Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-01 / 250. szám
ŐSZINTE VALLOMÁSOK. Apafytól. (Folytatás.) II. (Pest, január 4-én 1864.) Egy napon egy külvárosi kerti lakban nyaraló jó ismerős családhoz mentem látogatóba, és ott a házi kisasszonyokkal beszélgettem . . . Egyszerre belép egy fiatal sugártermetü gyermeklány. Élénk villogó szeme, magas, domború homloka lelket és sok tehetséget árult el, és fiatalsága dacára igen élénken és eszélyesen kezdett meg velem egy párbeszédet, s azt csaknem egy óráig folytatta. Távozván nyájasan búcsúzott, s úgy látszott: nem untatta társalgásom. Kiléptekor még egy szívélyes pillantás hálálta meg a szép gyermek mulattatását. Alig távozott ez érdekes kislány, a házi kisaszszony e kérdést intézte hozzám : — Nos, kérem, hogy tetszik fiatal rokonunk ? .. — Nagyon kedves — felelém. Élénk és szellemdúsnak látszik. — Tudna-e ön bele szerelmes lenni ? kérdé folytatólag a kisasszony. — Bocsánat! erre felelni nem tudok, — mondom. Mindenesetre érdekes gyermek, — de csak, gyermek. Haza mentem, de a gyermek nem ment ki fejemből — lelkemre oly élénk benyomást ten. Azonban többé nem találkoztam vele, s fiatal lelkes képe elhomályosult. Két év után hallam, hogy a kislány már nagygyűlön, s bécsi növeldéjéből kiképezetten tért haza. Szép, szellemdús, és mi több, férjhez menendő leány. A tél farsangján mint ara jelent meg, és leendő vőlegényének állása akkor hazánkban gyűlölt lévén, — nem szívesen látott vendég volt. Én — meglátva őt — visszaemlékeztem a nyári lakban történt párbeszédre , — üdvözölve hozzá léptem, s igyekeztem elfeledtetni, vagy jobban mondva, észre nem vétetni a fiatalság lovagiatlanságát, miszerint egy szép fiatal hajadont szerelméért ily lovagiatlan modorban büntetnek, így a bálokban, többször találkoztunk, s miután márkája — nem lévén hivatalos, — soha sem volt jelen, igen jól mulattunk, és a két év előtti benyomás nem csak fölelevenült, sőt még fokozódott. Tavasz felé hallom, hogy a szép leány nehéz betegségből üdülve, utazni külföldre megy. Pár héttel későbbre rebesgetik, hogy vége a mátkaságnak, a vőlegény más állomásra tétette át magát, — és csakugyan — a szép lány nyár közepén anyjával visszaérkezvén, a hír tényleg bizonyult be. Nem tudom , mi volt oka, de keblemből mély sóhaj tört ki, egy olyan „hála isten“-féle, s igen jól éreztem magamat. Ez idő alatt gyermekeim az ország fővárosában lévén nevelőintézetben, magam falura költöztem gazdálkodni. Tél beálltával újra bementem a kis város nagy világába, és még elég fiatal özvegyi szerepemet nagyban megkezdem. Redouti álarcosbál alkalmával láttam újra fiatal ismerősnőm, de most már előttem egy gyönyörű magas silphid termetű kifejlett lány állt. Gesztenye fürtjei körüllengték a magas domború homlokot, a tüzes szemek fénysugarakat árasztottak maguk körül, s valóban halálosan sebzettek. Gyönyörű, meglepő jelenet volt, s én kimondhatlan érzelemmel közeledtem hozzá .... Mint régi ismerőst üdvözlöm, ő hasonlóan fogadta és minden zavar, vagy ily első ismeretségeknél szokott idegenszerűség nélkül élénken folytatta a beszélgetést. Szép, igen szép lány, szellemdús, kecses, a miveltség felső fokán , szabatos élénk társalgással fölruházva lévén, mi természetesebb, minthogy sereglett az imádó körötte! .. . Eleintén hiúság, később igazi érdek engem is körébe varázsolt, s kevés idő múltával benső öröm — de aggálylyal is tapasztaltam, hogy az imádók serege rendre gyérül, de sőt elhull, s tavasz kezdetén én álltam egyedül lombos tölgyként a rózsa szirma mellett. Ami egyelőre mulattatott, most komoly valóvá kezde fejlődni, s a szép leánynál valódi szenvedéllyé alakult. Egy szóval, itt már nincs miért hosszasan fejtegessem a dolgot, egy pár hó elteltével anyjától megkértem kezét, elnyertem, s őszre boldog szerető pár levénk. Most már kedves nőm, Idunámmal, jó anyja házánál laktam, együtt a családdal. Nőmnek három fivére volt, mind tanulók, de igen kedves, jól nevelt ifjak. A tél nagyon kellemesen telt el, s miután szeretett nem egy lánykával ajándékozott meg, anyja gyenge egészségének helyreállítása végett falura költöztünk. Itt költészet, festészet, zene, séta foglalták el, és a vidéki látogatások fölváltva mulattatók ez gazán szellemdús, nemes és igen kedves fiatal nőt és anyát. Eföszre újra a városba mentünk, s én egy közel lévő kis birtokra jártam ki, helyreállítandó a lakházat, hogy oda telepedhessünk meg. De a végzet máskép rendelte! . . . Idunám imádta anyját, s exaltált lévén mindenben, az érte való aggódás minden egyebet háttérbe szorított. Anyja mind gyöngébb és gyöngébb jön, az ászkor elvitázhatlan jelei mutatkoztak, s magam átláttam, hogy lányától most fosztan meg az édesanyát, lelketlenség lenne. Nem tehát városon maradt, migyén falun gazdálkodtam. Január hóban egy estve hirtelen csak elalél a jó anya, orvost hinak, de már későn, mert mire az megjelent, szerette rokoni és családja karjai közt halva feküdt. E borzasztó csapás utáni percek leírását nem kisértem meg. Idunám oda volt. Meg volt semmisülve és hetek,de hónapok eltelte alatt, úgy szólva,néma maradt. Nem érdekelte semmi, napokon át pamlagon pihent maga elé merengve, a csak lassan peregtek le szivének keserve forrásának könyei. Iduna minden indulatnak úgyszólva,karjába dobta magát,neki rohant,belemerült, beleolvadt. Nemes szive vétkezni vélt, ha áldozatkészséggel nem rohan a fájdalomnak,mely nemes lelkét elárasztotta egy oly jó, oly nemeslelkü anya vesztésén .... Vigasztalni ily esetben senkit sem ehet, et még kevésbé. Gyöngéd kezekkel ápolni a fájdalom gyászvirágig s az idő emésztő kezeire bizni a műtéteit, szeretettel átkarolni őt, ez volt minden, mit tenni lehetett. Egészsége ezalatt változandó lett, fiatal gyenge testalkata a lélek vajúdása alatt, megrongálódott, és orvosa félteni kezdé a mellbetegségtől. (Folyt, köv.) Shakespeare és az ó angol színjáték. I. (T. L.) Shakespeare oly végetlen lángelme, hogy az ő szellemének szövetneke örökös útmutatója leend a világ minden költőinek, valódi irodalmi remekek megteremtése s alkotásához. Ezért minden időben érdekes visszapillantani ama század korszellemére, műveltségi fokára s különösen drámai költészetére, melyben e halhatatlan költő föllépett remekeivel, hogy igy egybevetve a már létezettet az általa bevégzettel, határozottabb s világosabb mérvet találhassunk a költő és korának megitélhetésére és méltatásához. Nem lehet vén itt célunk,habár csak körvonalazva is, az egész drámai költészet fejlődését előzményképen ismertetni, elégségesnek tartjuk Útmutatásul azon lényeges különbséget említeni föl, mely az úgynevezett görög és keresztény művészet okoz ott mindig létezett, mert míg a görög művészet csak arra szolgált, hogy minden szellemit megtestesítsen, addig viszont a keresztény művészet arra igyekezett, hogy minden testiest átszellemítsen. A régi görögök plastikai érzékükkel még isteneik imádásainál is látható s kézzel fogható emberi alakokra szorultak,míg ellenben a kereszténység az istenségnek minden földi fogalmát visszautasítja, s arra tanít, hogy azt csak mint szellemet fogjuk föl és imádjuk. A tisztán szellemit, testnélkülit nem lehet képzelni; lehet hinni, sejteni, határozatlanul gondolni s érezni, de nem észrevehetővé tenni, még kevésbé ábrázolni; mert minden határozott képzeletnek meglévén határa, kizárja az absolut szellemi fogalmát, mint a mely határtalan, örök s végnélküli. Innen volt, hogy a görögök plastikai érzéke, nemcsak márvány emlékeik, de költészetüknek is leghívebb kinyomata volt. Tragoediájuk valamennyi hősei szoborszerű jelleggel bírnak, s Homer valamennyi alakjai s képei, miket élőnkbe fest, mind oly határozottan s szemlélőleg domborulnak ki, hogy akár kézzel foghatjuk. De a kereszténység alapelvénél fogva : legmagasb tartalma, szellemi fogalma az istenségről, a plastikai művészettől előre elvonva lévén, csakis a költészetben találhatott kifejezést. Az itt kifejezettből okszerűleg következtethetünk azon roppant lényeges különbségre, mely a két irodalom kiindulási pontjánál is mutatkozik. A keresztény első színjáték, az egyházi szinjá-sték legnemesb tartalmát, az isten-ember szenvedéseinek ábrázolásában találta. De midőn az isteni szenvedő önhibáján kivül szenved s halálba megy, minden harc s ellenállásról lemond, gyűlöletet szeretettel viszonoz, elleneit áldja, és mint az emberiség megváltásához szükségelt áldozatként mindennek aláveti magát, akkor egyúttal földi életének és bukásának ábrázolása a leglényegesebb drámai föltételek hiányában szenved. S ha mégis az egyházi színjátékok, csak némileg jó előadásnál is, soha sem mulaszták el a legmegrendítőbb, legnagyobbszerű, s legmagasztosabb hatást eszközölni, annak oka egyrészt a tárgy fenségében, másrészt abban volt található, hogy a szöveg mindig a lehető leghívebben a bibliához alkalmazkodott. Ehez járult, hogy az ily előadások nagy ritkasága még növelte a hatást. A megváltó szenvedésének színpadra hozatalában a költők alakítási erejök és teremtő phantasiásoknak kevés működési tér volt hagyatva. S igy nem maradhatott el, hogy már korán mindenféle világi elemek vegyültek az egyházi színjátékokba, mert bármint zajongtak is az egyházatyák az antik színműveket kedvelők ellen, mégsem akadályozhatták meg, hogy az egykor a római uralomnak alávetett országokban az egész középkoron át tartottak, még az egyházon kívül is, mimikai előadások, melyek még az egyházi színjátékokra is befolyással voltak. Viszont ez ismét a világi színjátékba folyt be, s így képződött ki egymás mellett mindkettő,mindenféle új fajokat teremtve, melyek később, midőn a világi színjáték Shakespeareben legmagasabb fejlődését elérte, mint alárendelt momentumok a nagy egészben elenyésztek. Az egyházi színjáték, szűk határaiban nagyobb művészi kifejlődésre képtelen lévén, csakhamar a világi által messze túlszárnyaltatok ; de azért mellette mai napig is fenntartó magát, habár általában kevéssé észrevéve s történelmi jelentőség nélkül, tekintettel, művészi becsére nézve, de nagy történelmi jelentőséggel, mint általános mozzanat a dráma fejlődési folyamában. Mert Shakespeare és Calderon művei — mint Shhack igen helyesen megjegyzi — egy organikus fejlődési sorozat végpontján állanak,mely több mint egy egész évezreden keresztül húzódik, s azok formáját és szellemét csak akkor fogjuk föl tökéletesen, ha azon csirákat ismerjük, melyekbőltámadtak.De e csirák első nyomait, melyek később oly buja és pompás virágzásnak indultak, a keresztény drámától, mégis a régi idők ránk maradt hagyományaiban kell keresnünk. S bár a modern művészet minden ága a kereszténység elvétől, mint éltető elemtől nyerte lételét, a régibb kor befolyásaitól mégsem maradt az független. A romantikus költészet folyama antik forrásokból gazdagodott, melyek majd mint egyes erek folytak bele, majd annak színezetét megváltoztatva, eltűnnek benne. Különösen érdekes észlelni az angolok első kísérleteiben, egy tragoediát antik formák szerint alkotni, mint vannak még elkülönítve a modern drámában a beszéd és cselekvés elválaszthatlan elemei. Minden fölvonás egy némajátékkal (pantomime) nyittatik meg, mely kimerítőleg előadja, mi fog történni, s csak azután egészíttetik ki a színészek beszédje által. A legközelebbi lépés a dráma tökéletesítéséhez tehát az volt, a beszéd és cselekvés két összetartó elemét összeolvasztani. Alig hogy e lépés megtörtént, s már az antik végzet-tragoediának ellentéte, az úgynevezett jellem dráma, példátlan gyorsasággal virágzásnak indult, úgy, hogy minden, mi az ó-angol színjátéknak oly sajátságos kinyomatot kölcsönöz, már Shakespeare előtt meg volt, s e formai vonatkozásban ahhoz mit sem adhatott, sem el nem vehetett, hanem csak a hagyományozottra a tökély koronáját illeszthette. Az angol színjáték annyiban bir világtörténelmi jelentőséggel,amennyiben Shakespearera vonatkozik. Akár nagy tehetségű elődeit vegyük, kik a dráma e Messiásának az utat egyengették, akár utódait, kik világosságukat tőle nyerék, s mindig azon aranygyűrű maradand, melyhez minden szemlélődő szálak fűződnek, mivel épen az ő művei a tehetség legmagasabb fokán mindazt tartalmazzák, mi leginkább az angol s a modern dráma — az ó-klassikaival ellenkező — sajátságait képezi. E sajátság lényegileg azon jellemfestésben áll, mely a cselekvő személyeket, nem mint egy elvont eszme képviselőit,sem mint fajjellegeket, hanem mint határozott, élesen kidomboruló egyéniségeket állítja elénkbe, kiknek szerencséje és szerencsétlenségük saját gondolkozásuk és cselekményeikből következik, és nem — mint a görögöknél — egy egészen kivülök álló vas szükségességgel uralkodó fatumtól intéztetik. 1046 —