Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-01 / 250. szám

ŐSZINTE VALLOMÁSOK. Apafytól. (Folytatás.) II. (Pest, január 4-én 1864.) Egy napon egy külvárosi kerti lakban nyaraló jó ismerős családhoz mentem látogatóba, és ott a házi kisasszonyokkal beszélgettem . . . Egyszerre belép egy fiatal sugártermetü gyermeklány. Élénk villogó szeme, magas, domború homloka lelket és sok tehet­séget árult el, é­s fiatalsága dacára igen élénken és eszélyesen kezdett meg velem egy párbeszédet, s azt csaknem egy óráig folytatta. Távozván nyájasan búcsúzott, s úgy látszott: nem untatta társalgásom. Kiléptekor még egy szí­vélyes pillantás hálálta meg a szép gyermek mulatta­­tását. Alig távozott ez érdekes kis­lány, a házi kisasz­­szony e kérdést intézte hozzám : — Nos, kérem, hogy tetszik fiatal rokonunk ? .. — Nagyon kedves — felelém. Élénk és szellem­­dúsnak látszik. — Tudna-e ön bele szerelmes lenni ? kérdé folytatólag a kisasszony. — Bocsánat! erre felelni nem tudok, — mon­dom. Mindenesetre érdekes gyermek, — de csak, gyermek. Haza mentem, de a gyermek nem ment ki fe­jemből — lelkemre oly élénk benyomást ten. Azon­ban többé nem találkoztam vele, s fiatal lelkes képe elhomályosult. Két év után hallam, hogy a kis­lány már nagygyű­lön, s bécsi növeldéjéből kiképezetten tért haza. Szép, szellemdús, és mi több, férjhez me­nendő leány. A tél farsangján mint ara jelent meg, és leendő vőlegényének állása akkor hazánkban gyűlölt lévén, — nem szívesen látott vendég volt. Én — meglátva őt — visszaemlékeztem a nyári lakban történt pár­beszédre , — üdvözölve hozzá léptem, s igyekeztem elfeledtetni, vagy jobban mondva, észre nem vétetni a fiatalság lovagiatlanságát, miszerint egy szép fiatal hajadont szerelméért ily lovagiatlan modorban bün­tetnek, így a bálokban, többször találkoztunk, s miután márkája — nem lévén hivatalos, — soha sem volt je­len, igen jól mulattunk, és a két év előtti benyomás nem csak fölelevenült, sőt még fokozódott. Tavasz felé hallom, hogy a szép leány nehéz betegségből üdülve, utazni külföldre megy. Pár hét­tel későbbre rebesgetik, hogy vége a mátkaságnak, a vőlegény más állomásra tétette át magát, — és csakugyan — a szép lány nyár közepén anyjával visszaérkezvén, a hír tényleg bizonyult be. Nem tu­dom , mi volt oka, de keblemből mély sóhaj tört ki, egy olyan „hála isten“-féle, s igen jól éreztem ma­gamat. Ez idő alatt gyermekeim az ország fővárosában lévén nevelőintézetben, magam falura költöztem gazdálkodni. Tél beálltával újra bementem a kis város nagy világába, és még elég fiatal özvegyi szerepemet nagy­ban megkezdem. Redouti álarcos­bál alkalmával láttam újra fiatal ismerősnőm, de most már előttem egy gyönyörű magas silphid termetű kifejlett lány állt. Gesztenye fürtjei körüllengték a magas dom­ború homlokot, a tüzes szemek fénysugarakat árasz­tottak maguk körül, s valóban halálosan sebzettek. Gyönyörű, meglepő jelenet volt, s én kimondhatlan érzelemmel közeledtem hozzá .... Mint régi isme­rőst üdvözlöm, ő hasonlóan fogadta és minden zavar, vagy ily első ismeretségeknél szokott idegenszerűség nélkül élénken folytatta a beszélgetést. Szép, igen szép lány, szellemdús, kecses, a mi­­veltség felső fokán , szabatos élénk társalgással fölruházva lévén, mi természetesebb, minthogy se­reglett az imádó körötte! .. . Eleintén hiúság, később igazi érdek engem is körébe varázsolt, s kevés idő múltával benső öröm — de aggálylyal is tapasztaltam, hogy az imádók serege rendre gyérül, de sőt elhull, s tavasz kezde­tén én álltam egyedül lombos tölgyként a rózsa szir­ma mellett. A­mi egyelőre mulattatott, most komoly valóvá kezde fejlődni, s a szép leánynál valódi szenvedél­lyé alakult. Egy szóval, itt már nincs miért hossza­san fejtegessem a dolgot, egy pár hó elteltével any­jától megkértem kezét, elnyertem, s őszre boldog szerető pár levénk. Most már kedves nőm, Idunámmal, jó anyja há­zánál laktam, együtt a családdal. Nőmnek három fivé­re volt, mind tanulók, de igen kedves, jól nevelt if­jak. A tél nagyon kellemesen telt el, s miután szere­tett nem egy lánykával ajándékozott meg, anyja gyenge egészségének helyreállítása végett falura köl­töztünk. Itt költészet, festészet, zene, séta foglalták el, és a vidéki látogatások fölváltva mulattatók ez gazán szellemdús, nemes és igen kedves fiatal nőt és anyát. Eföszre újra a városba mentünk, s én egy közel lévő kis birtokra jártam ki, helyreállítandó a lakhá­zat, hogy oda telepedhessünk meg. De a végzet máskép rendelte! . . . Idunám imádta anyját, s exaltált lévén minden­ben, az érte való aggódás minden egyebet háttérbe szorított. Anyja mind gyöngébb és gyöngébb jön, az ászkor elvitázhatlan jelei mutatkoztak, s magam átláttam, hogy lányától most fosztan­ meg az édes­anyát, lelketlenség lenne. Nem tehát városon maradt, migyén falun gazdálkodtam. Január hóban egy estve hirtelen csak elalél a jó anya, orvost hinak, de már későn, mert mire az meg­jelent, szerette rokoni és családja karjai közt halva feküdt. E borzasztó csapás utáni percek leírását nem kisértem meg. Idunám oda volt. Meg volt semmisülve és hetek,de hónapok eltelte alatt, úgy szólva,néma ma­radt. Nem érdekelte semmi, napokon át pamlagon pi­hent maga elé merengve, a csak lassan peregtek le szi­vének keserve forrásának könyei. Iduna minden indu­latnak úgyszólva,karjába dobta magát,neki rohant,be­lemerült, beleolvadt. Nemes szive vétkezni vélt, ha ál­dozatkészséggel nem rohan a fájdalomnak,mely nemes lelkét elárasztotta egy oly jó, oly nemeslelkü anya vesztésén .... Vigasztalni ily esetben senkit sem ehet, et még kevésbé. Gyöngéd kezekkel ápolni a fájdalom gyászvirágig s az idő emésztő kezeire bizni a műtéteit, szeretettel átkarolni őt, ez volt minden, mit tenni lehetett. Egészsége ezalatt változandó lett, fiatal gyenge testalkata a lélek vajúdása alatt, megrongálódott, és orvosa félteni kezdé a mellbetegségtől. (Folyt, köv.) Shakespeare és az ó angol színjáték. I. (T. L.) Shakespeare oly végetlen lángelme, hogy az ő szellemének szövetneke örökös útmutatója leend a világ minden költőinek, valódi irodalmi remekek megteremtése s alkotásához. Ezért minden időben ér­dekes visszapillantani ama század korszellemére, mű­veltségi fokára s különösen drámai költészetére, melyben e halhatatlan költő föllépett remekeivel, hogy igy egybevetve a már létezettet az általa bevég­­zettel, határozottabb s világosabb mérvet találhas­sunk a költő és korának megitélhetésére és mélta­tásához. Nem lehet vén itt célunk,habár csak körvonalazva is, az egész drámai költészet fejlődését előzményké­­pen ismertetni, elégségesnek tartjuk Útmutatásul azon lényeges különbséget említeni föl, mely az úgyneve­zett gö­rög és keresztény művészet okoz ott mindig létezett, mert míg a görög művészet csak arra szolgált, hogy minden szellemit megtestesítsen, addig viszont a keresztény művészet arra igyekezett, hogy minden testiest átszellemítsen. A régi görögök plas­­tikai érzékükkel még isteneik imádásainál is látható s kézzel fogható emberi alakokra szorultak,míg ellen­ben a kereszténység az istenségnek minden földi fo­galmát visszautasítja, s arra tanít, hogy azt csak mint szellemet fogjuk föl és imádjuk. A tisztán szellemit, testnélkülit nem lehet képzelni; lehet hinni, sejteni, határozatlanul gondolni s érezni, de nem észrevehe­tővé tenni, még kevésbé ábrázolni; mert minden ha­tározott képzeletnek meglévén határa, kizárja az ab­solut szellemi fogalmát, mint a mely határtalan, örök s végnélküli. Innen volt, hogy a görögök plas­­tikai érzéke, nemcsak márvány emlékeik, de költé­szetüknek is leghívebb kinyomata volt. Tragoediá­­juk valamennyi hősei szoborszerű jelleggel bírnak, s Homer valamennyi alakjai s képei, miket élőnkbe fest, mind oly határozottan s szemlélőleg domborul­nak ki, hogy akár kézzel foghatjuk. De a keresztény­ség alapelvénél fogva : legmagasb tartalma, szellemi fogalma az istenségről, a plastikai művészettől előre elvonva lévén, csakis a költészetben találhatott kife­jezést. Az itt kifejezettből okszerűleg következtethe­tünk azon roppant lényeges különbségre, mely a két irodalom kiindulási pontjánál is mutatkozik. A keresztény első színjáték, az egyházi szinjá-­s­ték legnemesb tartalmát, az isten-ember szenvedései­nek ábrázolásában találta. De midőn az isteni szen­vedő önhibáján kivül szenved s halálba megy, min­den harc s ellenállásról lemond, gyűlöletet szeretet­tel viszonoz, elleneit áldja, és mint az emberiség meg­váltásához szükségelt áldozatként mindennek aláveti magát, akkor egyúttal földi életének és bukásának ábrázolása a leglényegesebb drámai föltételek hiá­nyában szenved. S ha mégis az egyházi színjátékok, csak némileg jó előadásnál is, soha sem mulaszták el a legmegrendítőbb, legnagyobbszerű, s legmagaszto­­­­sabb hatást eszközölni, annak oka egyrészt a tárgy fenségében, másrészt abban volt található, hogy a szöveg mindig a lehető leghívebben a bibliához al­kalmazkodott. Ehez járult, hogy az ily előadások nagy ritkasága még növelte a hatást. A megváltó szenvedésének színpadra hozatalában a költők ala­­kítási erejök és teremtő phantasiásoknak kevés mű­ködési tér volt hagyatva. S igy nem maradhatott el, hogy már korán mindenféle világi elemek vegyültek az egyházi színjátékokba, mert bármint zajongtak is az egyházatyák az antik színműveket kedvelők el­len, még­sem akadályozhatták meg, hogy az egykor a római uralomnak alávetett országokban az egész középkoron át tartottak, még az egyházon kívül is, mimikai előadások, melyek még az egyházi színjáté­kokra is befolyással voltak. Viszont ez ismét a világi színjátékba folyt be, s így képződött ki egymás mel­lett mindkettő,mindenféle új fajokat teremtve, melyek később, midőn a világi színjáték Shakespeareben leg­magasabb fejlődését elérte, mint alárendelt momentu­mok a nagy egészben elenyésztek. Az egyházi szín­játék, szűk határaiban nagyobb művészi kifejlődésre képtelen lévén, csakhamar a világi által messze túl­szárnyaltatok ; de azért mellette mai napig is fenn­tartó magát, habár általában kevéssé észrevéve s tör­ténelmi jelentőség nélkül, tekintettel, művészi becsére nézve, de nagy történelmi jelentőséggel, mint általános mozzanat a dráma fejlődési folyamában. Mert Shakes­peare és Calderon művei — mint Shhack igen helyesen megjegyzi — egy organikus fejlődési sorozat végpont­ján állanak,mely több mint egy egész évezreden keresz­tül húzódik, s azok formáját és szellemét csak akkor fog­juk föl tökéletesen, ha azon csirákat ismerjük, melyek­­bőltámadtak.De e csirák első nyomait, melyek később oly buja és pompás virágzásnak indultak, a keresz­tény drámától, mégis a régi idők ránk maradt hagyo­mányaiban kell keresnünk. S bár a modern művészet minden ága a kereszténység elvétől, mint éltető elem­től nyerte lételét, a régibb kor befolyásaitól mégsem maradt az független. A romantikus költészet folyama antik forrásokból gazdagodott, melyek majd mint egyes erek folytak bele, majd annak színezetét meg­változtatva, eltűnnek benne. Különösen érdekes észlelni az angolok első kí­sérleteiben, egy tragoediát antik formák szerint al­kotni, mint vannak még elkülönítve a mod­ern drá­mában a beszéd és cselekvés elválaszthatlan elemei. Minden fölvonás egy némajátékkal (pantomime) nyit­­tatik meg, mely kimerítőleg előadja, mi fog történni, s csak azután egészíttetik ki a színészek beszédje ál­tal. A legközelebbi lépés a dráma tökéletesítéséhez tehát az volt, a beszéd és cselekvés két összetartó elemét összeolvasztani. Alig hogy e lépés megtörtént, s már az antik végzet-tragoediának ellentéte, az úgy­nevezett jellem dráma, példátlan gyorsasággal virág­zásnak indult, úgy, hogy minden, mi az ó-angol szín­játéknak oly sajátságos kinyomatot kölcsönöz, már Shakespeare előtt meg volt, s e formai vonatkozás­ban ahhoz mit sem adhatott, sem el nem vehetett, ha­nem csak a hagyományozottra a tökély koronáját illeszthette. Az angol színjáték annyiban bir világtörténelmi jelentőséggel,a­mennyiben Shakespearera vonatkozik. Akár nagy tehetségű elődeit vegyük, kik a dráma e Messiásának az utat egyengették, akár utódait, kik világosságukat tőle nyerék, s mindig azon aranygyű­rű maradand, melyhez minden szemlélődő szálak fű­ződnek, mivel épen az ő művei a tehetség legmaga­sabb fokán mindazt tartalmazzák, mi leginkább az angol s a modern dráma — az ó-klassikaival ellen­kező — sajátságait képezi. E sajátság lényegileg azon jellemfestésben áll, mely a cselekvő személyeket, nem mint egy elvont eszme képviselőit,sem mint fajjellegeket, hanem mint határozott, élesen kidomboruló egyéniségeket állítja elénkbe, kiknek szerencséje és szerencsétlenségük saját gondolkozásuk és cselekményeikből követke­zik, és nem — mint a görögöknél — egy egészen kivülök álló vas szükségességgel uralkodó fatumtól intéztetik. 1046 —

Next