Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-01 / 224. szám

Varnnak példái az alázatosan hősies vértanúi eré­nyeknek is, melyek csöndben és titokban küzdenek a ki­sértések ellen, melyek a jót a jóért szeretik és nem biztatva, nem figyeltetve, az emberek tetszése által nem bátorittatva, mégis, mint a gyémánt, megőr­zik égtől ajándékozott fényük teljes tisztaságát, a szomorúság és balvégzet esetében. Ily erényről akarunk itt egyszerű, de érzékeny történetet elbeszélni. — Szegény Walton Coralie ! — Legyen könnyű a hant, mely alatt szenderegsz, mert a­míg fölötte vándoroltál, annak örömeiben ke­vés részed vala. Szinésznő volt, Angliának egyik kis vidéki szín­­padá­n, és azon időben, melyről beszélünk, még alig lehete tizenhét éves. Termete finom, mint az Antilopé, kellemdús, mint az őz növése; vonásai, bár klassikus m­etszetüek, mindazáltal szelídek valának, mint Hébe vonásai; gesztenyebarna hajzata hullámokban, nem fürtökben omlott átlátszó fehér vállaira , tiszta kék szemei gyermekies bizalommal ragyogtak elő hosszú sötét szemöldjei alól, melyek azoknak mélységét el­­fátyolozák, és az arcára könnyed fátyolt vető fájdal­mas melancholiát sajátságos szelídséggel enyhítek, arca még igen fiatal a gondra, és már mégis igen ko­moly volt a boldogságra. S a vidéki városban első vendégjátékomul, She­ridan Knowles „Virginia“ című színműve volt ki­tűzve, és az előadást megelőzött reggelen a színlap által értesültem, hogy Virginiát, Walton Coralie ját­­szandja. Ezután nem sokára láttam őt a próbán. — Rendkívül ízletesen volt öltözve, igen egyszerűen, de igen nagy csínnal. Öltözéke a legigénytelenebb volt, mint csak gondolni lehet, természetesen nem drága szövetből, azonban oly öszhangzás rejlett egyszerű­ségében, egészen mintegy csupán számára teremtve, oly díszes és tiszta, hogy a legdrágább öltözék is el­homályosult volna mellette. Termetre nézve, a kö­zép­m­agasságot kissé fölül haladta, és úgy nézett ki, mint egy előkelő hölgy reggeli öltözékében — itt természetesen helyi viszonyokat említek, hol a nők reggeli mellett nincsenek gyöngyökkel és gyémán­tokkal megrakva.­­ Az igazgató­it bemutatva, üd­vözlete tökéletesen könnyű, és comme il faut volt; kissé tartózkodó az idegen, de átalában nem feszes és rátartó művésztársa irányában. A gyakorlaton már erősen állott szerepében, tö­kéletes színpadi jártassággal látszék birni és az álta­lam udvariasan tett apró észrevételeket beleegyező fejbólintással fogadá. — Eleintén fátyolét lebocsá­­totta, később azonban, midőn párbeszédünk követ­kezett, melyet ülve kelle elmondanunk, visszahajtá azt, úgy, hogy ez által alkalmam volt, vonásainak gyöngédségét és nemes kinyomatát csodálni. — Utó­só jelenetét elmondva, magát meghajtá és távozott. Még alig beszéltünk együtt néhány szót, és már sajátságos vonzalmat érzek magamban iránta. Az igazgatótól megkérdem, hogy tulajdonképen kicsoda e leányka, de ő sem tudott semmit annak élettörténe­téről. Körülbelől egy év előtt jött hozzá és minden igazolvány nélküli idegennek mondá magát, tőle szer­ződtetést kérvén. Szerénysége és sajátságos szépsé­ge által megnyeretve, igen csekély díjjal, jelentékte­len, apró szerepekre szerződteté, miért a leányka mindazáltal legmélyebb és legbensőbb köszönetét nyilvánította. ■— Kötelesség teljesítése oly példány­­­szerű, magaviselete oly megnyerő, és haladása oly gyors volt, hogy az igazgató, első színésznőjének hir­telen történt elmenetele után, mintegy hat hó előtt, azt Walton kisasszonynyal volt kénytelen helyette­síteni, és a leányka nehéz feladatát, a közönség leg­nagyobb megelégedésére oldván meg, e szakmában véglegesen meghagyatott. — És ezt soha se bántam meg — folytatá az igazgató, — mert alkalmasb és szorgalmasabb szí­nésznőt ritkán lehet találni. — De oly szomorúnak látszik, — viszonzom. — Nincsenek rokonai? Vagy talán árva ? — Nem tudom, — mondá az igazgató — sze­mélyét titok leplezi. Soha sem említi családját. — Egykor célzást tevek családi viszonyai és hazájára. — Hazám! — sohajtá, végetlen fájdalmas tekintet­tel, minőt még azelőtt soha se láttam, és iszonynyal, mely egész testét megreszketteté. Azután, kis szünet múlva, folytatá: — Ne említse ön többé e szót. Köte­lességemet lélek ismeretesen fogom teljesíteni, és kö­szönetet mondok a szerepkörért, melyet ön rám bí­zott, de ne szóljon ön soha, soha ne szóljon hazám­ról, ha kívánja, hogy önnél maradjak ! — Ezóta e tárgyat természetesen többé nem érintem. Nem igen kedveli őt, de a leányka minden társaságot kerül és bizalmát nem képes senki se megnyerni. — A leányka igen szép, — mondom, —■ és ha tehetsége arányban áll külső bájaival, úgy nem so­kára a londoni színházak díszévé kell lennie.­­ — Ó, már igen előnyös ajánlatokat nyert Lon­donból, de visszautasította. •— Tehetségeit talán még inkább ki akarja ké­pezni , — viszonozom, — hogy egyszerre biztos ál­lást nyerhessen, és ha csakugyan igy áll a dolog, úgy igazat adok neki. — Nem, — szólt az igazgató, — nemnek, ki őt női kíváncsiságával ostromló, egy ízben kinyilatkoz­tatta, hogy többé soha sem fog Londonba menni. — Többé? tehát onnan jött? — Nem tudom, — viszonzá az igazgató; — azonban most bocsánatot kérek, a nyomdász fiú jött­ holnapra a színlapot kell megírnom. — Othello, nemde ? — Igen, ha önnek nincs valami ellenvetése. — Átalában nincs. Az előadás épen megfelel erőnknek. Ezután elváltunk, az igazgató, hogy a szinlapot megirja, én pedig, hogy jókor ebédelhessek. Magános ebédem alatt, mely a kikerülhetlen Mutton Chop (abortuszeletnek egy neme) és egyitce Sherryből állott, gondolataim önkénytelenül a kedves Walton Coralie , s az őt leplező sivár titokkal foglal­koztak. Lázas epedéssel vártam a hét órát, hogy játé­kát megfigyelhessem, mivel a gyakorlat ritkán nyújt alkalmat, a színész vagy színésznő tehetségének megítélésére. Virginia nem nagy szerep, a szí­nésznőnek azonban mégis ki kell fejtenie a pat­­kost és érzelmet, ha azokkal bír. — Hat órakor már, korábban mint rendesen, a színházba mentem és már néhány szájtátó gyereket láttam a bejárat előtt ácsorogni, néhány dandy pedig a cukrász­bolt­ba sietett. (Folytatás követk.) Rokon és ellenszenv. „A lélek oda lát, hová a testi szemek nem hatolhatnak.“ I. Az emberek, mint az élő világ par excellence eszes teremtményei, minden időben kiváló buzgalmat forditanak a természetben felmerülő tünemények okainak kikutatására, s jelesül az emberek benső éle­te minden mivelt népnél, a szakadatlan mély tanul­mányozás főtárgyául lön tekintve.­­ Azonban miu­tán mégis a természet és lélekismének számos jelen­sége előttük ismeretlen maradt, s annak okát kita­nulni nem bírták, így természetfeletti okokban, azaz csodákban keresték a kiindulási pontot. A csodás iránti vonzalom igen mélyen van gyö­kerezve az emberi természetben. Titokteljes, megma­­gyarázhatlan tünemények le nem írható ingert gya­korolnak képzeletünkre, s a bámulat, melyet előt­tünk idegen okokból eredő jelenségek idéznek elő, bensőnkben sajátszerűen kellemes benyomások által kísértetik. Épen azért világteremtése óta hitték az embe­rek a csodákat, egyetlen nép, egyetlen osztálya az emberiségnek nem képezett ebben kivételt, és noha a babona a természettudományok fejlődése óta szerfe­lett sokat fogyatkozott, s napjainkban már a nagy néptömeg is az efféléken meglehetősen túlemelkedett, mégis a tudás legmagasabb fokán álló emberi ész is oly szűk határok közé van szorítva, hogy igen sok jelenségről nem bír magának számot adni, s merész hypotesisekhez (kényállítmányokhoz) folyamodik. A szellemi kör, az ember lelki élete különösen sok titokszervvel, sok csodással van tele, melyeket az okoskodó elme még eddig hiában törekedett fel­világosítani. A rokonszenv, valóban megfoghatlan cso­dálatos tüneményeivel, — melyről alább szólandunk — szintén e megoldatlan problémák sorába tartozik. Erkölcsi rokon és ellenszenv alatt értjük azon vonzalmat és idegenkedést, melyeket bizonyos sze­mélyek iránt érezünk.­­ Ezen ellentétes érzelmek rendszerint könnyen megmagyarázható okokon ala­pulnak. Ha tapasztaljuk, hogy bizonyos egyének gon­dolkozás­módja és nézete a mienkhez többé kevésbé rokonul, jelleme a mienkkel egyező, épen azon mér­tékben érezünk iránta rokonszenvet, mint a­mely­ben egy másik ellen, kinek érzületei a mienkkel ellentétben állanak, kiben hiányokat s gyarlóságokat észlelünk, idegenkedést, ellenszenvet fogunk érezni. Természetes rokon és ellenszenv gyakran semmi­ségekről feltételeztetik. A benyomás, melyet mások ránk tesznek, sok esetben önmagunk akkori lelki hagulatától függ: — egy alig észrevehető mosoly, egy kellemetlen arcvonás, magatartás, kifejezésmód, modorok stb. az első pillanatban megnyerhetnek ben­nünket, vagy ellenkezőleg: szépség és rútság rokon és ellenszenvi érzéseket ébresztnek bennünk, a meny­nyiben az alak szépsége képzeletünket kellemesen lepi meg, míg a rútság visszataszít, s az illető egyén iránt idegenkedést, gyakran utálatot önt belénk, mi leginkább rút nőknél fordul elő, miután a nőknél a szépséget, már mintegy természetes járandóságnak tartjuk. Esetleges eszmetársítás útján is származhatnak­­ rokonszenvek, így Cartesius beszéli, (Epist. I.) hogy ő különösen vonzódott a kancsal emberekhez, s mi­dőn e sajátos tárgy felett sokáig észlelődnek, végül rájött, hogy legzsengébb ifjúságában egy kancsal leányba volt szerelmes ; —­hogy tehát vonzódás, ide­genkedés, szokástól, neveléstől, előszeretettől s lelki állapotoktól függ, senki sem fogja tagadni,de épen oly kétségtelen az is, hogy eltekintve mindezen termé­szetes okoktól,még oly titokszerű rokon és ellenszenv is létezik, melyet sem a kétkedők elvitatni, sem a legjelesebb elmék is megmagyarázni nem bírnak. Mintegy varázserő által érezzük gyakran ma­gunkat az első pillanatban, egy eddig ismeretlen személyhez ellenállhatlanul vonzatús, érezzük az ösz­tönt a kényszerűséget, hogy hozzá közeledjünk, jól találjuk magunkat körében s épen nem közönyös ránk nézve annak tudata, hogy minő benyomást tet­tünk mi­­ rá; s ezzel ellenkezőleg, gyakran már meg­pillantása egy embernek, kinek gondolkozásmódja, vérmérséklete előttünk teljesen ismeretlen, s arcvo­­nalmai s magatartásában semmi visszataszító nincs — bizonyos irtózást idéz elő bennünk, irányában va­lamely megfoghatlan idegenkedést érzünk, lelkünk visszaborzad tőle, anélkül, hogy okot adni tudnak. Még gyermekeknél is nyilvánul e titokteljes ro­kon és ellenszenv. Apró gyermekek, kik még a leg­gyengébb megkülönböztető tehetséggel is alig bírnak, bizonyos személynek már közelítésénél aggályos si­kolyokban és sírásban törnek ki, mig más egészen­­ idegen emberekre édesen mosolyognak, s kis karjai­kat barátságosan eléjök tárják. Ezen rokonszenv oly lelki állapot, mely a sej­telem és sötét előérzettel bensőleg rokon, s mely mellől az értelemnek minden működése — mi a je­lenből a jövőt kiokoskodhatná — ki van zárva. Va­lamint az állatok csupán ösztönüktől vezetve, öntu­datlanul tartják fenn a kültermészetten kölcsönös összeköttetésüket, melynél fogva a pók mesteri háló­ját szövi, a méhek sejtjeiket készítik, *) valamint az állatok az időjárás változásait ösztönszerüleg megér­zik, p. o. a vándormadarak lakásukat elhagyva, száz és száz mértföldnyire elvonulnak — ép úgy a rokon és ellenszenv véleményünk szerint, az érzelmeknek oly magától folyó szüleménye, melynek támadásánál, minden hozzájárulásunk nélkül, csupán ellenállhatlan kényszerűségnek engedünk; azaz néminemű lelki­sejtelme annak, a­mi jót vagy rosszat valakitől ma­gunkra nézve várhatunk. Nem ok nélkül nevezték a régiek azon titoktel­jes köteléket, mely az egész világot átöleli, s mely által a világegyetem minden parányai egymással a legszorosabb összeköttetésben vannak a rokon­­szenvnek. (Simpathia). E rokonszenvi nyilvánulásokkal találkozunk mindenütt.A savak és égvények vegytani összekötte­tései, az úgynevezett várrokonságok, szóval min­den vegyészi összeköttetések és elválasztások nem egyebek, mint rokon és ellenszenven alapuló tüne­mények. Növények és állatoknál e rokonszenvi viszo­nyok még feltűnőbben jelentkeznek, így például a hím és nő pálma közti feltűnő rokonszenv, melynél fogva egyik a másik nélkül csakhamar elvész, a tro­pikus égöv lakói előtt jól ismert dolog. Számos ész­lelés bizonyítja, hogy a rózsavíz tökéletesen elveszti illatát rózsavirágzáskor, és a bor és sör megzavaro­dik, mikor a szőlőtő és árpa virágzásban van. (Bayle.) Mily belső hajlam és engesztelhetlen gyülölség létezik bizonyos állatok között, mindenki előtt tudva van, s e körülmény bizonyára semmi máson, mint ösz­­tönszerű érzésen alapul. „Ha az embereknek egymáshozi benső rokon­szenves viszonyait tekintjük, —■ mondja Passavant. *­ Melyek az egész világon 2 és 1/5 vonal átmérőnek, Leupath. 930 —

Next