színésznőjének hirtelen történt elmenetele után, mintegy hat hó előtt, azt Walton kisasszonynyal volt kénytelen helyettesíteni, és a leányka nehéz feladatát, a közönség legnagyobb megelégedésére oldván meg, e szakmában véglegesen meghagyatott. — És ezt soha se bántam meg — folytatá az igazgató, — mert alkalmasb és szorgalmasabb színésznőt ritkán lehet találni. — De oly szomorúnak látszik, — viszonzom. — Nincsenek rokonai? Vagy talán árva ? — Nem tudom, — mondá az igazgató — személyét titok leplezi. Soha sem említi családját. — Egykor célzást tevek családi viszonyai és hazájára. — Hazám! — sohajtá, végetlen fájdalmas tekintettel, minőt még azelőtt soha se láttam, és iszonynyal, mely egész testét megreszketteté. Azután, kis szünet múlva, folytatá: — Ne említse ön többé e szót. Kötelességemet lélek ismeretesen fogom teljesíteni, és köszönetet mondok a szerepkörért, melyet ön rám bízott, de ne szóljon ön soha, soha ne szóljon hazámról, ha kívánja, hogy önnél maradjak ! — Ezóta e tárgyat természetesen többé nem érintem. Nem igen kedveli őt, de a leányka minden társaságot kerül és bizalmát nem képes senki se megnyerni. — A leányka igen szép, — mondom, —■ és ha tehetsége arányban áll külső bájaival, úgy nem sokára a londoni színházak díszévé kell lennie. — Ó, már igen előnyös ajánlatokat nyert Londonból, de visszautasította. •— Tehetségeit talán még inkább ki akarja képezni , — viszonozom, — hogy egyszerre biztos állást nyerhessen, és ha csakugyan igy áll a dolog, úgy igazat adok neki. — Nem, — szólt az igazgató, — nemnek, ki őt női kíváncsiságával ostromló, egy ízben kinyilatkoztatta, hogy többé soha sem fog Londonba menni. — Többé? tehát onnan jött? — Nem tudom, — viszonzá az igazgató; — azonban most bocsánatot kérek, a nyomdász fiú jött holnapra a színlapot kell megírnom. — Othello, nemde ? — Igen, ha önnek nincs valami ellenvetése. — Átalában nincs. Az előadás épen megfelel erőnknek. Ezután elváltunk, az igazgató, hogy a szinlapot megirja, én pedig, hogy jókor ebédelhessek. Magános ebédem alatt, mely a kikerülhetlen Mutton Chop (abortuszeletnek egy neme) és egyitce Sherryből állott, gondolataim önkénytelenül a kedves Walton Coralie , s az őt leplező sivár titokkal foglalkoztak. Lázas epedéssel vártam a hét órát, hogy játékát megfigyelhessem, mivel a gyakorlat ritkán nyújt alkalmat, a színész vagy színésznő tehetségének megítélésére. Virginia nem nagy szerep, a színésznőnek azonban mégis ki kell fejtenie a patkost és érzelmet, ha azokkal bír. — Hat órakor már, korábban mint rendesen, a színházba mentem és már néhány szájtátó gyereket láttam a bejárat előtt ácsorogni, néhány dandy pedig a cukrászboltba sietett. (Folytatás követk.) Rokon és ellenszenv. „A lélek oda lát, hová a testi szemek nem hatolhatnak.“ I. Az emberek, mint az élő világ par excellence eszes teremtményei, minden időben kiváló buzgalmat forditanak a természetben felmerülő tünemények okainak kikutatására, s jelesül az emberek benső élete minden mivelt népnél, a szakadatlan mély tanulmányozás főtárgyául lön tekintve. Azonban miután mégis a természet és lélekismének számos jelensége előttük ismeretlen maradt, s annak okát kitanulni nem bírták, így természetfeletti okokban, azaz csodákban keresték a kiindulási pontot. A csodás iránti vonzalom igen mélyen van gyökerezve az emberi természetben. Titokteljes, megmagyarázhatlan tünemények le nem írható ingert gyakorolnak képzeletünkre, s a bámulat, melyet előttünk idegen okokból eredő jelenségek idéznek elő, bensőnkben sajátszerűen kellemes benyomások által kísértetik. Épen azért világteremtése óta hitték az emberek a csodákat, egyetlen nép, egyetlen osztálya az emberiségnek nem képezett ebben kivételt, és noha a babona a természettudományok fejlődése óta szerfelett sokat fogyatkozott, s napjainkban már a nagy néptömeg is az efféléken meglehetősen túlemelkedett, mégis a tudás legmagasabb fokán álló emberi ész is oly szűk határok közé van szorítva, hogy igen sok jelenségről nem bír magának számot adni, s merész hypotesisekhez (kényállítmányokhoz) folyamodik. A szellemi kör, az ember lelki élete különösen sok titokszervvel, sok csodással van tele, melyeket az okoskodó elme még eddig hiában törekedett felvilágosítani. A rokonszenv, valóban megfoghatlan csodálatos tüneményeivel, — melyről alább szólandunk — szintén e megoldatlan problémák sorába tartozik. Erkölcsi rokon és ellenszenv alatt értjük azon vonzalmat és idegenkedést, melyeket bizonyos személyek iránt érezünk. Ezen ellentétes érzelmek rendszerint könnyen megmagyarázható okokon alapulnak. Ha tapasztaljuk, hogy bizonyos egyének gondolkozásmódja és nézete a mienkhez többé kevésbé rokonul, jelleme a mienkkel egyező, épen azon mértékben érezünk iránta rokonszenvet, mint amelyben egy másik ellen, kinek érzületei a mienkkel ellentétben állanak, kiben hiányokat s gyarlóságokat észlelünk, idegenkedést, ellenszenvet fogunk érezni. Természetes rokon és ellenszenv gyakran semmiségekről feltételeztetik. A benyomás, melyet mások ránk tesznek, sok esetben önmagunk akkori lelki hagulatától függ: — egy alig észrevehető mosoly, egy kellemetlen arcvonás, magatartás, kifejezésmód, modorok stb. az első pillanatban megnyerhetnek bennünket, vagy ellenkezőleg: szépség és rútság rokon és ellenszenvi érzéseket ébresztnek bennünk, a menynyiben az alak szépsége képzeletünket kellemesen lepi meg, míg a rútság visszataszít, s az illető egyén iránt idegenkedést, gyakran utálatot önt belénk, mi leginkább rút nőknél fordul elő, miután a nőknél a szépséget, már mintegy természetes járandóságnak tartjuk. Esetleges eszmetársítás útján is származhatnak rokonszenvek, így Cartesius beszéli, (Epist. I.) hogy ő különösen vonzódott a kancsal emberekhez, s midőn e sajátos tárgy felett sokáig észlelődnek, végül rájött, hogy legzsengébb ifjúságában egy kancsal leányba volt szerelmes ; —hogy tehát vonzódás, idegenkedés, szokástól, neveléstől, előszeretettől s lelki állapotoktól függ, senki sem fogja tagadni,de épen oly kétségtelen az is, hogy eltekintve mindezen természetes okoktól,még oly titokszerű rokon és ellenszenv is létezik, melyet sem a kétkedők elvitatni, sem a legjelesebb elmék is megmagyarázni nem bírnak. Mintegy varázserő által érezzük gyakran magunkat az első pillanatban, egy eddig ismeretlen személyhez ellenállhatlanul vonzatús, érezzük az ösztönt a kényszerűséget, hogy hozzá közeledjünk, jól találjuk magunkat körében s épen nem közönyös ránk nézve annak tudata, hogy minő benyomást tettünk mi rá; s ezzel ellenkezőleg, gyakran már megpillantása egy embernek, kinek gondolkozásmódja, vérmérséklete előttünk teljesen ismeretlen, s arcvonalmai s magatartásában semmi visszataszító nincs — bizonyos irtózást idéz elő bennünk, irányában valamely megfoghatlan idegenkedést érzünk, lelkünk visszaborzad tőle, anélkül, hogy okot adni tudnak. Még gyermekeknél is nyilvánul e titokteljes rokon és ellenszenv. Apró gyermekek, kik még a leggyengébb megkülönböztető tehetséggel is alig bírnak, bizonyos személynek már közelítésénél aggályos sikolyokban és sírásban törnek ki, mig más egészen idegen emberekre édesen mosolyognak, s kis karjaikat barátságosan eléjök tárják. Ezen rokonszenv oly lelki állapot, mely a sejtelem és sötét előérzettel bensőleg rokon, s mely mellől az értelemnek minden működése — mi a jelenből a jövőt kiokoskodhatná — ki van zárva. Valamint az állatok csupán ösztönüktől vezetve, öntudatlanul tartják fenn a kültermészetten kölcsönös összeköttetésüket, melynél fogva a pók mesteri hálóját szövi, a méhek sejtjeiket készítik, *) valamint az állatok az időjárás változásait ösztönszerüleg megérzik, p. o. a vándormadarak lakásukat elhagyva, száz és száz mértföldnyire elvonulnak — ép úgy a rokon és ellenszenv véleményünk szerint, az érzelmeknek oly magától folyó szüleménye, melynek támadásánál, minden hozzájárulásunk nélkül, csupán ellenállhatlan kényszerűségnek engedünk; azaz néminemű lelkisejtelme annak, ami jót vagy rosszat valakitől magunkra nézve várhatunk. Nem ok nélkül nevezték a régiek azon titokteljes köteléket, mely az egész világot átöleli, s mely által a világegyetem minden parányai egymással a legszorosabb összeköttetésben vannak a rokonszenvnek. (Simpathia). E rokonszenvi nyilvánulásokkal találkozunk mindenütt.A savak és égvények vegytani összeköttetései, az úgynevezett várrokonságok, szóval minden vegyészi összeköttetések és elválasztások nem egyebek, mint rokon és ellenszenven alapuló tünemények. Növények és állatoknál e rokonszenvi viszonyok még feltűnőbben jelentkeznek, így például a hím és nő pálma közti feltűnő rokonszenv, melynél fogva egyik a másik nélkül csakhamar elvész, a tropikus égöv lakói előtt jól ismert dolog. Számos észlelés bizonyítja, hogy a rózsavíz tökéletesen elveszti illatát rózsavirágzáskor, és a bor és sör megzavarodik, mikor a szőlőtő és árpa virágzásban van. (Bayle.) Mily belső hajlam és engesztelhetlen gyülölség létezik bizonyos állatok között, mindenki előtt tudva van, s e körülmény bizonyára semmi máson, mint ösztönszerű érzésen alapul. „Ha az embereknek egymáshozi benső rokonszenves viszonyait tekintjük, —■ mondja Passavant. * Melyek az egész világon 2 és 1/5 vonal átmérőnek, Leupath. 930 —