Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)

1864-12-01 / 275. szám

SZERELMES TÖRTÉNETEK. — Nemes Alberttól — (Folytatás) Szomorú itt minden . . . szebb a tenger partja. Virágnövények famagasságra nőnek ottan. Yam gyö­kér ágazik szélylyel, delicék himbálóznak rajta. Mauritia környezte ház ajtaján valaki kopogtatott. Fiatal szolganö nyitá ki az ajtót. A jövevény belépett. — Ki vagy, szegény teremtmény ?.. fordult az hozzá. — Messziről jövök, Caraccasból, az összeom­lott városból; — e ház öreg asszonyát keresem. Hol van mostan ? Köny fakadt a szolganö szemében. — Meghalt. Tegnap temettük el. Fia utáni ag­godalom vitte a sírba, — ki elment menyasszonya után. Nem szólt többet a jövevény ; eltántorgott. Ten­gerpartra ért, hol gyorsröptü brigg horgonyzott, útra készen. Egy-egy kifeszitett vitorlába belekapott a szél, mintha vinni akarná. A legénység mogorván nézett körül. Feszülten kérdezték : — Mit csinál az örömök városa ? Nem láttad kapitányunkat ? .. A szakadozott ruháju és összetört ábrázata nő fuldokolva rebegé: — El van temetve . . . Azzal tovább ment a part hosszában. Egy ki- függő sziklánál leült. Elmerült a tenger nézésében. — Gyöngyöt terem a mély . . . nyugalmat. . puha ágyam lesz alant.. . A tenger hivólag fölragyogott. Szépen látszó, milliónyi apró csillagok lepték el a vizet, rajta nyüzsögve, fénybe borítva a hullámokat. Mintha hig aranynyá vált volna a tenger vize, forron­gott, emelkedett szivbüvölö csillogással. Vészmadár szállongott fölötte, vijjogva, félve, valami kóbor naszád haladt a sziklák között. Utána csapdosott. A bemártott, s fölemelt evezőkről arany csöppek hulltak vissza. * #■ * Hátra dőltem székemen. Szemem elhajlott a lámpafény elöl; kezem a beirt lapokon nyugodott. Künn a sötét éjben cikázott a villám, s az ablakon keresztül szél-koboldok sziszszenése hangzott. Fölnéztem vendégemre. Ez árnyban ült, sötét arcát és villogó szemeit felém fordítva. — Megírta ön? Jó. Olvassa föl, kérem. Elolvastam az elbeszélt történetet, alapjában híven, mint ö mondta. (Vendégem, unaloműzőül néha történeteket be­szél.) — A mü nincs béfejezve ; pár szó, s meg volna az egész. — Szóltam a tollat forgatva ujjaim közt. — A hölgy a tengerpartra ért . . . 0 gúnyosan ezoritá össze ajkait. — .. .És beugrott!. . Nincs tovább. Bűvölettel bírt előtte a bukás örvénye, — bűvölettel az arany­habos tenger; s mert az elö-életet vissza nem szerez­hette többé, — birt előtte vonzó erővel a halál. A tengernek csak felülete változik: mélye egyformán marad. . . . Künn a vihar szeme villámlott; szél-kigyók sziszegtek ablakom alatt. II Szoktak önök őrjöngő játékokat játszani? Kár­tyalapokkal, s az élet kincseivel? Ah, hogyne! kisebb nagyobb mértékben mindenki. Csak egy embert láttam, ki a szivekkel játszott, s utójára mégis maradt számára egy; csak egy em­bert ösmertem, ki mindenét oda dobván a zöld asz­talra, megnyeré azt — és nem játszott többet. E nép itt köröttem nem bírja fölfogni saját kin­cse értékét. . . Tesz és veszt. Most néző vagyok, s kacagok rajtok. Makao életre és halálra. (Egy naplopó meséje.) Regaliával kínálsz Scipio ? jó, elfogadom ; bár sajnálom e havannát eldobni. Hehe! mit bámulsz Aurelian, arra az üres üvegre ? szeretnéd tölten látni. Hadd el! elég volt mára. Menjünk haza, olyan za­varos a fejem. — Ne rikolts a fülembe Pampa! te meg Atticus ne taposs minden percben a tyúksze­memre. Menjünk haza... Holnap szívesen látlak ben­neteket a „gúlák melletti palotában.“ Lesz minden a mi jó ; lesz makaó is.. . Mit röhögtök, bolondok! mikor Marcus Anto­nius beszél ? Adj egy korty pálinkát te borzas, mert lelkemre kiszáradt a nyelvem. Cudar biz ez! node jobbat isztok holnap nálam — Antonius dictatornál.. Hehe ! Antonius, Cleopatra nélkül? Hej, nekem is volt egyszer egy elhagyott angya­lom ; nekem is volt egy dämonom. Mit bámulsz rajtam Pompejus? nem hiszed? . Az ördögbe! azt ki ne mondd. Ha én elhiszem, hogy a hosszú krajcáros,mivel kinálsz, ha elhiszem, regália; hogy ti mindnyájan római nobilik és hősök vagytok, — nyomoru lézengök,hajdan grófok,báró*?— mi bá­mulni való van azon, hogy egykor olyan szerepet játsztam, minta triumvir?. Jártatok Odessában? — hogy ne jártatok vol­na ; kivált te, Atticus, ki még a hottentottáknál is megfordultál; te ki utazásaidban szórtad a pénzt még sem fogyott el. Utoljára is egy párisi balletistánó koppasztott meg,hogy nem maradt más,mint az a car- niolos inggomb, mit örökre fitogtatsz, fényűző! Odessában igen ! Odessában láttátok azt a hét­tornyos kéjlakot a tengerpartján, a kikötő mellett? . No az egyszer az enyém vala — nagyon sokat ad­tam érte, de mégis megvettem. Termett a caucasi bányasor eleget. Boldog voltam. Ifjan házasodtam és szerelemből. Nőm tenger kincset hozott magával ; hozhatott is. Egy kis jószágkormányzónak volt a leánya. Nem mondom meg apja nevét. A vén bolondot a bu vitte sírba. Hehe!.. Házasságom második évében jött romlásom. Mit ? — Romlásom ? — dehogy ; a boldogság, a „fe­kete grófnő“ képében. Ki volt ö tulajdonképen? mit tudtam én, mit tudta más; csak azt, hogy müveit, dús­gazdag és varázs szép vala. Lelkemre, olyan termet, ajk, haj, szem nincsen sem a földön, sem az égben; talán csak a pokolban. Barnás arcbőréért, — mely különben sokkal szebb volt az alabást-fehérnél,— ne­vezték „fekete grófnődnek. Lelkemre! nagyon szép volt. Imádta minden férfi, a főkormányzótól kezdve, végig. Majd megbomoltak értté. Csak én tudtam, hogy kit szeret; s bár két választottja volt,mégis boldognak éreztem magamat. Tudtam, hogy az egyik szerencsés én vagyok, — s a másik? Hehéhe! ugy-e kiváncsiak vagytok, megtudni a másik üdvözölt vetélytárs nevét ? Megsúgom... — A makaó!.. He! ugy-e mást képzeltetek ? hiszem. No, tehát a grófnő imádta azt a kártyajátékot, a melyben a nyolc és kilences szemű rémek — a verők. Volt is benne haszna; a kit szeme meg nem vert, meg ver­ték schlagerjei. Ezernyolcszáz — nem tudom hányadikán ? egy ilyen makaó „estély“revoltam hivatalos; rajtam kül még négyen vagy öten. A legtekintélyesb családbeli egyének. Mikor oda érkeztem, már javában folyt a játék. A grófnő adta a bankot, félmillióból. Arca lobogott, midőn a mesés tételeket nézé.. de az nem aggasztá. Folyvást nyert. — Elfogad engemet is szép grófnő, melléksze­mélynek ? Szóltam az arany és váltóhalmazos asz­talhoz közeledve. Piciny kacsóit nyujtá felém. Egy vén krim-i ur kártyájára raktam a tétele­ket. Ez a vén tatár irtózatos „péch“-ben volt, majd minden játszmát elvesztett. De ostoba is volt. Lel­kemre! hogy is ne, mikor ötre is vett. Nem sokára tökéletesen kipusztult. Én foglaltam el helyét. Szenvedélyem győzött az ildomosságon és udva­riasságon ; roppant összegeket kockáztattam, s mind elvesztém. — A ki szerencsétlen a kártyában . . . súgott fe­lém a tündéri kobold, —• ki nem egészítve a monda­tot szóval, csak lángoló pillantással. A vér mind halántékomba tódult,— kezem resz­ketett; utolsó pénzemet vesztém el. —• Reszte bank! tagolám tompán, az uj osz­tásnál. — A kártyák forogtak; a grófnő nyert. — A vesztett összeghez csatolva aranybányái­mat, faluimat, palotámat, — kifutja az egész bankot. Tartom. Sziszszenve kapott a grófnő a kártya csomag után. Arcán megdöbbenés mutatkozott. Szemei el­veszték fényüket, vad, riasztó tekintetet vetett reám. Azután osztott. Neki kettője vala, s nekem csak egy ! Koldussá lettem általa. Fölálltam. Forogni kezdett velem a terem. A mahagóni asztalba kelle fogódznom. — Egy életet két kártyára !.. nyöszörgém két­ségbeesetten. Magam sem tudtam, mit akartam véle ? — Egy halált! . . felelt vissza tompán a grófnő. Úgy elfogadom. Mohón ragadtam meg a két kártyát. Áll!.. Nézni kezdtem, lassan, vontatva. A grófnő nem csapta föl kártyáit, mi mindenesetre jó jel reám néz­ve. Nyolc! Sikoltám kitörve. És ekkor hallám ama irtózatos számnevet, mely az égből a pokolra taszitott, mely elrabolta reménye­met, boldogságomat, hitemet. — Kilenc... Osszerogytam. Mikor eszméletre tértem, otthon találtam maga­mat. Azt gondoltam álom az egész. Álom volt bizony­nyal, nehéz, lidércnyomásu. Hisz mellettem van Feo­dora, az én angyalszép, angyaljó feleségem, — kiért annyi önvád kinzott; de a kinek nem lesz többé reám panaszra oka. Az a kártyajelenet bizonyosan jó nem­töm óvó képidézése volt, kinyomatot nyerve agyam phantastikus eszméi által. Mi is lehetne egyéb ? Feodora hangja beszélt hozzám, gyöngéden, sze­relmesen : — Férjem, az istenért, mi történt veled az éjjel? Annyit aggódtam miattad, annyit sírtam. Vártalak s nem jöttél; reggel felé hoztak haza téged, elalélva. Mi lelt? Mondd meg nekem. Megcsókoltam az aggódó ajkait, s körülnéztem. Tekintetem egy, ágyamhoz közeli asztalra esett, melyen kis rózsaszin levél feküdt. — Ki küldte e levelet ? mondd, ki ? .. s utánna rohantam. Föltéptem a lepecsételt papirt,melyből még kisebb köteg hullott ki. A kötegkében hamuszin por volt, a levélben e pár sor : „On elveszté a tételt; adóssom még értté. Azide mellékelt friss por,vízben gyorsan fölolvad. Az utolsó tétel vesztesége : önnek — neje élete, az én nyerésem — halála. Az ön „fekete grófnője.“ } (Vége köv.) 275-ik SZ. Csütörtök, december L Kiadó-hivatal = Pest, barfttok-tcrc 7. Első évfolyam 1864 =£■*':: FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr pokat kivéve mindean ;p; ko- .. « Bélyegdij minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatá3kor • • • 30 kr

Next

/
Thumbnails
Contents