Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-01 / 250. szám

2­50-ik sz. Kedden november 1. kiado-hivatal, pest, barátok­­tere V. sz. _____Első évfolyam 1864 FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr pokát kivéve mindenn­ap. ko- „ Bélyegdíj minden ig­­ontont képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. t*tó­kor • • •30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgál a kiadó hivatal. Halottak napján. Könyet hullat sok jó anya Szerelme zálogáért. Sóhajt, imát, hány bús apa Küld egyetlen fiáért. — Nincs ez ellen semmi mentő : Mindenható a temető. Gyászravatal, hosszú népsor Végig vonul az utón . . . Érted lesz­em halotti tor Menyasszonyi hajadon. Még fiatal, s mily szép volt ő ! Mindenható a temető. Bús siralma fölhangozik Az árvák jajszavának, Le nem hat a koporsóig, Nem fáj rögnek s fejfának . . . Nincs itt soha kora, késő,-------­Mindenható a temető. Gazdag is volt, boldog is volt, És megválni még nem akart ; Sok kincsénél holtabb a holt, Kit ez a föld itt eltakart . . . Nincs itt semmi különböző . . . Mindenható a temető. Angyal is volt, anya is volt, Minden ember áldo­tt; És megtörött és leomolt, Sir föd el egy istennőt . . . Legyen erény vagy bünte­tő : Mindenható a temető. Hires is volt, dicső is volt, Mint a hajnal sugára . Hazája még sokat számolt Eszére s hős karjára. Legyen gyönge vagy hadverő , Mindenható a temető. Washington vagy Napoleon, Mahomet s rabszolgája, Megférnek itt békén, nyugton, Mert ez a csönd hazája. Mindent, mindent kibékít ő, Mindenható a temető. Mindent, mindent kibékit ő, Álnok szivet s tiszta hát, Virágokkal, mely síron nő, Födi el az erényt s bűnt. Igazaknak nem rettentő : Isten kertje a temető. Baracskai Szidor: A DRÁGA GYÖNGYSOR — Beszély. — Stominkovics Máriától­(Folytatás.) „Ne higyje asszonyom, ha őt boldognak tudom, én is az leszek, mondá megadással. „E nagy lelkűség megható gyermekem, ígérem neked, hogy mindent elkövetek Laumont boldogítá­­sára, mondá Ninon biztatólag. „Hála, örökös hála önnek asszonyom e szavai­ért, rebegé könyezve Satella. „Laumont Valentin úr,jelenté most a belépő szolga. „Nagy isten* — kiáltá ijedten Satella — merre fussak. „Maradjon, mondá Ninon,visszatartva a leánykát. „Nem, nem maradhatok asszonyom,az ég nevére kérem, ne kényszerítsen, rimánkodok kétségbeesve. „Lépjen be e szobába, mondá Ninon egy ajtóra mutatva, ott egy kijárást találand,mely az utcára vezet. „Isten áldja, asszonyom, rebeg, hálásan Satella s elrohant. „Mondja meg Laumont urnak parancsolá Ninon, a még mindig ott álló szolgának, hogy várom.“ Az inas mélyen meghajtva magát, távozott. Közel vagyok célomhoz, susogá elégülten, ma kell, hogy nyilatkozzék, s holnap megnyerem foga­dásomat, s a nagy Condé elösmerendi ellenállhatlan­­ságomat, hatalmamat az erős férfi nem felett. Az ajtó megnyílt most s belépett Laumont, sá­padtan, kimerülten, csak nagy fekete szemeiben égett a szenvedély tüze. „Jó estét asszonyom, köszönt könyedén megha­jolva a tengerész. „Ah, ön ma ismét oly halvány, mondá Ninon aggódva,­­ foglaljon helyet e támlányban, nyugodja ki magát, oly kimerültnek látszik,mi baja?“ Laumont leült. „Pierre, tegye a kandallóra a gyertyákat, sze­memnek árt a fény. A szolga elhelyezvén a kargyertyatartókat, tá­vozott. „Jöjjön közelebb, üljön ide hozzám, s beszéljen. Ismét szenved szegény barátom, feje lángol, mondá résztvevőleg tapintva meg kis kezével forró homlo­kát, beszélje el nekem betegségét, szenvedéseit, bá­natát, mert én nem csalódom, ön nem csak testi, de lelki beteg is. Beszéljen el nekem mindent, legyen bizalmas, őszinte, legjobb barátnőjéhez, susogó szép kezével végig simítva Laumont fekete fürtéit. „ Ne kívánja, hogy beszéljek. Asszonyom, en­gedjen hallgatni, mondá a tengerész búsan. „Ön hálátlan Laumont, viszonzá keserűen Ni­non ; nem akarja bánatát azzal közölni, ki önt oly végtelenül, határtalanul szereti, — rebegő Ninon kö­nyezve. „Mit mondasz Ninon, — kiálta magánkívül az örömtől, — te szeretsz engem, oh nem jól hallottam; a boldogság őrültté tesz, ismételd meg egyszer, köré térdre hullva s kezeit csókokkal halmozva. „Igen, szeretlek kimondhatlanul, szeretlek,“ — susogá Ninon, átkarolva Laumont nyakát. „Oh e szavak visszaadják boldogságomat, jó ke­délyemet, egészségemet. Istenem, engedd, hogy bol­dogságom tartós legyen! imádkozék Laumont köny­­telt szemekkel. „S te szeretsz-e engemet Valentin, még egyszer sem mondod azt nekem, — kérdé mosolyogva Ninon. „Oh Ninon, — felelé búsan Laumont, — hogy kérdezheted ezt. Boldogságom álomként tűnik fel, hihetetlennek látszik az nekem, esküdjél meg anyám emlékére, hogy szeretni fogsz mindig. Nézd ez érmet? — akasztá nyakamba midőn még gyermek voltam, — mondá Laumont meghatottan, aztán kihuzá kebléből a fekete zsinóron csüggö medaillont s Ninonnak mu­­tatá azt. „Nagy ég!“ —kiálta Ninon elsápadva— „fiam“ s megsemmisülve hanyatlott vissza a pamlagra. Laumont úgy ment el, mint egy őrült, — át­­kozódva. IV. Egy hét folyt le ez esemény óta. Éj, sötét éj van, egyike a hosszú őszi ételeknek, a hópelyhek esővel vegyesen szállingóznak, a szél haragosan ürült, a luciennesi nyárilak ablakai mind sötétek,kivéve egyet, a kertre nyílót, mely bágyadtan van megvilágítva. Tekintsünk be: ott ül Laumont íróasztalánál, előtte egy kezdeti levél fekszik. A tengerész olyan­forma, mint egy kisértet; arca síri halvány, nagy sö­tét szemei be vannak esve, ezelőtt holló fekete haja szürke, erőteljes kezei kiaszottak, arcának minden vonásán a keblében dühöngő vihar látszik. „Az élet teher, kín, egy hosszú szenvedés lenne számomra ezentúl csak; én nem akarok tovább élni. E levélben végistenhozzádot mondok neked oh szörnyű Ninon, — mondá búsan, s írni kezdett. Be­végezve a levelet, megcsókolá azt. — Isten veled életem boldogsága! Még egyszer látnom kell Satel­­lát, aztán elbúcsúzom tőled élet. Vég istenhozzádot mondok e nemeslelkü gyermeknek, ki engem oly végtelenül szeret, miért nem tudtam én is úgy sze­retni őt, mondá keserűen, s felemelkedők, egy hal­vány fényű éji lámpát vett kezébe, aztán ingadozva az ajtó felé ment. Nesztelenül nyitá fel azt, s belépett Satella háló­szobájába. Ott feküdt a szenvedő leány­ka, hófehér csipkés ágyában, álmában mosolyogva, szép gömbölyű karjait keblén keresztbe téve, mintha szivére ölelne valamely szeretett lényt. Laumont az ágyhoz érve, letérdelt s imád­kozott. „Legyen életed boldogabb, mint eddig volt, s napjaid békésebbek, kedves gyermek­­mondá fölé­be hajolva, s szép nyílt homlokára egy búcsú csókot lehelve. „Valentin“ — susogá Satella álmában — „Sze­retlek.“ „Légy áldott örökre szavaidért, rebegé zokogva, s eltántorgott szobájába. Visszaérve, kimerülten előbbi helyére dobá ma­gát. „E világon teendőimet elvégzem“ — mondá nyu­godtan. „Satellának e szenvedélyes gyermeknek fáj­dalma halálom fölött kimondhatlan lesz, de az idő, e minden mély sebet beheggesztő gyógyír,feledtetni fog engem is.“ Majd fölnyitván íróasztala fiókját, egy­­ pisztolyt s egy tört vett ki abból. „Ez zajt csinálna, felköltené az egész házat,“ — mondá a pisztolyt nézve, s visszatette. Aztán a törnek élességét vizsgálva, mondá: „gyáva kéz, ne reszkess,“ s felemelve azt kiaszott csontos kezében, egész erejé­vel döfte szivébe. Ajakai elkékültek, feje hátra ha­nyatlott, karjai leestek. A végzet e­satyrájára csak e tragédiával felel­hetett. S eljött a regg, egyike azon ködös őszi regge­leknek, melyek kimondhatóan leverőleg hatnak a ke­délyre. Satella fölkelt. Első gondolata ma is, mint min­dig, Valentin volt. Fölébrett­e már, jól aludt e, nem lesz e­gész kedélye ma ?­s több ily szeretetből s gyön­gédségből eredeti kérdések foglalkodtaták agyát. A percek végetleneknek látszottak ma Saterlának, már tíz óra volt a Laumont még mindig nem kelt fel. Aggodalommal kérdezősködök a szolgáktól. Azok azt felelék, hogy szobájában semmi nesz sem hallat­szik. Uruk bizonyosan még alszik. Nem bírva tovább kiállni a várás kínos perceit, nesztelenül Laumont hálószobájába lopódzott. Ott az ágyat üresen és érintetlenül találva, ijedtem nyitott be a másik szobába, hol a legrettenetesebbet látta, Lau­­mont-t halva. „Valentin életem“ kiáltá kétségbeesve, s a hulla lábához rogyott. Egyszerre felugrott, szemei vad tűzben égtek, ajakai rángatództak, s meglátva még a sebben álló tört, kirántá azt, és őrülten felkacagva kiáltá. „Végre enyém vagy, a ki kísérletet tesz most elrabolni tőlem szivedet, az szászoros halállal lakól. — Miért nem szólsz hozzám kedvesem“ — kérdé hozzá hajolva,— miért nem mondod, szeretlek Satellám. Még­sem sze­retsz,c susogá zokogva. „Alszol, aludj, ha felébredsz, tudom szeretni fogsz,“ mondá halkan. „Ah levelek, Satellának, mit irhat nekem?“ Olvasni kezdé. „Sa­tellám! E Ninon de l’ Enclosnak szóló levelet kézbe­sítsd magad. Isten veled a viszontlátásig ott fent, az égben. Valentin.“ (Vége követk.)

Next